Shock!

Yngwie Malmsteen tipikusan azon zenészek közé tartozik, akikről jószerivel képtelenség épeszű eszmecserét folytatni: a frontok hosszú évekkel ezelőtt megmerevedtek, az álláspontok sziklaszilárdak, mindenki hajthatatlan. Mivel ő maga is ilyen, ezen persze nincs mit csodálkozni, és már nem is valószínű, hogy a helyzet valaha is megváltozik.

Léteznek egyfelől a rajongók, akik még ma, több mint negyedszázaddal az első album megjelenése után is lenyűgözve hallgatják a svéd származású gitármaestro villámkezű arpeggióit és komolyzenei beütésekkel tarkított, nordikus hard rock/metal dalait. Mellettük pedig ott van egy határozott ellentábor, mely szerint Yngwie nem több lélektelen, fejlődésképtelen tekerőgépnél, aki híresen betonfejű hozzáállása miatt el sem gondolkodik azon, mivel is lehetne újszerűbbé, színesebbé varázsolni a kezdetek óta szinte jottányit sem változott muzsikáját. És emellett persze még hájfejű, alkoholista diktátor is...

A magam részéről mindig is szerettem Malmsteent, és meggyőződésem, hogy aki érzelemmentes, egydimenziós virgamániákusnak tartja őt, az soha nem hallgatta meg rendesen odafigyelve mondjuk az első négy lemezét. Számomra a mai napig ezek számítanak igazi etalonnak, de ha éppen összeállt nála a kép, Yngwie azért a későbbiekben is csinált még baromi izmos albumokat, így például a '94-es The Seventh Sign vagy a '98-as Facing The Animal is simán klasszikus értékűek. Utóbbi volt a gitárhős utolsó igazán mágikus, tízpontos anyaga, de kiugró dalokat, libabőrösen jó pillanatokat azért azóta is lehetett találni mindegyik lemezén. Vagyis nem tagadom, rokonszenvezem Yngwie-vel, közel áll hozzám az a zenei világ, amiben mozog, de eközben azért elég szemellenzős dolog lenne nem elismerni, hogy az ellentábornak is akad némi igazsága. És ha valaki erre most felhördül, annak épp a Relentlesst tudnám leginkább az orra alá dörgölni, ez az új album ugyanis mindent iskolapélda-szerűen vonultat fel, amiért csak Malmsteent utálni szokás bizonyos körökben.

Nem akarok azon lovagolni, hogy főhősünk menthetetlenül egoista, hiszen ezzel mindenki tisztában van, ráadásul ez itt az ő kizárólagos szólóprojektje, és aki megveszi egy lemezét, netán jegyet vált egy koncertjére, az pontosan arra kíváncsi, ahogy villámgyorsan cikázik fel és alá a húrokon. Egyfajta egészséges egyensúly azonban alapesetben még Yngwie-nél is létezni szokott, és ez az, ami a Relentlessről teljességgel hiányzik. Már akkor éreztem, hogy itt gondok lesznek, amikor először olvastam Tim „Ripper" Owens aktuális nyilatkozatait, ahol az énekes kerek perec kijelentette: fogalma sincs az új Malmsteen albumról, ő bizony a legutóbbi Perpetual Flame óta semmiféle új dalt nem rögzített a gitárossal, de abból az eresztésből még bőségesen akadnak kiadatlan darabok. No, hát ez a lemez pontosan olyan, mint ebből is sejthető: ha annyit mondok, hogy Yngwie nem erőltette meg magát túlságosan, meglehetősen finoman fogalmazok...

Szó sincs persze arról, hogy a zene önmagában rossz lenne, hiszen Malmsteen eleve képvisel egy bizonyos színvonalat. Az azonban feltűnő, hogy mennyire felborultak az arányok a megszokotthoz képest a vokális és instrumentális szerzemények között az utóbbiak javára. Önmagában nem feltétlenül lenne baj, hogy egy gitáros albumán a dalok felében a gitár játssza az abszolút főszerepet, a színvonal azonban távolról sem kiemelkedő, vagyis ne számíts arra, hogy Yngwie a Black Star, a Far Beyond The Sun vagy a Crying mai utódaival pakolta tele a lemezt. Szokásához híven csak úgy ontja a hangokat a jellegzetes neoklasszikus környezetben, összekeverhetetlen a stílus, de az összes instru dal közül egyet sem, ismétlem, egyet sem tudok kiugrónak vagy akár karakteresnek nevezni, és ez már komoly gond. Pláne, hogy néhol úgy el is nyújtja ezeket, mint a rétestésztát... Néhol határozottan az az ember benyomása, mintha nem véletlenül fiókban maradt közepes demókat hallana.

Ami az énekes dalokat illeti, sajnos ezen a téren sem maximális a teljesítmény. A legutóbbi albumot sem éreztem száz százalékosnak, de tetszett, ahogy Ripper óriási hangja megtalálta a helyét a gitáros markáns zenei világában, éreztem a potenciált az együttműködésben. Ehhez képest a Relentless tanúsága szerint a legjobb közösen felvett nótáikat bizony elsütötték a Perpetual Flame-en. Az intro utáni Critical Mass és a szigorú Enemy Within a kivételek, több hallgatás után is ezekben érzem a legtöbb kakaót. Még vagy öt ilyen kaliberű dal kellett volna ide ugyanennyi megjegyezhetetlen instrumentális bűvészkedés helyére, és máris más lenne az összkép... Egyszerűen vétek, hogy Yngwie nem használja ki egy olyan kivételes énekes adottságait, mint Tim, és nem is igazán létezik rá épeszű magyarázat. Az előző album egyértelműen megmutatta, hogy a kooperációban bőven rejlik fantázia, erre tessék, még csak új dalokat sem írtak közösen együtt, maradt a reszli, ami legutóbb a fiókban rekedt. Inkább nem is minősítem ezt a hozzáállást... Hogy valami jót is mondjak, inkább megemlítem a nagyfőnök énekelte lazább Look At You Now-t, ami szintén tetszik a maga északi hard rock témáival. Tudom, sokan hánynak Malmsteen hangjától, a szó klasszikus értelmében véve valóban nem jó énekes, mégis rejlik a torkában valami, ami megfog. Ez van...

Mint a fentiekből is látható, a Relentlesst akkor is Yngwie legkevésbé megnyerő alkotásai közé sorolnám, ha jól szólna, a megszólalás azonban csak tovább súlyosbítja a helyzetet. Az csupán egy dolog, hogy a hangzáskép baromira nem egységes és szinte dalonként változik, de könyörgöm, legalább arányos lenne... Nos, nem az. Emellett pedig erőtlen, vértelen, dinamikátlan és töketlen is, szakasztott olyan, mintha közepes minőségű lemezelőzetes demókat hallgatnék. Nem ez az első modernkori Malmsteen mű, ahol a sound nem méltó a névhez, de a 2000-es War To End All Wars eddig alulmúlhatatlannak tűnt ebből a szempontból. A Relentless most méltó vetélytársnak bizonyul. Komolyan lehetséges, hogy egy Yngwie kaliberű zenei zseni nem hallja, mennyire pocsékul szólnak ezek az albumok? Jelentkezzen, aki érti ezt...

Felemás, összecsapott, mindenféle átfogó víziótól mentes anyag a Relentless, ráadásul emellé még baromi hosszú is a maga 68 és fél perces játékidejével. A dalokra összességében 6-7 pontot tudnék adni, a hangzás miatt azonban nem leszek könyörületes Yngwie-hez. Egy kivételesen tehetséges, ám mindenféle józan arányérzékét elvesztett ember karrierjének mélypontja ez az album, amit jó eséllyel soha többé nem fogok meghallgatni azok után, hogy megírtam róla ezt a recenziót. Nem vártam Malmsteentől újabb Marching Outot vagy Facing The Animalt, de azért mindennek van határa.