Egyre-másra bukkannak fel mostanság olyan osztrák metal bandák, akik az extrém zene méter vastag betonútján szándékoznak végigdübörögni, lehetőleg minél agresszívebben és hangosabban. Ez jó dolog, hisz egyrészt szomszédokról van szó, másrészt pedig nagy potenciál rejlik e nem épp rockzenei múltjáról híres ország ifjú zenészeiben.
A jövőre is gondolni kell, amikor már a metal nagyhatalomnak számító Finnország is kifogy a tehetségekből. Hm, vajon lesz ilyen? Az együttes beszédes neve majd' mindent elárul a pölteni hatos által képviselt stílusról, ám azért ennyivel ne elégedjünk meg, a látszat néha félig csal. Redemption című korongjuk az első teljes hosszúságú anyaguk, 2003-as alakulásuk óta két demót és két EP-t szabadítottak a világra. Ezekről a mostani promólapon olvastam először, de Ausztrián kívül kétlem, hogy még sokan hozzájuthattak volna bármelyik korai kiadványukhoz. Debütalbumuk viszont megadhatja a csapatnak a kezdő lökést, hogy szélesebb körben is nevet szerezhessenek.
A zenészek szimpatikusak, fiatalok és láthatólag lelkesek is. Christine Schmidt, az egyik gitáros például, aki a csapat egyetlen oldalbordája, annyira morcosan néz a fotókon, hogy azonmód vissza is szolgáltatnám neki a plüssmackóját, ha én vettem volna el tőle. Az Ektomorfos pólójában pedig csak még vonzóbb. A hatosból viszont én egy embert mindenképp lehagytam volna, ez pedig a szintis Christian Hamböck. De hallgassunk csak bele a lemezbe és majd akkor elmagyarázom.
A Final Breath egy egyszerre dühös és The Haunted-osan technikás dal, kiváló kezdés is lehetne, de már itt túl sok a ritmusváltás és a témahalmozás, így felvezetésnek picit hosszú és sűrű. A címadó tétel némileg visszavesz az iramból, s itt már elkezd zavarni valami. Semmi bajom a szintetizátorral, de ehhez a modern thrash alapú, komplexebb zenéhez semmilyen billentyűs hangszer nem illik. Elveszi a súlyosságot és a lényeget, a zenei pőreséget, ami véleményem szerint valahol minden thrash zenének a legfőbb ismertetőjegye. Értem én, hogy a promó szövegben is industrialt emlegetnek, de egy itt-ott elejtett, a '90-es évek pc-s játékait idéző nínózástól még nem lesz ipari a zene. A Heartbeat elején hallható pittyegés pedig inkább emlékeztet a Mario videójátékra, mint a szívhangra. Nem baj, ettől függetlenül a Ten Days Remainben még jól is állna a szintetizátoros aláfestés, de mégis felesleges, a főszerep itt is a gitárosoké, akik fel is vonultatják az általuk ismert összes korai Arch Enemy és The Crown riffeket. Sőt, még Children Of Bodomos szintis-énekes futamok is felbukkannak, amit viszont tényleg nem tudok hova tenni.
Az album úgy a közepe felé kezd egyre halványulni, legalábbis ami az anyag érdekességét illeti. Érkeznek egymás után a témák, mint a régi jó, de már kissé unalmas szomszédok, Tim Sklenitzka üvöltözik, ahogy a torkán kifér, de ez is hamar kiszámíthatóvá válik. Még a hangzás is kissé kásás, mintha valami svéd bandát hallgatna az ember 1998-ból. A 48 perc pedig tényleg sok, ezt az anyagot kellett volna megvágni, nem a Predator filmet.
Akik az utóbbi időben álltak rá az északi hangulatú thrash muzsikákra simán tehetnek egy próbát a Redemptionnel is, de érzésem szerint itt egy-két lényeges változtatásra lenne szükség a valódi megváltáshoz.
