Shock!

Kilenc év hosszú idő, de egyáltalán nem vagyok ellensége annak, ha egy zenekar csak akkor szólal meg, ha van mondanivalója. Mint a Winger példája is mutatja, aki képes erre és nem kényszerből termel, annál a végeredmény is nagyobbat üt. Különösebben nincs is értelme szaporítani a szót: a lényeg annyi, hogy a Seven toronymagasan kiemelkedik az idei felhozatalból – nemcsak a melodikus fertályon, hanem a teljes rock/metál-színteret tekintve is –, és noha igazi újdonságokat már nem villant, lazán hozza a bandától elvárt zenei minőséget. Bónusz örömhír, hogy Paul Taylor fix visszaigazolásával mostanra tényleg a teljes klasszik brancs felsorakozott az ügy mellé, vagyis a felállás sem lehetne ennél jobb.

Árnyalni azért persze tudom a fentieket. Egyfelől így, négy újkori sorlemez fényében világos, hogy a 21. századi Wingernek is éppúgy megvan a maga jellegzetes stílusa, mint a korainak. Ennek kiindulópontja értelemszerűen nem az első két hajmetálosabb lemez, hanem minden idők egyik legjobb dallamos hard rock albuma, a Pull, ugyanakkor jelentős befolyást gyakoroltak rá a főnök későbbi tapasztalatai is. A visszatérő IV lemezen még egy progosabb-komolyabb-érettebb és fátyolosabb-borongósabb köntösben újjáéledt Winger zenélt, de a Karmán meg a Better Days Comin'-on emellett már komolyabb hangsúlyt kaptak a régi fanoknak kedves tónusok is. Ezúttal is nagyjából így foglalható össze a recept.

A Seven tehát a legutóbbi két anyag nyílegyenes folytatása. Így, pár hét után a 2009-es albumot nálam nem nyomja le, az amúgy szintén sokat hallgatott legutóbbinál viszont még erősebb is egy hajszálnyival a dalok tekintetében. Ám akkor mindjárt vegyük is előre a kellemetlenséget: a hangzás ugyan kielégítő, de azért így is egyértelmű visszalépés az előző három albumhoz képest. Bevallom, ezt nem élem meg jól, én ugyanis eddig olyan csávónak képzeltem Kip Wingert, aki egy diktafonnal meg egy kétkazettás deckkel is faszább soundot kreál, mint más a leghájtekebb stúdióban. Nos, mint a mellékelt ábra mutatja, mégsem. Ismétlem, okés a hangzás, de Rod Morgenstein dobjai határozottan szólhatnának erőteljesebben, teltebben, és különösen nagyobb hangerő mellett, például kocsiban az is kijön, hogy túlkompresszáltabb, dobozszerűbb az összkép a kelleténél, egyszerűen nincs akkora tere, mint amit megérdemelnének a nóták. A másik észrevételem, hogy mostanra, ha nem is zavaró mértékben, ám Kip páratlan hangja is elkezdett kopni. De hát 62 éves, szóval olyan nagyon nem érdemes fennakadni rajta, hogy a torokszaggató magasak már nem jönnek annyira gördülékenyen, mint a fénykorban. A szívhez szóló orgánum és a dallamérzék ettől még természetesen a régi. Meg a teljes rockmezőnyben egyedülálló dalszerzési-hangszerelési véna is.

Ennek megfelelően az új Winger tényleg rendelkezik minden erénnyel, amit elvárunk ettől a zseniális zenekartól. Az előzetes nyilatkozatokban elejtett dumákat az így progresszív meg úgy előremutató elemekről persze nem kell komolyan venni, de én nem is várok semmi nagy vívmányt, amikor valaki ennyi idősen, ennyi év után is képes telepakolni egy albumot erős, karakteres dalokkal. Mert szerencsére nem túlzás meg részrehajló hazabeszélés ez a régi favorit kedvéért: valóban körülbelül három hallgatás kell hozzá, hogy az ember átfogja a teljes Sevent, és minden dalt dúdoljon együtt a mesterrel, tolja a léggitáron a szokásosan gyilkos, virtuóz szólókat a Reb Beach / John Roth párossal, és így tovább. A Desmond Childdal közösen jegyzett Proud Desperado, a Heaven's Falling és a Tears Of Blood helyből három orbitális Winger-sláger nyitányként a banda fentebb vesézett 21. századi stílusában, de később is bőven akadnak nagy pillanatok a Broken Glass lírájától kezdve egészen a rafinált dallamokkal és elképesztően gyilkos kórussal megpakolt Time Bombon át egészen a záró It All Comes Back Around jellegzetes eposzáig. A Do Or Die eközben a négyes lemez hangulatát hozza vissza, de még az olyan, elsőre tipikusabbnak tűnő témákba is sikerül cseppet sem nyilvánvaló dallamfordulatokat építeniük, mint a Resurrect Me vagy a Stick The Knife In And Twist.

Mit mondjak még? Én összességében maximálisan elégedett vagyok ezzel a lemezzel, oda-vissza hallgatom, mióta megjött, mert ezek a dalok bizony nagyon rendben vannak. Jó lenne, ha valamikor újra eljutnának hozzánk koncertezni is.