Emlékszem, legalább kettőt pislogtam, amikor a Candlelight augusztusi kiadványai sorában megláttam a svájci Zatokrev nevét, amint 2012-ben már a harmadik teljes értékű albumukkal támadják az underground felségvizeit. Én bizony erről az alakulatról soha korábban nem hallottam, ahogy mondani szokás, szűzen mentem velük az ágyba. Oltári coming outként azért persze nem értékelhetők a fentiek, sokan vannak/lesznek így ezzel, amikor így vagy úgy szembe találják magukat Frederyk Rotterrel és népi zenekarával.
Az már az első hallgatásnál kiderül, hogy a Zatokrev megérdemli a profi kiadói hátteret és az ebből következő extra figyelmet, lévén szimpatikus és erőteljes, nem mellesleg látványos brigádról van itt szó, akik immár évtizede hajtanak az elismertségre. Ebben a tíz évben a zenekar felállása – ahogy azt megszokhattuk – állandó átalakulásban volt, az egyetlen biztos pontot a cseh származású Frederyk jelenti, aki az angol mellett cseh (és szlovák) dalszövegeket is hozott szülőföldjéről. Mára maradt az angol kizárólagos használata, de a furcsa hangzású anyanyelv felbukkanása sem volt felzaklató, még csak nem is túlzottan szembeötlő a korábbi anyagaikon. Ez a muzsika amúgy sem analizálható részleteiben, ez valami egészen másról szól: a Hangulatról.
Számomra sokkal nehezebb egzakt definíciót adni a Zatokrev által képviselt műfajra, mint leírni egy nevet: Katatonia. Blakkheimék első korszaka egészen pontosan, valahol a Brave Murder Day és a Dance Of December Souls kereszteződésében. Ámde szív nyugodj, a svájciak sem mélységben, sem tartalomban nem tartanak ott, ahol a svédek indítottak majd' húsz éve, viszont a helyzet nem is reménytelen. A nyitó Goddamn Lightsra készült promo klip rögtön fel is vonultatja a banda minden erősségét: utaztató, álmodozós ösztönzenét nyomnak ők, rendkívül meggyőző élő teljesítménnyel, melyből a legborúsabb őszi napokon esik a legjobban kortyolni néhányat. Szívem szerint nem vacakolnék a skatulyákkal, afféle fűszagú, easy listening doom metalként (létezik ilyen műfaj?) kábé korrekten körül is írható a zenekar stílusa, de azért akad itt death, stoner és sludge oldalhajtás is, bőséggel. Frederyk sikoltásba is gyakran hajló hörgése/károgása és gitáron hozott, hipnotikus minimáldallamai jelentik a fűszert a falbontóan masszív, bólogatásra ingerlő zúzásra terítve, és a dolog nem is szenved csorbát, tanítanivaló gördülékenységgel, és nem tanulható érzéssel gördül előre a zene, 70 percen is túl.
Éppen utóbbi tényező lehet az ok, amin elbukhat a máskülönben a hallgatót a tenyeréből etető brigád: a Zatokrevre jellemző 8-10 perces opuszok önmagukban még nem is tűnnek túlhúzottnak, egyben letudni a teljes albumot ellenben komoly sportteljesítmény. Úgy a harmadik nótánál már el-elkalandozik a figyelem, egy fárasztó hétköznap estén pedig félidőre az első bebólintások is megeshetnek, nincs ezen mit szégyellni. Ez is csak azt jelzi egyébként, hogy – a témáik minőségét tekintve – a svájciak jelenleg még a másodvonalban masíroznak, annak viszont az élén. A The Bat... amúgy a stílus követelményeinek megfelelően, markáns súllyal és kellő dinamikával szóval meg, de ilyen téren korábban sem volt szégyenkeznivalója a csapatnak. Ami a jelen felhozatalban a múlthoz képest újdonságot jelent, az a szellősebb megfogalmazás, szövegben és zenében egyaránt. Ha el is vesztettek néhány diehard rajongót ezért útközben, engem egészen biztosan megnyertek vele.
Ez az alpesi brigád lesz ennél még sokkal jobb is, ebben teljesen biztos vagyok, a fejlődés íve egyértelműen megfogható náluk. Én mindenesetre már most függőségi viszonyba kerültem velük, amihez nyilván a kora őszi hangulata is elengedhetetlen – úgy hat rám a zene, ahogy csak Jonas Renkséék tudtak valaha, és a kritika szempontjából fogást sem igen találok rajta. Minden objektivitásomat a pontszámba próbáltam sűríteni, mindemellett kevés dologra vágyom jobban jelenleg egy Zatokrev koncertnél.
