Shock!

Úgy ismételgeti reménytelenül saját kliséit Yngwie Malmsteen, mint ahogy én sem tudok róla újat mondani sem magamhoz, sem a többiekhez képest hosszú évek óta. Igen, most éppen azt nyilatkozgatta előzetesen, hogy a járvány miatti turnéstop következtében a Parabellum dalaira sokkal több ideje jutott, mint általában, és emiatt aztán kiérleltebb, erősebb az album az utóbbiaknál. Nos, ha valaki benyelte ezt a dumát, annak kénytelen leszek lehűteni a lelkesedését: szó sincs főnixmadár-szerű feltámadásról, ez egy újabb végtelenül tipikus modern kori Malmsteen-album, rajta minden jellemző hibával, amiért ekézni szoktuk a Maestrót az elmúlt nagyjából húsz évben.

Tulajdonképpen már a gyors tempóban nyitó Wolves At The Door is tökéletesen összefoglalja, mi a gond ezzel a lemezzel (is): tipikus, Yngwie-féle sodró virgaorgiát kapunk majdnem hat percben, csak éppen mindenféle invenció legkisebb szikrája nélkül, olyan brutálisan túlnyújtott és fárasztó szólóőrjöngéssel, amire egyszerűen nem létezik épeszű magyarázat. Ráadásul a hangzás is egészen rettenetes: aránytalan, demószintű produkció, ahol mindent maga alá temet a gitár. Bár persze nézőpont kérdése, mekkora probléma ez, hiszen így legalább kevésbé hallani a borzalmasan műanyag dobgépet meg Malmsteen színtelen, jellegtelen fahangját. És kis túlzással ez megy tíz dalon, 56 percen át.

Persze máris hallom az ellenérveket: minek hallgat Malmsteent, akit zavar a gitár, satöbbi. Nos, nem erről van szó. Kifejezetten szeretem Yngwie gitározását, és tavaly, a Marching Out klasszikban elég részletesen leírtam, hogy miért tartom a mai napig olyannyira nagyra az első két évtized albumait tőle. De egyszerűen süketnek kell lenni ahhoz, hogy valaki ne hallja a különbséget a régi meg a mostani lemezei, dalai, szólói között. Mert a csávó jó ideje teljesen magába borult, és elszabadult hajóágyúként futja ugyanazokat a köröket. És igen, azt is tudom, hogy ő ilyenkor azzal érvel: Bach sem hagyta, hogy a harmadik brácsás meg a második klarinétos beledumáljon a zeneműbe. Van is létjogosultsága ennek a megközelítésnek, amíg a végeredmény igazolja a központi koncepciót, és olyan lemezek születnek a főszereplő nyakasságából, mint az említett Marching Out, az Odyssey, netán a Facing The Animal. Itt azonban rossz albumokhoz vezet ez a rémes, fafejű egoizmus meg a külső kontroll teljes hiánya. És ez alól a Parabellum sem kivétel.

Pedig itt-ott felvillan ám a régi zsenialitás: a lemez toronymagasan legjobb dala, a Relentless Fury például gyönyörű, nordikus hard rock témákkal indul, és ugyan Yngwie hangja alapvetően kevés egy ilyen típusú nótához, a végeredmény még így is jó, egy Jeff Scott Sotóval, Mark Boalsszal, netán Ronnie Romeróval meg akár könnyfakasztó is lehetne. De kábé ennyiben ki is merül a dolog, már a másik három vokális dal sem közelíti meg ezt a szintet. A mélypont közülük az Eternal Bliss líra a maga iszonyatos túlhúzottságával, Yngwie halkra kevert és nem éppen világligás elsőosztályba kívánkozó énekteljesítményével. De a (Fight) The Good Fight tempós heavy metalja is maximum közepes, a nyitószámról meg már szóltam. Ám még így is sokkal szívesebben elhallgatom ezeket, mint az instru dalokat, amelyekkel tényleg, szó szerint semmit sem tud már mondani Malmsteen. Komolyan mondom, mire eljutok az albumon a negyedikként érkező kvázi-címadóig, már rendszerint szinte tikkel a szemem és habzik a szám ugyanazoktól a sehonnan sehová nem tartó, tökegyforma szólófutamoktól és megjegyezhetetlen alapoktól, annyira rettenetesen fárasztó és céltalan az egész műsor. És nem, nem leszek jó fej, és nem adok magasabb pontszámot csak azért, mert a főszereplő tudása elvitathatatlan, vagy mert nekem is rengeteg szép emlékem fűződik hozzá. Ez a lemez egyszerűen szar. Mint ahogy szar volt az előző, az azt megelőző, meg az azt megelőző is.

Fogalmam sincs, várható-e még valaha épkézláb teljesítmény a rockszíntér hajdanán egyik legelismertebbnek számító gitárosától, de hajlok rá, hogy Yngwie korában az ember már nem nagyon tud változni, vagyis a helyzet maximum rosszabb lehet, jobb aligha. Magamban mindenesetre rég elkönyveltem, hogy Malmsteent elveszítettük – maradnak tehát a régi lemezei. De ettől még persze szomorú nézni, ahogy valaki megveszekedetten tart előre a semmibe, közben pedig szent meggyőződéssel hangoztatja: egyedül ő száguld jó irányba a sztrádán, és a vele szemben haladók tömege áll megzakkant ámokfutókból.