Shock!

Nem akármilyen jubileumot ünnepel Yngwie Malmsteen. Téved, aki azt hiszi, hogy ezzel az idén harmincöt éves, és a rockgitározás fazonját örökre megváltoztató klasszikus első lemezére célzok. Sokkal inkább azért jutott eszembe ez a motívum, mert az öntörvényű svéd pontosan húsz éve képtelen minőségi munkát kiadni a kezéből. Az a törékeny egyensúly, ami a Facing The Animal albumig bezárólag többé-kevésbé megóvta Yngwie munkáit a túlzások túlzásaitól, az 1999-es Alchemy albumon kezdett romba dőlni, majd az azt követő és valódi mélypontnak tekinthető War To End All Wars lemezen totálisan szertefoszlott, hogy átadja a helyét a fékevesztett egoizmusnak. Azóta súlyosabbnál súlyosabb kreatív kudarcok jellemzik Malmsteen anyagait, amelyekkel az elmúlt években szinte már értelmezhetetlen mélységekbe jutott, és vált ezáltal önnön karikatúrájává.

Alapvetően nem lenne célom földbe döngölni a fafejű gitárzsenit, mert a korai lemezeit a mai napig imádom, de igazság szerint túl sok jót erre a Blue Lightning címet viselő legfrissebb munkára sem lehet mondani, mert a nem túl rózsás tendencia ezen is folytatódik. Pedig akár még valami jó is kisülhetett volna abból, hogy emberünk ezúttal bluesrockos irányba igyekezett kormányozni a hajót. Feltéve, ha 56 éves korára eljutott volna a bölcsesség azon fokára, aminek a legtöbb gitáros már 35 körül birtokában van. Nyilván ismerjük Yngwie-t, kutyából nem lesz szalonna, aki sohasem volt hajlandó arra, hogy kimozduljon a saját komfortzónájából, azzal szemben igazából nem lehet reális elvárás, hogy akár csak egyszer is kibújjon a bőréből. Pedig ha akarna, tudna bluest játszani, affinitása lenne hozzá. Aki ismeri a munkásságát, jól tudja, hogy már a '88-as Odyssey lemezen ott volt a Crystal Ball azzal a felejthetetlen – és igen, bluesos kicsengésű – intróval, vagy később a Fire & Ice korongon a Dragonfly, netán a The Seventh Signon az I Don't Know. Szóval ezzel nem lenne gond.

Az igazán komoly bajok most is Yngwie legendás fegyelmezetlenségéből és egoizmusából adódnak. Ha valaki ennyire mély meggyőződéssel hisz saját megfellebezhetetlenségében, és rögeszmésen ragaszkodik ahhoz, hogy mindenkinél jobban tud mindent, abból sok jó nem származhat. Ha valaki blueslemezt akar készíteni, ráadásul túlnyomórészt örökzöldek adaptálásával, akkor miért erőszakolja meg azokat neoklasszikus futamokkal? Ember nincs, aki a harmonikus moll skálát és a szűkített arpeggiókat képes lenne autentikusan integrálni blues-közegbe. Persze erre Yngwie azt mondta pár hete, amikor interjúztam vele, hogy ezek nem feldolgozások, hanem variációk. Rendben, de biztos, hogy jó az nekünk, ha a Paint It Black-, Purple Haze-, Forever Man-típusú klasszikusokat ilyen formában hallhatjuk? Vagy a While My Guitar Gently Weeps című Beatles-alapművet, amit régebben Vinnie Moore és Steve Lukather is maximális alázattal értelmezett át? Aztán itt az ének kérdése. Régóta tudjuk, hogy Malmsteen nem jó énekes, ami nem lenne tragédia, mert sokan képesek arra, hogy a hiányosságaikat palástolva jól sáfárkodjanak azzal, amijük van, ő viszont ebben a műfajban is tovább nyújtózkodik, mint ameddig a takarója ér, és olyan frazírokba is belemegy, amikbe egyáltalán nem kellene. Sokszor röhejes, de leginkább szánni való, hogy valaki ennyire nem tudja helyén kezelni önmagát.

A hangzás kérdése külön bekezdést érdemel. Sokat gondolkodtam már azon, hogy vajon egy zenész, aki a kezdetektől maga produceli a lemezeit, miként juthat el arra a pontra, ahol már nem képes objektíven megítélni, hogy mi a jó és mi a rossz. Ha az első nyolc-tíz lemezén meg tudta rendesen csinálni a megszólalást, akkor azóta miért nem? A Marshall Plexik erdejében eltöltött négy évtized, vagy a kabrió Ferrarikban süvítő menetszél tette tönkre a füleit ennyire? Bárhogy is legyen, a sound ezúttal is tragikusra sikeredett. Őrületesek az aránytalanságok, a dobgép hangzása minden képzeletet alulmúl, az egész keverés kétségbeejtő.

Nem szaporítom feleslegesen a szót, Malmsteen ismét nehezen értelmezhető művet alkotott.