Nem igazán vagyok híve a klasszikus felállás/eredeti énekes-fetisizmusnak, de sajnos akadnak olyan esetek, amikor az utód bizony nem üti meg a mércét. Így történt ez a TNT esetében is: a Tony Harnell távozása óta készült két lemezzel alapvetően nem lett volna baj, de Tony Mills (bármekkora nagy kultarc is volt a Shy élén anno) egyszerűen nem olyan jó, mint elődje/névrokona. És a legelső TNT-t sem a norvég nyelv, hanem a szar énekes miatt vagyok képtelen meghallgatni.
Harnell mondjuk marhára nem izgatta magát emiatt, ő kilépett és kész, talán egyszer visszamegy, talán nem, mindenesetre elég régóta ígéri első szólólemezét, amely még véletlenül sem tévesztendő össze ezzel a projekttel, amit hálistennek nem nevez elcsépelt módon „igazi" zenekarnak. Nem, ez valóban egy projekt, amelynek segítségével leginkább saját régi dalait értelmezte újra, akusztikus formában.
Harnell rajongók számára ez nem lehet újdonság, hiszen pár éve már volt egy hasonló próbálkozása a srácnak, ismertebb arcokkal (Al Pitrelli gitáros és Danny Miranda basszer) és nagyrészt új számokkal nyomult Morning Wood néven. Aki azt ismeri, annak máris lehet valamiféle elképzelése erről az anyagról, bár azért vannak különbségek. Például itt (eddig) névtelennek számító zenésztársakkal dolgozott Tony, van női ének (Amy Harnell – nocsak!) és kissé dúsabb a hangszerelés. A Morning Wood lemezen Pitrelli azért meg-megvillantott egy-egy hagyományos szólót, itt gyakorlatilag semmi rockzenei vonatkozás nincs. Egy kellemes akusztikus anyagot hallgathatunk meg Tony összetéveszthetetlen, finom melódiákra termett, mégis erőteljes hangjával – továbbra sem tudok mást mondani a fickóra, mint hogy zseniálisan énekel!
A dalválasztás is pirospontot érdemel: a TNT életmű „slágerei" (?) közül mindössze három (Intuition, Northern Lights és az, amelyiket 2010-ben már 10K Loversnek kell írni) került be a szórásba, a többi a későbbi anyagokról való. Két dal (Somebody Told You, Month Of Sundays) egyenesen a botrányalbumnak számító 1997-es Firefly-ról származik, de ami még ennél is jobban tetszik: Tony két Westworld tételt is leporolt. Igaz, hogy az Uninvited eredetileg is egy Alanis Morissette feldolgozás volt, de a második újragondolás is baromi jó! Ami pedig a másik Westworld nótát, a Shame-et illeti, ott egyenesen Sandi Saraya vokálozik (light-os duettnek is felfoghatjuk) – remélem, ez nem más mint az első lépés egy Saraya comeback felé, tudomásom szerint ugyanis a Frontiers már régóta fűzi a manapság főállású HTB (vagy nevezzük MILF-nek?) énekes-istennőt. Személy szerint amúgy borzasztóan sajnálom, hogy a Westworld, amelyet Mark Reale Riot gitárossal és Bruno Ravellel, a Danger Danger basszerével csinált anno, annyira alulértékelt még hozzáértő körökben is – pont nemrég hallgattam újra a lemezeiket és abszolút kiállták az idő próbáját: az első kettő csont nélkül dallamos hard rock klasszikus, a koncertfelvételük pedig az utóbbi évtized egyik leghangulatosabbja!
Ha tehát bárkinek bármilyen kétsége lenne Tony Harnell tehetsége felől, esetleg a TNT miatt fenntartásokkal kezelné a fickót, akkor feltétlenül ajánlott a Round Trip meghallgatása. A szimpatizánsoknak is érdekesek lehetnek ezek az átdolgozások, és ők nyilván az ismeretlen dalokat is fogják értékelni (3 db van belőlük) – még akkor is, ha egy csak saját szerzeményekkel megpakolt esetleges következő Mercury Train albumtól lesápadnának. Az ilyenkor szinte kötelező, közhelyes „ha igazság lenne a Földön, ezt hallgatnák a tömegek"-mantrát pedig már el sem kezdem – mégis, talán érdemes a rockidegen ismerősöket is fárasztani ezzel a zenével!
