Az Unearth tagjai nyilván esküsznek rá, hogy a The March lazán kenterbe veri az eddigi lemezeiket, de ez azért nincs így. Trevor Phippsék ezúttal is egy erős dalokkal teli, jól hallgatható albumot készítettek, amire azonban még ezzel együtt is simán rámondhatjuk, hogy – a kiforratlanabb Stings Of Conscience debütöt nem számítva – gyakorlatilag harmadszorra vezetik elő nagyjából ugyanazt a műsort.
Az ilyesmi csak akkor szokott üdvös lenni, ha a dalok színvonala közben egyértelműen emelkedik, erről pedig nincs szó. Kaptunk 12 friss Unearth nótát a megszokott stílusban, és kész.
A massachusettsi keménykötésűek hangzása igen jellegzetes, most is itt van minden elem, amitől annyira meg lehetett szeretni ezt a csapatot, kezdve a falbontó, Pantera, Slayer, At The Gates és Crowbar ízeket is felvillantó metal riffeléstől a hardcore-osan arcbamászó, kezeken szörfölős kiállásokon át a rock'n'rollosan laza csuklójú, groove-os dinamikáig. Erő és energia kérdésében az Unearth egészen biztosan párját ritkítja, tényleg megalázóan jó érzékkel pakolják egymás után a gyilkos témákat, váltásokat, félelmetesen érzik, mitől pattansz fel a székből egy szimpla, de mégis ellenállhatatlan riff hallatán, tisztában vannak azzal, hol kell feloldani a szigort egy-egy mézédes harmóniatémával, ízes szólóval, netán leállósabb betéttel. Vagyis ha eddig kedvelted őket és időt adsz az albumnak, bizonyára működni fog, objektíven nézve azonban nincs meg benne az a plusz, amitől mondjuk a legutolsó Killswitch Engage akkora favorit tudott lenni nálam. És ők ugyebár szintén nem mutattak fel jelentős különbségeket a korábbi dolgaikhoz képest.
Az előző lemezen molyoló metal csúcsguru, Terry Date helyét ismét a Killswitch agy és nagy haver, Adam Dutkiewicz vette át a produceri székben, a megszólalás tehát szokás szerint óriási, sőt, itt-ott kimondottan élő hatást kelt, aminek a mai túltechnikázott, agyonpolírozott lemezek korszakában mindig tudok örülni. A dalok közül kiemelkedő a nyitó My Will Be Done, a kiverhetetlen gitárdallamra épülő Grave Of Opportunity, a göteborgi feelingű, veszettül fogós We Are Not Anonymous vagy az átlaghoz képest kissé belassult Letting Go, ahol teljesen kézzelfoghatóvá válnak Trevorék amúgy is nyilvánvaló New Orleans-i hatásai. Nótaként nem feltétlenül sorolom a legjobbak közé, de mindenképpen érdekes a The Chosen is, ahol az alapriff egészen olyan, mintha valami klasszikus '80-as évekbeli stadionrock témát akartak volna újraértelmezni Unearth módra.
Egy téren érzékelek jelentős előrelépést, ez pedig a gitárszólók terepe: Ken Susi és Buz McGrath eddig is nagyon ízesen játszottak, ahol éppen megkívánta a helyzet, de sosem ez volt náluk a fókuszban. Most hallhatóan nagyobb teret szenteltek a szólóknak, és üt is a végeredmény rendesen. Az új ütős, Derek Kerswill – lásd még Seemless, Kingdom Of Sorrow – is zökkenőmentesen illeszkedett be a bandába, az ember egy percig nem hiányolja elődjét, a szintén gyilkos Mike Justiant.
Jó kis Unearth lemez a The March, de azért nem tud versenyre kelni a mára gyakorlatilag kifutott metalcore vonal egyik legjobb albumával, a The Oncoming Stormmal, és a III: In The Eyes Of Fire-t sem feltétlenül cserélném el rá. Ugyanakkor garantáltan gyakran előkerül majd a szürke őszi-téli napokban, mert a kétségtelen stagnálás mellett is megbízható minőséget hoztak.
