Sok helyen afféle feltámadásként fogadták az új W.A.S.P. lemezt, pedig Blackie Lawless ebben az évtizedben gyakorlatilag csak jó albumokat készített. A kivétel talán a túl dagályosra sikeredett dupla The Neon God opusz volt, de még azzal sem lett volna semmi baj, ha csak egy anyagot ad ki kettő helyett...
Vagyis nem tudok extramód lelkesedni a Babylonért azt leszámítva, hogy ez is maximális mértékben illik a sorba: ugyanolyan szívesen hallgatom, mint a többit. Érteni vélem egyébként, miért vert le a lábukról olyanokat is a Babylon, akik az előző néhányra csupán a vállukat vonogatták: Blackie jottányira sem tért el az őt immáron két és fél évtizede jellemző formuláktól, de ha bizonyos dalokat tekintünk, rég nem fogalmazott már ennyire slágeresen. Mindjárt a nyitó Crazy remek példa erre, még akkor is, ha egyértelműen a W.A.S.P. egyik legnagyobb nótáját, a '85-ös Wild Childot sikerült benne újraírni. Azonban újrahasznosított panelek ide vagy oda, a dal már elsőre is működik, csirizként ragad a hallójáratokba fogós gitárdallamaival és remek refrénjével. Szerencsére más témák is rendelkeznek ezzel a rokonszenves tulajdonsággal, így a kissé a The Headless Children éra hangulatát megidéző, szolidan galoppos Babylon's Burninggel, a balladás kezdésből hammondos eposszá fejlődő óriási Into The Fire-rel vagy a szilajabb Seas Of Fire-rel sem nehéz összehaverkodni. Aztán persze olyan szerzemények is akadnak, amik több hallgatást igényelnek, ebbe a körbe tartozik a bandára annyira jellemző enyhe ősrockos vibrálást is rejtő Live To Die Another Day vagy a borongós, kifejtős szólóval megkoronázott Godless Run.
Lawless összeférhetetlen diktátor hírében áll, de ennek némiképp ellentmond, hogy immáron viszonylag régóta ezzel a felállással dolgozik, és azzal sem értek egyet, hogy a mai W.A.S.P.-ban őt leszámítva mindenki szürke eminenciás. Doug Blair gitáros szólóira például lehetetlen nem odafigyelni, igazi old school metal játékos a figura, akit ráadásul remek arányérzékkel áldott meg a sors, noha nyilván a maximalista Blackie ráhatásának is szerepe lehet abban, hogy ilyen meggyőző a végeredmény. Csak ott és csak annyit játszik, amennyit éppen kell, az viszont tényleg a lehető legerősebb hatást fejti ki. Apró díszítései, színesítő futamai is óriásiak.
Adódhat a kérdés, hogy miért nem adok magasabb pontszámot, ha ennyi jót hordok össze a lemezről, a válasz azonban elég egyértelmű: némi megúszósdit vélek rajta felfedezni, méghozzá már nem először a banda története során. Általában a túl hosszú albumokkal szokott bajom lenni, most azonban épp az ellenkezőjéről van szó. A nem egészen 44 perces játékidő ideális lehetne, csak éppen a kilenc dal között két feldolgozás is helyet kapott, ami némileg más fényben láttatja a dolgokat. Főleg, hogy egyik sem valami nagy durranás... A Deep Purple Burnjét nem egy zenekar értelmezte már újra, egy szavam sem lenne, ha legalább csavartak volna rajta egy érdekeset, de ennek a hagyományőrző változatnak nem sok tetejét látom itt, pláne negyedik nótaként elsütve... Chuck Berry Promised Landje meg egy tök szimpla rock'n'roll, Blackie bolondul az ilyesmiért, de egyfelől nem illik a lemez végére, másrészt ebben sincs semmi extra. Eljátsszák, dobolsz rá a lábaddal, aztán elfelejted. Ezek helyett sokkal szívesebben hallottam volna inkább két saját témát, ezek közül ugyanis csak a tempósabb Thunder Redet érzem szürkébbnek a többinél, bár nyilván ez sem rossz.
Ha szereted a W.A.S.P.-ot, sokat hallgatod majd a Babylont, így leszek ezzel én is. És nem lepne meg, ha néhány dal tartósan is helyet bérelne magának róla a zenekar koncertrepertoárjában.
