Shock!

A Roadrunner legújabb csodája, hogy a jobb kiadványaik promóin legalább kétszer belepofáznak minden dalba, nehogy terjedjen a neten idő előtt - mondjuk ettől függetlenül is terjed valahogy, viszont a kritikus vérnyomását alaposan felemelik mindezzel, ne kávéval rontsuk a szervezetünket. Már aki azzal rontja.

Az új Type O is ilyen alámondással érkezett, így egyik szemem sírt, a másik nevetett. Sírt, mert totálisan élvezhetetlenné tették az egész zenét, nevetett, mert azt azért kihámoztam, hogy nagyon is rendben van ez a lemez. Vártam a megjelenésig, gondoltam majd lecsapok rá valahol, de a napokban megkaptam a dupla verziót.

Rövid atomősmetalos riffelésű intro után egy lendületes dal következik, aztán még ebből úszik át éjszakai vonatcsattogás kíséretével (vaksötétben hallgatni egyenesen kísérteties) egy gótikus témába (azok a vokáltémák olykor, ahhh...), szitárral (!!!), amitől lehidaltam, annyira tökéletes ide (bár nem hinném, hogy igazi lenne, de ettől függetlenül isteni ötlet), Peter Steele szinte angyali hangon énekel olyan szavakat, mint vomit, piss, blood, scum ésatöbbi. Ha nem tudnám, miről szól, sírva is fakadnék, annyira szépen énekeli. Komolyan. Aztán itt jön még egy doom riff, Downék a földet kaparnák érte, az biztos. Úgy látszik, nagyon belejöttek az izmos doomolásba, mert a negyedik dal is röfögve indít, Peter néha felviszi hangját egy-egy pillanatra azokba a magas tartományokba, amitől borsózhat a hátunk. Az ötödik szám (I Like Goils) megint lendületes, meglepő az utóbbi lemezek belassult világa után, mondjuk pártolom a változatosságot Peter megint váltogatja a hangszíneit, nehéz ez, ebben a formában, ahogy ő teszi, meg nem is állna jól túl sok énekesnek, az is igaz. A hatodik dal (... A Dish Best Served Coldly) líraian kezd, Peter pedig pincemélyen, olvadok is rendesen, pláne mert az egész dal felépítése olyan Type O-féle érzelmes csoda, még akkor is, ha olyan sorok vannak benne, mint: "Rotting bodies of enemies". Joshnak sikerült olyan szintihangokat, témákat belevinnie (máshol is, nem csak itt), amitől gyakorlatilag megáll az eszem. A következő szám masszív névsorolvasás, a címe How Could She?, az egyik legelmebetegebb dalszöveg, amit eddig volt szerencsém olvasni. Nem kevésbé elmebeteg gitárszólóval, majd a dal közepén a negédesség átmegy punkos gyorsulásba, elképesztő. Mindamellett imádnivaló.

Nem spóroltak a dalokkal, 15 tétel az első cd-n (ebből 13 a tényleges nóta), és kb. olyan változatosak, mint amit eddig felsoroltam. Nem csak dalonként, hanem azon belül is variálják a témákat, hangulatokat, ötleteket, ahogy azt a Bloody Kisses lemezen tették. Csak itt most nagyon, véglegesen beért az egész náluk. Mintha az összes Tye O Negative lemez esszenciája lenne a Life Is Killing Me. Még igazi dühös, kiabálós számot is kapunk, Angry Inch címmel, meg vagyok lepve. Érdekes módon a Nettie "szimpla" szerelmesdalnak tűnik, de inkább nem gondolok bele, mi lehet a szöveg igazi tartalma - mondjuk a szövegek nagy része elég talányos, lehet jobb nem tudni, valójában mire gondolt Peter. Inkább csak hallgatom és fájok, érzek, vágyakozom.

Igazi hosszú, vérbeli Type O dalok hallhatóak a cd-n, hibátlan mindegyik, tényleg simán ki lehetne elemezni az összeset, de most inkább azt javaslom, hallgassátok meg, az év egyik tökéletes lemeze a Life Is Killing Me. Bár nem túl pozitív a kicsengése, már megint. Nagy baj is lenne, ha vidám perceket okozna.

A második korongon néhány eddig kiadatlan felvétel kapott helyet (Out Of The Fire, Haunted), már visszavont kislemezes dalok, meg a Black Sabbath című ultravérfagyasztó Sabbath dal. Plusz a Cinnamon Girl már kislemezen kiadott kissé populáris mixe. Még ezzel sem tudták elrontani. Összesen hét dal van itt nekünk, de ez is kitesz háromnegyed órát, ami nem meglepő.

Ez az a kiadvány, amire azt mondják, hogy megéri a pénzét. Kell még ehhez bármit is hozzáfűznöm?