Shock!

A rockzene leginkább egy fura hagymához hasonlítható. Mindegy, hány héjat fejtünk le róla, mindig ott egy újabb réteg, amely jóllehet, egyre közelebb enged a közepéhez, oda mégse juthatunk el soha. És ha minden egyes hagymahéjat egy-egy rockzenei irányzattal helyettesítünk, akkor érdekes módon olyasmit találhatunk, ami egyedülállónak is nevezhető a teljes zenei világban. Itt bizony még az undergroundon belül is létezik underground, mely magával hozza a szűk rajongói réteg további szűkülését. Valahol mélyen a legfelsőbb réteg alatt húzódik az az irányzat is, amelyet az oregoni Yob is képvisel.

Az amerikaiak zenéjét nagyon nehéz befogadni. Képzeljük csak el, milyen is lenne az, ha az ozzys Black Sabbath ódon doom muzsikáját a végletekig belassítanánk, a mikrofonhoz pedig Ozzy gonosz öccsét engednénk. Nagy vonalakban ilyesmi zenét játszik a Yob, bár ez tényleg nagyon leegyszerűsített példa. Mert a zenekar korántsem a múltidézésről szól. Amennyire '70-es évekbeli volt a Sabbath, úgy annyira 2011-es a Yob. S bár az oregoni trió nem fog senkit sem megbotránkoztatni szélsőséges zenéjével úgy, mint anno Tony Iommi és kompániája, ez a zene mégis tökéletesen beleillik jelen korunkba. A haldokló ember doomja ez.

Persze mivel a szó szoros értelmében vett szélsőséges zenéről van szó, sokan akadnak, akiknek ez már sok. Unalmasnak és monotonnak mondják, de minden csupán viszonyítás kérdése. Az mindenesetre biztos, hogy 1996-ban Mike Scheidt gitáros/énekes nem a rocksztárrá válás reményében alapította meg a bandát. Tisztában volt vele, hogy ezzel a fajta zenével kevesebb embert tud majd megszólítani, mint egy szépművészeti magazin. De a csapat becsületére legyen mondva, állták a sarat, és csak négy album után dobták be a törölközőt. 2008-ban viszont újjáalakultak, és az Atma azóta már a második lemezük.

Az Atmát nyugodtan nevezhetjük koncepciózus anyagnak is. Atma, vagyis az ember önmaga, az én, ám nem, mint ego, hanem a leglényegibb értelemben vett önmagunk, amit anyagias és korlátolt világszemléletünk miatt igen nehéz pontosan értelmeznünk. A Yob új lemezének pedig épp az jelenti az erősségét, hogy képes a hallgatóját némileg közelebb vinni a fogalom megértéséhez, s ez, az én részemről legalábbis, mindenképp sikerként könyvelhető el.

Scheidt és két társa, Aaron Reiseberg basszusgitáros és Travis Foster dobos ezúttal sem kegyelmeznek. Öt dal alkotja friss korongjukat, mintegy ötvenöt percben. „One hundred thousand / Repetitions / Recite the mantra / Flowers unfold", szólnak a lemezt nyitó Prepare The Ground kezdő sorai. És valóban, ezt az ultralassú, monoton doom zenét úgy kell elképzeli, mint amikor a magába elmélyedni akaró ember elkezdi vég nélkül kántálni a szavakat, amelyek egy bizonyos tudati állapotba juttatják. Persze van, akinél ez a módosult tudati állapot a jóleső szendergést jelenti, meditációs gyakorlat ide, Yob oda. Megvilágosodni eleddig még nekem sem sikerült a Yob-féle zenék hallgatása közben, ez igaz, de mégis olyasfajta személyes élményt nyújtanak, ami nyilván szubjektív, de bizonyíték lehet arra, hogy azért van benne valami.

A címadó darab olyan súllyal hengeredik végig a kipusztult vidéken, mint valami Neurosis-apokalipszis, közepén pedig a kiállás során a gitár oly roppant szárazan ropog, aminél old schoolabb gitárhangzást már aligha lehet kikeverni. Apropó, Neurosis! A tizenhat perces Before We Dreamed Of Two-ban maga Scott Kelly is hallható, sőt, a záró Adrift In The Oceanben még dobolását is élvezhetjük. Ez a tétel egyébként tán a valaha írt legszebb Yob szerzemény. Hipnotikus gitárjátékkal nyit, ami aztán a már említett Kelly-féle dobolásba megy át, hogy aztán kitelejsedve felfedezésre váró hegyoromként magasodjon fölénk. Egyedül az Upon The Sight Of The Other Shore-t nem érzem eddig elég erősnek, legalábbis társaihoz képest, bár könnyen lehet, hogy csupán idő kell hozzá.

Ez a Yob lemez se könnyedebb, mint elődei, de rendkívül ihletett, ami azért segít némileg a befogadásában. Ami viszont még mindenképp kiemelendő, az az ízléses borítófestmény, amelyet a kihajtható szövegfüzetnek köszönhetően teljes pompájában csodálhatunk meg. Értékes gesztus ez, a bakelitkorszak találó felelevenítése. Aki pedig meg tudja találni a lemez címét a borítón, annak már nincs is szüksége további spanglira.