Mivel archívumunk T kezdőbetűjű szekciójának átlapozásával nem volt túl nagy kunszt megállapítanom, hogy a Turbonegróról mindeddig nem túl sokat írtunk (értsd: semmit), adott volt a feladat: a 2007 júniusában megjelent Retox album kapcsán rá kéne kicsit irányítani a reflektorfényt erre a hétköznapinak igen nehézkesen nevezhető norvég brigádra.
Nahátakkor: Turbonégerék annak az áramlatnak jelentik tán legőrültebb és legszórakoztatóbb (még ha nem is feltétlenül legjobb) képviselőjét, amibe olyan, szintén nem túl könnyen kezelhető kompániák tartoznak, mint a Backyard Babies, a Hellacopters, a Gluecifer, vagy éppen a The Hives (ez utóbbit mondjuk a magam részéről nem tartom túl sokra, de hát őket is ide illik sorolni). Vagyis – ahogy azt már mondani szokás – punk hatásoktól sem mentes mocskos, hangos, zajos rock and rollt nyomatnak. Ők úgy nevezik, hogy deathpunkot, akkor azt. Ráadásul elég régóta, hisz megalakulásuk '89-re tehető, eredeti elnevezésük pedig Nazipenis vala.
Azóta a világra szabadítottak hét-nyolc lemezt, melyek közül a '96-os Ass Cobra és a '98-as Apocalypse Dudes az, amit mindenkinek ismernie kell, aki a fenti stílust kicsit is kedveli. A '96-oson található tán legismertebb „slágerük", amiben Hank von Helvete arról danol, hogy áll a farka (I Got Erection). Igen-igen, kedves Satyricon rajongók, ez az eredeti nóta. Aztán meg kell még jegyezni, hogy színpadi produkciójuk kínosan közel áll a tökéleteshez, az ember a koncerten nem szimplán énekli velük a szövegeket, hanem sokszor görcsbe rándul a röhögéstől. Ennek okaként felhozható a tagok kinézete (van itt minden: matróz, katona, cilinderes gentleman, ráadásul megfejelve az egészet egy ránézésre S-M göncökbe bújt, felpuffadt King Diamond paródiának tűnő énekessel), másrészt pedig olyan show-elemekkel, mint például az „assrocket" elnevezésű pirotechnikai eszköz. A „rakéta" persze pontosan oda szokott kerülni, ahová a neve alapján kerülnie kell. Mindezek miatt objektív és visszafogott vélemények (így például az enyém) szerint a 2005-ös Sziget Fesztivál egyik legjobb koncertjét adták.
Mindezen hosszúra nyúlt és kissé patetikus felvezető után meglepő lehet a pontszámom.
A gond az, hogy norvég barátaink a 2002-es kámbekk óta mintha nem találnák a '98 körül elejtett fonalat. Persze nagy nótáik azóta is akadtak (Fuck The World, All My Friends Are Dead), mégis, valami elveszett. Ma már zenéjük hallatán inkább jutnak eszembe az Eagles Of Death Metal, vagy épp a Queens Of The Stone Age gyengébb pillanatai, mint mondjuk a Motörhead, vagy a The Ramones. Más kérdés persze, hogy ki hatott kire.
A Retox sem lóg ki az újjáalakulást követő albumok sorából, így leegyszerűsítve a dolgot, kijelenthetjük, a korongon kétféle szám van: punkosan beindulós rock and rollok, ahol a gitárok (ebből három is van) hellyel-közzel úgy harapnak, mint régen, másfelől pedig kerekre polírozott, kissé bizony rádióbarát, vidáman együtténeklős dalocskák. Még tovább egyszerűsítve: vannak itt jó és rossz dalok is. A fenti két halmaz ugyan nem fedi le tökéletesen egymást, mégis, négeréknek az áll jól, ha bevadulnak. Mint például a nyitó számban, ahol politikailag teljesen inkorrektül közlik, hogy ők bizony ledobják az atomot (We're Gonna Drop The Atom Bomb), vagy a még gyorsabb, még lendületesebb és még rövidebb Welcome To The Garbage Dumpban. A hármas Hell Toupée-t istenigazából csak Euroboy szólója menti meg a feledéstől, a Stroke The Shaftet pedig még az sem.
A No, I'm Alpha Male és az I Wanna Come ismét nagyképű, pimasz darabok, koncertfavoritnak valók, amik visszaadják a lelkesedésemet, csak hát ott figyel köztük az első klipnek választott Do You Do You Dig Destruction, amit aztán abszolút nem tudok hova tenni. Ha szigorúan nézem, ez nem más, mint egy egyszerű popnóta, ráadásul gyenge refrénnel, és hiába érzem benne a gúnyt, ha kiráz tőle a hideg. És ez a hullámzó színvonal sajna marad végig.
A billentyűs bevezetést követően majd nyolc percre hizlalt, gitárokkal telepakolt záró nóta (What Is Rock?!) azért még mindenképp megér egy bekezdést. Ilyen szarkasztikus, savként maró szöveget ugyanis szerintem nem sokan vesznek lemezre. Hank bátyó itt aztán elmeséli nekünk, hogy miket is gondol a rockzenéről, és ha valaki egyszer megkérdi tőlem, hogy „What is rock?", biztos, hogy valami olyasmit fogok rá válaszként adni, hogy „Backwards messages to boys and girls, to bring machine guns to the schools". Asszem, ebben az egy mondatban benne van minden állatság, amit valaha is a rockzene nyakába akartak varrni. Ugyan azt azért nem hiszem el, hogy ők fogják megmenteni a rakenróllt – énekelnek ilyet is - azért kiegyezhetünk egy erős hetesben.
