Shock!

A Halloween az új karácsony – legalábbis idén számomra biztosan. Miről is van szó? John Carpenter a kedvenc filmzeneszerzőm, az Ulver pedig a kedvenc zenekarom. Történt pedig, hogy a 2020-as év Halloweenjén, még éppen az (újabb) általános lezárások előtt Ole Alexander Halstensgård, Kristoffer Rygg, Tore Ylwizaker és Stian Westerhus belopózott az oslói Frogner moziba, és az aktuális vetítéssel szinkronban újragondolta kicsit Carpenter zenéjét az 1978-as klasszikus kapcsán. Hogy még jobban fájjon a kívül maradottak szíve, pár kalózfelvétel kikerült az esetről, ám a farkasok az elmúlt egy évben látszólag tökéletes csendben ültek az „alapanyagon", amelyről lassanként mi is elfeledkeztünk. A pandémia által áthúzott tervek helyén azonban szerencsére rendre új ötletek születnek, és gyakorlatilag a semmiből, az idei év Halloweenjére megérkezett ez a narancssárgába csomagolt, tökös kis lemez, amely még annál is jobban megszerettette magát velem, mint arra számítottam.

Az Ulver persze megadta ennek is a módját, mint gyakorlatilag bárminek, ami velük kapcsolatos, (tényleg) csodálatosan minimál kivitelezésű a vinyl és a kazetta (CD nincs, jegyezzük meg ezt a pillanatot!), a keverést pedig egyenesen Franck Huesóra (Carpenter Brut) bízták. Ami a zenei tartalmat illeti, Ryggék az ATGCLVLSSCAP és a mindössze pár hónapja megjelent Hexahedron után egy újabb hibridet alkottak. Nagyjából fele-fele arányban találjuk a Scary Muzakon Carpenter eredetijének remake-jét és az Ulver által hozzátoldott körítést. A két dolog azonban egyáltalán nem válik el egymástól, az eredeti filmzene természetesen felismerhető maradt, a farkasok ehhez adtak hozzá egy plusz dimenziót, ha úgy tetszik. A legjobb az egészben, hogy ehhez egyikük világát sem kellett megerőszakolni, hiszen az Ulvernek „csak" ki kellett használnia Carpenter legnagyobb erősségét, elképesztően hatásos minimalizmusát, ami tág teret biztosít a továbbgondolásra.

De ha ennyit emlegettem a minimalizmust, vegyük észre, hogy az Ulver már húsz évvel ezelőtt is erős játékos volt ezen a porondon, és valahol pont ezért lehet az, hogy a két fél világa nem kioltja, hanem erősíti egymást itt. Bekúsznak olykor a Blood Inside és a Shadows Of The Sun albumok árnyai, vagy csak én beszélem be magamnak, hiszen ezek Ryggék máig leghatásosabb kinyilatkoztatásai saját magukról. Nagyon kíváncsi lennék, hogy mi Carpenter véleménye erről az anyagról, már csak azért is, mert én nagyon nehezen fogalmazok meg magamban bármi igazán kézzelfoghatót a hallgatása közben. Ez pedig csak azért van, mert különösen mélyre lehet merülni a száz százalékig instrumentális Scary Muzakban, és olyankor az embernek legtöbbször semmi kedve a részletek szétszálazásával foglalkozni. Határozottan van az egésznek egy komfortosan nosztalgikus hangulata, mint amikor az osztálykirándulásról hazaérve, már éjjel bekapcsolod kicsit a tévét, ahol éppen akkor kezdődik A dolog, és úgy szippant be az atmoszféra, hogy teljesen elveszíted a fonalat a valóság és a fikció határán. Vagy ez csak velem történt meg?

Akárhogy is, vigyorgó tökök rám még nem voltak ilyen hatással. Bónuszpont azoknak, akik mind a tizenkét dalcím anagrammáit megfejtik. RIP, brouhaha.