Az "Until Death Overtakes Me" fordulat a My Dying Bride egyik dalából, a Black Godból lehet ismerős, a fedőnév mögött pedig egy belga muzsikus, bizonyos Stijn Van Cauter rejtőzik. Az ő egyszemélyes próbálkozásáról van tehát szó, ez az ötödik nekifutása UDOM név alatt. Értelemszerűen minden hangszert maga Stijn kezel, és jó előre szólok, hogy a fenti My Dying Bride utalás ellenére hősünk nem a doom-death stílusban alkot.
A metalnak eme extrém irányzatára egyedül a mély, síron túli hörgés emlékeztet, míg a torzított riffek jóformán nem is kapnak itt szerepet. A gitár és a bőgő mellett billentyű, elektromos hegedű és üstdob szólal meg a korongon, ami esetünkben öt tételt jelent több mint egy órányi terjedelemben. A nyomasztónak szánt, de nem túl sokatmondó címadó darab durván két és fél perce után olyasmi élményben lehet része az embernek három szerzemény erejéig, mintha egy rossz drogokkal kezelt dark/atmospheric/ambient banda nyűglődne a hangszerein a stúdióban, a létező legszörnyűbb klausztrofóbiás rémképek közepette.
Minden kétséget kizáróan a mai világ kiábrándító sivárságának, és a halálnak, mint egyetlen lehetséges kiútnak a zenei megfestése volt itt a cél, és a hangulatra ugyan ráérzett az elmúlás "finom tollú" belga poétája, annak zenei interpretációja messze nem sikerült hibátlanul. Filmzeneként, egy-egy különösen megrendítő jelenet aláfestéseként lehet, hogy hátborzongató élményt adnának ezek a mindössze néhány hangból összeálló, átlagosan negyedóránál is hosszabbra nyújtott számok, így azonban csak a Chopin tollából származó Marche Funebre újraértelmezése marad emlékezetes számomra az album végén, a többit amolyan altatónak érzem csupán. A kilátástalanság érzésének, a halálvágynak hallottam már ennél hatásosabb (hogy azt ne mondjam, hitelesebb) muzikális megjelenítését is, mi tagadás...
