Shock!

Calm Before The Storm – mondja az örebroi trió ötödik nagylemezének nyitódala, én pedig elhittem nekik. Mármint azt, hogy ez a nyolc és fél perces, a fuzz rock titkos nagyágyúitól (remélhetőleg nem csak számomra azok) meglepően visszafogott, feszültségtől vibráló, ám ténylegesen csak alig-alig felrobbanó dal valóban nem lesz más, mint vihar előtti csend. Szépen építkező, jó hangulatfestő, mondjuk nyitásnak nem annyira perfekt szám, amit az elmúlt év talán legjobb videójával támogattak meg. (A kisfilm egy gyilkosság történetét meséli el, párhuzamosan futtatva az áldozat haláláig tartó eseménysort, valamint az azt követő nyomozás képeit – ez utóbbiakat visszafelé. És hiába tudjuk az első pillanattól kezdve, hogy a szép szőke Lisa halott, mindvégig szurkolunk, hogy valahogy mégis élje túl a dolgot. Ha nem láttad, feltétlenül nézd meg!) Aztán jött a meglepetés, hogy nem, a későbbiekben sem lesz jelentős elmozdulás a Calm... irányától, azaz a Truckfighters ezúttal újradefiniálta önmagát. És nem vagyok róla száz százalékosan meggyőzve, hogy jól tették.

A kettes Hawkshaw például olyan, mintha az A Perfect Circle-t és a Queens Of The Stone Age-et egyszerre küldenénk be a próbaterembe, és hát külön-külön szeretem én mindkét bandát, hogy a fenébe ne, de nem feltétlenül ezt várnám el a svéd hármastól. Mázli, hogy éppen az a The 1 követi, ami a legvaracskabb tétel mind közül, bár azért ebben is megjelenik a korábbi lemezeken nem annyira megfigyelhető repülős-atmoszférikus hangulat, különösen Ozo ábrándos énektémáinak köszönhetően. Aztán a Gehenna megint atommód kezd, de jön a (most már) menetrendszerinti ritmusváltás, kis belassulás, bódulat, aztán a középrészben már kapásból Toolt hallok ki a hangfalakból, nem is Truckfighterst. Mint ahogy az egyébiránt egészen hangulatos The Contract nagy részében is, nem tudom, hogy Dangót mi vezethette erre az intenzív Adam Jones-diétára, de hogy a 10,000 Days lemezt nem csak széthallgatták, hanem talán meg is ették lemezkészítés közben a srácok, az tuti. Megdöbbentő dolog, bár azért könnyen meg lehet szokni.

A közel negyvennyolc perces lemezen amúgy mindössze hét dal található, így aztán már csak két tételről kell megemlékeznünk: az elég céltalannak és tölteléknek tűnő Fiendről és a legdurvább váltásokkal telepakolt Storyline-ról. Az előbb említett paraméterekből is könnyedén kiszámolható: hat perc alatt nem nagyon marad egyetlen darab sem, ami abszolúte nagy hiba, mert egyszerűen alig némelyikben érzem azt, hogy tényleg képes fenntartani ennyi időre a figyelmemet. Emellett pedig az az igazság, hogy Oskar Cedermalm, azaz Ozo barátunk nemegyszer jócskán túlvállalja magát, hiába, ő azért nem egy Maynard Keenan. Ellenben legújabb cimborájuk, El Danno (polgári nevén Daniel Israelsson), aki, ha jól számolom, a csapat nyolcadik (!) dobosa, egészen megkapóan teljesít, ha pedig két évnél többet kibír a bandában, mindenképpen ő lesz a csúcstartó.

Túl sok jót nem írtam le az V-ról, de az igazság az, hogy azért bőven szerethető anyag – kérdés, akarjuk-e szeretni. Mint ahogy kérdés az is, hogy hová tűnt az a fogcsikorgatóan gyönyörűségesen mocskos, recsegős-ropogós gitárhangzás, ami ezidáig a Truckfighters legfőbb védjegyének számított, most pedig szinte nagyítóval kell kutatnunk utána. A V ugye nem csak a római ötöst jelenti, hanem egyben a győzelem jele is. Ez azért most nem annyira jött össze.