Shock!

Kátai Tamás zenekarai és projektjei közül eddig a Gire zúzós-atmoszférikus zenéjéhez és a Thy Catafalque legutóbbi albumához volt szerencsém. Talán a Tűnő Idő Tárlat szelídebb pillanataival rokonítható az Erika Szobája, ez a főleg zongorára és képszerű versekre épülő mű, az első, amit Tamás saját neve alatt adott ki.

A szomorú, szövegileg a magány és a múlandóság témakörét körüljáró és zenei világukban is ezt sugárzó kompozíciókat nem lehet kritikus szavakkal illetni, hiszen azok annyira távol esnek a kommersz és a populáris címkéktől, mint Makó Jeruzsálemtől. Ezért a pontozást is feleslegesnek érzem, hiszen nincs mérce, amit teljesíteni kell. A lemez az alkotó által kiadott formájában tökéletes, mert az csak és kizárólag róla szól. (Különben a cd-n mp3 formátumban megtalálható a Darklight projekt 1999-es Theatrum October anyaga is, ami bár zeneileg jóval szélsőségesebb, de nagyrészt hasonló hangulatú dalokat tartalmaz.)

Az ízlésesen puritán, fekete-fehér borító is része annak az igényességnek, amivel Tamás minden anyagánál szembesülök. A megkapóan hangzatos című dalok szövegeinek egy részét már olvastam a Távolodó, távolodó c. verseskötetben, de így, zenével megtámogatva még közelebb hozzák azt az érzést, amit kifejezni hivatottak. A hangulati egység miatt néha nehéz eldönteni, hogy megzenésített versek vagy inkább megversesített zenék-e az Erika Szobájából kiszűrődő dalok, hisz az anyag lírai része is olyan szinten megállja a helyét, hogy legszívesebben petíciót indítanék az irodalmi kánonba való mihamarabbi felvételükért.

Kifejező női hang alá bekúszik a pulzáló billentyű, egyre több szólamban, egyre sötétebben. Így indul a 'Télvíz', aminek a végén az egyre intenzívebben, őrültebben kergetőző zongorafutamokról újfent egyik kedvenc filmem ugrik be, ahol az ifjú David Helfgott zilált hajjal csépeli a billentyűket, múltjának minden démonát beleadva a játékba. Tamás nagyon finom hangszínekkel dolgozik, a billentyűk mellett akusztikus húrosok (gitár, cselló és hegedű) és sok egyéb háttérzaj teszi érdekessé, néha szinte hangjáték-szerűvé a muzsikát.

Érzésem szerint a lemez hangulati kakukktojása a Zölderdő, mely optimista, kicsit folkos hangulatával a Pain of Salvation Imago-ját jutatta eszembe, bár annál jóval direktebb. A fűben szaladó, világra rácsodálkozó élmény viszont ugyanúgy ott van benne. A szövegmondás ennek megfelelően élénkebb, kántálós, már majdnem énekszerű. Ezután két hangszeres darab visz tovább, a filmzeneszerű, nagyzenekart imitáló, nagyívűen fel-felfokozódó Renoir kertje után régi rádiófelvételként hat az Esőben szaladtál merengős, visszafogott zongoradarabja. A negyedik percnél mintha belépnénk a szobába, ahol a zene szól, egyszerre elkezd terebélyesedni, a csobogó víz fátyla mögött vonósokkal színezve. Morricone hatásvadász dolgai helyett sokkal hitelesebbnek érezném ezeket a dallamokat egy-egy komoly mondanivalójú filmben.

Modern, meglepő és ötletes az ütősökkel is megtámogatott Ázik az út pittyegős kezdése és a Sűrű völgyek takaród alá ritmust adó telefonhang (foglalt jelzés), amit dobgép egészít ki. Itt egyértelmű a Tiamat legmélyebb lemezének hatása. "It's a deeper kind of slumber", míg az utolsó percben a My Dying Bride The Cry of Mankind-ját idézi a bálnák éneke. Jaj, de jó ilyeneket hallani! Az Őszhozó két részből áll. A ritmikusan dobogó-kopogó, andalítóan egzotikus instrumentális dallam utáni három versszakot a zongoratéma szekundjai még felkavaróbbá teszik, amit a Mécsvilág suttogó prózájának idilli képe és a záró Zúzmara szelíden gyászos hegedűdallama old csak fel egy kicsit.

Ez a lemez egy irtózatosan mély, személyes alkotás. Szükségeltetik hozzá egy szemernyi empátia, pár fájó emlék és kis fogékonyság az ösztönös, határtalan, beskatulyázhatatlan művészet iránt. Bár biztos lehet felületesen is hallgatni, figyelni a szépen egymás után sorjázó zongorahangokat, a néha kellemes, néha durva hangzatokat, a madárfüttyöt, úgy, mintha egy sötét tavat borító vékony jégpáncélon korcsolyáznál. De bevallom, nekem ez sosem sikerült. Kb. a kezdő, csodás versű Télvíz közepén "szakadt a jég", mikor tisztán belép a zongora és alatta kattog egy óra, mint mikor egy csendes éjjel, távol a város zsivajától, a felszínes szavaktól és a felgyorsult élettől minden kis nesz felerősödik, még a vekker halk zaja is üvölt. És valami sötéten hullámokat kezd verni, annyira mélyen benned, hogy az már szinte a föld alatt van, hisz eszedbe jut az a személy, aki talán a legjobban ismert, akihez a legközelebb érezted magad, és akinek máig nem tudsz szabadulni az emlékétől.

Kátai Tamás ezt az érzést zenébe foglalta. Talán ezáltal könnyebb lett a lelke, esetleg kiderített valami újat magáról vagy a világról, de ezt csak ő tudhatja. Mindenesetre ezúton is őszintén köszönöm neki, hogy megtette. Ritkán fogom meghallgatni ezt a lemezt, de nagy becsben tartom majd.