Emlékszem, nagyjából akkor kaptam fel a fejem a Wisdomra, mikor a bemutatkozó, négy számos anyaguk megjelent. Láttam őket már korábban is néhány koncerten, de emlékeim szerint hol ilyen, hol pedig amolyan teljesítményt nyújtottak, úgyhogy részemről az ujjongás elmaradt.
Aztán megjelent az EP, és igaz ugyan, hogy annak négy nótájából is csak kettőt szeretek igazán, de azt azért el kell ismerni, az anyag megmutatta, hogy mindenképpen kiemelkednek az itthoni klasszikus metal mezőnyből, elsősorban Nachladal István hangja miatt. Azóta szép lassan összeért a csapat, és az általam látott bulik színvonala is egyenletesen emelkedő tendenciát mutatott; nem véletlen, hogy kíváncsian vártam az elég hosszú csúszás után, idén végre megjelent, debütáló anyagot.
Jó pár hallgatáson túl annyi világosan látszik, hogy a lemez magasan kiemelkedik az itthoni, műfajilag hasonló kínálatból. Már a külsőségek is nagyon meggyőzőek, impozáns és igényes a booklet, a multimédiás melléklethez foghatót meg még tényleg nem nagyon láttam – szövegek, képek, bio, két klip, kották, minden ami kell, ráadásul még két Wisdom nótából is le lehet vizsgázni! Jól is szól a lemez, harapósak a gitárok, az ének is kellemesen előre került – egyedül csak a dobhangzás nem tetszik, valahogy olyan művi. A nóták is rendben vannak, tehát az rögtön lejön, hogy a csapat simán vette az akadályt, könnyedén átugrotta azt a bizonyos lécet.
Aztán ha kicsit belemélyed az ember az anyagba, azért előjönnek kisebb hiányosságok is. Nevezetesen nagyon érezni a kedvencek, a példaképek hatását. Elsősorban az Edguyét, az ő megoldásaikra néhol olyan szinten hasonlítanak a refrének, a kórusok, hogy az már szinte plágium! Viszont ha ezen túlteszi magát az ember, kellemes perceket szerezhet neki a lemez. A nyitó Holy Vagabond refrénje az egyik leginkább Edguyos dal, egyébként meg egy tipikus eurometal ikerharmóniát felvonultató, gyors kis nóta, amit a középtempós Reduced to Silence követ. A harmadik szintén szélvész Masquerde-ben sikerült a legjobban eltalálni az énektémát, mely konkrétan a kedvencem a lemezről, a következő, Wisdom hallgatása közben meg végre rájöttem, kire hasonlít olykor Nachladal mester hangja; néha megtévesztésig Danny Cecati (ex-Pegazus, jelenleg Eyefear) orgánumát idézi. Jó kis nóta egyébként ez, annak ellenére, hogy a legnagyobb Edguy nyúlás itt hallható. Kis változatosságot jelent a szintén Rhapsody/Edguy-vonalas Victory, amiben egy üvöltős-morcabb énektéma (Pityesz hozza a Neck Sprainből) vezeti fel, és egyben emeli is ki a refrént.
Érdekes módon, a korong végén találhatóak a kedvenc nótáim: A Take our Souls-t már lehetett ismerni innen-onnan, faja kis dal, az utána következő Sands of Time viszont magasan veri a mezőnyt! A többihez képest zúzósabb az alaptémája, és tele van tempóváltásokkal is, amik izgalmassá, érdekessé teszik elejétől a végéig, ráadásul a benne hallható ikerszóló is kiemelkedő. A Wheels of the War szintén nagy királyság, ikergitáros, duplázós, tipikus eurometal, viszont a durvább fajtából, jófajta csordavokálokkal. A leggyorsabb és egyben legsúlyosabb nóta is a lemezen. Ezen két remek közé illeszkedik be az Unholy Ghost akusztikus balladája (mellesleg az egyik klipnóta), amit szintén lehetett már ismerni, de engem valahogy sosem fogott meg; és ez ezúttal sem változott. A Wiseman Said rövid átkötése után következő, záró, monumentális Words of Wisdom viszont ismét magasra állítja a mércét, felvonultatja ugyanis a lemez legfogósabb refrénjét, és az elején hallható akusztikus témázgatás is jópofa.
A Wisdom bemutatkozó lemezén tehát továbbra is azt nyújtja, amit élőben már megszokhattunk tőlük, vagyis jó dalokat, profi előadásban és igényes csomagolásban. Így mindannak ellenére, hogy akadnak laposabb pillanatok is a lemezen, valamint a kedvencek hatása is túl hangsúlyos néhol, ez mégis a legmeggyőzőbb anyag, amit fiatal, klasszikus metalban utazó zenekartól itthon hallottam! Van még mit fejleszteni, viszont a kezdés így is több mint ígéretes!
