Shock!

Hihetetlen, de decemberben már öt éve volt annak, hogy egy elmeháborodott gyilkos a másvilágra küldte a metaltörténelem egyik leghatalmasabb gitárosegyéniségét. Dimebag Darrell haláláról mindent leírtak már azóta, amit csak lehetett, így ebbe inkább nem is mennék bele most, nézzük, mit sikerült összegründolnia a brit Metal Hammernek a tragikus évfordulóra tribute albumként!

Az elsőként fülbeötlő tény, hogy mennyire nem képesek a zenekarok még ma, a Pantera csúcskorszakát követően másfél évtizeddel sem reprodukálni azt a soundot és erőt, amivel az a bizonyos mindent megváltoztató négy lemez a hallgatóra támadt (a dalok szempontjából hasonlóan izmos, de újdonságokat már nem tartalmazó Reinventing The Steelt azért sem számítom most ide, mert ezen a válogatáson is kimaradt a szórásból). Mindez a nagy nevekre is áll. Még a Machine Head-féle, az Official Live-os élő verzión alapuló, de kissé mélyebb hangolással elővezetett Fucking Hostile is legfeljebb korrekt, eszembe nem jutna bármikor is ezt betenni az igazi helyett. Tök jó, benne van minden, de minek hallgatnám, ha ott az eredeti?

Mindent összevetve az Unearth és a Throwdown tudott leginkább közel kerülni a klasszikus Pantera soundhoz. Előbbiek a The Great Southern Trendkill kegyetlen záródalát, a Sandblasted Skint választották, és itt még a beteg hangolások is stimmelnek (lehet, hogy előzetesen kaptak pár tippet Terry Date-től, ki tudja). A Throwdown Becomingja kissé gépiesebb, mechanikusabb az eredetinél, de jó erőteljes, Dave Peters pedig néhol egyenesen megtévesztően hozza Phil Anselmót. Csakhogy mindent összevetve ezekre is áll, amit az elején elmondtam... Még talán Zakk Wylde-nak sikerült valamit hozzátennie a Suicide Note első részéhez, de vélhetően csak azért, mert roppant okosan egy lassú dalt választott. A nóta elszállós hangulatát nagyban befolyásoló második vokálszólam ugyan eléggé hiányzik innen, de az eredetitől nagyban eltérő hangszerelés ettől függetlenül is jó lett, a felkarcolt szólót is beleértve. A Five Finger Death Punchnak is volt annyi esze, hogy csavarjon egy nüansznyit az A New Levelen, így aztán az ember nem méregeti automatikusan az eredetihez, mint a szolgai utánjátszásokat. A dal a Zoliékra olyannyira jellemző lokomotív groove-val is falbontó erővel zakatol, és még a megvariált szóló is okés. Az Avenged Sevenfold-féle Walk már ismert egy ideje, elnyomják rendesen, de a dinamika meg sem közelíti azt, amivel annak idején Dimebagék elővezették ezt a nótát a Vulgar Display Of Poweren, és érdekes módon M. Shadowsnak sem állnak túl jól Anselmo énektémái. Nagyon erőlködősen hozza magát, és szegény The Rev is megérdemelt volna jobb dobsoundot, ha már ez lett az egyik búcsúfelvétele...

Az ifithrasher Evile harapta az egyik legnagyobb falatot a Cemetery Gatesszel. A zenei alapokat tekintve jó munkát végeztek, itt inkább a kissé gimizenekaros énekkel kellett volna még dolgozni egy kicsit. Az a sikolynak aligha nevezhető kappanhangú, erőtlen valami ott a végén különösen fájdalmas... A Chimaira nem is választhatott volna testhezálóbb dalt a Far Beyond Driven egyik legelvetemültebb darabjánál, a Slaughterednél, becsületesen eljátsszák, de semmi extra nincs benne, és lényegesen gyengébben is szól a '94-es eredetinél. Ugyanez áll a brit Sylosis Stregth Beyond Strengthjére és a szintén szigetországi Malefice I'm Brokenjére. A finn Kiuas szenvelgősre vett, erőltetett This Love-ját inkább nem kellett volna idepakolni, mert nagyon rossz, a This Is Hell hisztérikusan elüvöltözött Rise-a viszont még működhetne is akár, ha nem szólna ilyen botrányosan szarul. Főleg a dob kopog rettenetesen. A legnagyobb csalódás azonban egyértelműen a Biohazard klasszikus felállásának újonnani stúdiódebütálása a Mouth For Warral. A hangzás náluk sem valami tigris, a gitárok elég furcsán, mindössze pár fokkal a Sokol rádiós szint felett zörögnek, de az ének pocsék csak igazán. Annak idején, a Pantera-kópiák fénykorában nagy divat volt azt mondani, hogy anselmósan üvölteni akárki tud – nos, mint a mellékelt ábra mutatja, korántsem... Evan Seinfeld és Billy Graziadei egyaránt gyötrelmeset produkálnak, és ezzel jól meg is ölték az egyik legnagyobb klasszikust. Egyedül Bobby Hambel eredetihez méltó szólóját tudom dicsérni.

Egy újság mellékleteként jó kis bónusz ez a kiadvány, de a színvonalat tekintve azért inkább egyszeri érdekességről van itt szó, mintsem valami etalon tribute-ról. Abban az egy órában, amit rászánnál, simán meghallgathatod valamelyik Pantera albumot is...