Shock!

Ahogy a régi klasszikus mondás tartja: remélem, Malmsteen mester a Spellboundot komolyan gondolta, mert viccnek nagyon rossz volna. Sajnos röviden így tudnám összefoglalni elkeseredésemet, amit nem is önmagában a lemez csapnivaló minőségével kapcsolatban érzek, hanem amiatt, hogy életemből egy értékes órát, ráadásul nem is egy alkalommal arra pocsékoltam, hogy ezt a teljesen értékelhetetlen produkciót becsületből, és az egykor nagyra értékelt gitárhős iránti tiszteletből néhányszor végighallgassam.

Már a két évvel ezelőtti csapás is kritikán aluli volt, melyet Ripper Owens hatalmas hangja és néhány tökösebb dal sem tudott megmenteni. Őszintén szólva csodáltam is Draveczki-Ury „grafomán" Ádámot, hogy az akkori lemezről képes volt a tőle megszokott alaposságú, részletes értékelést írni, még ha rendkívül lesújtó is volt a véleménye.

Nos, azt kell mondanom, a Spellboundhoz képest az egy egészen hallgatható, összeszedett produkció volt. A Spellbound ugyanis mindent tartalmaz, ami miatt oly sokan utálják és szánalmas pojácának tartják a svéd virgamestert. Jómagam sosem tartoztam a Malmsteen-fikázók táborához, sőt, a Facing The Animal idején az egyik nagy kedvencemnek számított, de a dicső múlt semmiképpen nem lehet mentség egy olyan csapnivaló kiadványra, mint ez a mostani hanghalmaz.

Albumot nem szívesen mondok, ugyanis a felvételek hallatán az volt végig az érzésem, mintha egy technikailag és zeneelméletből nyilván magasan képzett gitáros a nappalijában éjjel háromkor unalmában skálázgatna, alárakva valami klisé számítógépes dobalapot és szimfonikus etüdöket, majd ezeket a diktafonjával felvéve, majd házi magnóval sokszorosítva terjesztené. Ilyen borzalmasan erőtlen, aránytalan hangzást, erőtlenül puffogó dobokat már a 80-as években sem néztek volna el nemhogy Malmsteenek de egy magyar lakossági punk hardcore zenekarnak sem. És akkor még nem is beszéltem azokról a büntetően gyenge „énektémákról", amiket Malmsteen néhány nótában megenged magának. (Dalcímeket szándékosan nem írok, nehogy véletlenül bárki megjegyezze ezeket.) Totálisan ötlettelen, erőltetett, kifejezetten kínosan rossz nyekergésekről van szó, mely abszolút méltatlan az összes olyan hatalmas torok örökségéhez, akik felett a gitáros az elmúlt évtizedekben diktátorkodhatott.

Azok a „dalok", melyekben hála a jó égnek nem próbálkozik énekléssel, egyszerűen teljesen céltalanok és végtelenül unalmasak: tipikus példája a Majestic 12 Suite 1, 2 & 3, melynek 9 (!) perce gyakorlatilag vetélytárs nélküli a 2012-es év legfeleslegesebb dala versenyben. Szó szerint semmi nem történik 9 perc alatt azon kívül, hogy az összes létező klisét, neo-klasszikus skálát, arpeggiot végigtekeri 43 hang/sec sebességgel (nylon-húros gitáron és Fenderen egyaránt). Malmsteen tudvalevőleg már csecsemőkorában is a „több mindig több" elvét vallotta, s én magam is ezzel együtt szerettem nagyon sok lemezét a Trilogytól a Fire and Ice-ig, de azokon a fénysebességű szólók mellett egytől egyig kiváló dalok (és nagyszerű énekesek) sorakoztak. A Spellboundon ilyesminek nyoma sincs, és a legnagyobb baj, hogy még a próbálkozás nyomait sem vélem felfedezni.

Ragozhatnám, de minek. Lehetséges, hogy volna egy-két téma, dalfoszlány, ami érdemes volna kiemelésre, de még ezeket, pl. a némileg feelingesebb bluesos témákat is sikerül hazavágni vagy a rettenetes énekteljesítménnyel, vagy valami értelmetlen virgázással (könyörgöm, egy blues szólót miért kell így szanaszét skálázni?!), de a hangzással mindenképpen.

Sajnos, azt kell mondjam, Malmsteen nagyon hatékonyan dolgozik azon, hogy totálisan lerombolja a saját – már amúgy is alaposan megtépázott – nimbuszát. Régen még elnéztük neki mind az óriási arcát, mind a többi zenésztársával szemben folyamatosan tanúsított gyökérségét, de ha ma már csak ilyen siralmas produkciókra képes, mint a Spellbound, akkor minderre már végképp semmi nem jogosítja fel. Kétség kívül az év egyik legrosszabb lemeze, legalábbis az előadó nevéhez képest mindenképpen.