Shock!

Téglás Zolit aligha kell bárkinek is bemutatni, bár az énekes szólózenekarát az Ignite-nál lényegesen kevesebben ismerik. Ha te is ebben a cipőben járnál, hibát követsz el, főleg, ha szereted a nagyívű dallamokkal teli hard rock zenét. Igen, jól olvastad. Bár valószínűleg ezt is csak azoknak kell külön magyarázni, akik nem hallották az Ignite utolsó pár lemezét, hiszen mondjuk a kiválóan sikerült, legutóbbi A War Against You egyes dalainak már konkrétan több köze volt a KISS-féle stadionrockhoz, mint akármilyen hardcore-zúzdához. Zoli barátunk köztudottan a dallamos muzsikák óriási híve, ebben a bandában pedig ezt az oldalát éli ki, méghozzá minden túlzás nélkül roppant magas színvonalon.

A cím által sugalltakkal némiképp ellentétes módon csontra a klasszikus Alice In Chainst idéző riff és énekdallam indítja a lemezt, aztán a refrénnél kinyílik az Angels Wings, és bejön az a feeling, amelynek hatására elkezdték annak idején a hardcore Klaus Meinéjeként emlegetni Zolit. Mivel valahol a korai Chains is arénarock volt, csak kicsit másképp, mint mondjuk a Poison, természetesen tökéletesen működik is a végeredmény. Olyannyira, hogy pusztán zeneileg akár ez a dal, akár a másodikként érkező, modernrockos indítású Death Or Liberty is simán eséllyel indulhatna a tengerentúli rádiókban.

Jó hír, hogy a későbbiekben több szám is rendelkezik efféle potenciállal, sőt, voltaképpen mindegyik gyorsan a fülbe ül, még ha nem is nevezném az összeset direkt slágernek. De mondjuk a kissé a U2-t idéző Hold Me vagy az embert a '90-es évek első felébe visszarepítő finom, libabőrös énekdallamokkal ellátott Vampire simán rengeteg embernek tetszenének, ha lehetőségük nyílna megismerkedni velük, ez halálbiztos. Mint ahogy a The Smithstől átdolgozott, monumentális, szimfo-hatású szőnyegezéssel és király Peta-szólóval ellátott There Is A Light That Never Goes Outnak is bőven lehetne sansza. Ebben még a kellő romkocsmás-kardigános jófej-faktor is megvan ahhoz, hogy a rock/metal-gettón kívül is felkarolják...

Zoli hangja tényleg a szívhez szól, és ez a zenei közeg maradéktalanul alkalmas is arra, hogy megmutassa, mi minden rejlik benne. Külön dicsérendő, hogy – akárcsak az Ignite-ban – itt sem megúszósdira vagy olcsó hatásvadászatra utazik: néhol kimondottan nehéz, komoly magabiztosságot és képzettséget kívánó énekdallamokat tol, amelyeket egyszerűen élvezet hallgatni. És persze az is tökéletesen érvényesül, amikor kikacsint mindkét hazája felé. Remek például, hogy egymás után kapott helyet az anyagon a higgadtan napfényes címadó és a billentyűs, színes-füstös-fülledt kakofóniát hozó Budapest My Love. A már egy ideje ismert, Petőfitől átvett Kocsmárosné zárás pedig, ha lehet, még jobb. Pedig ez és így, ebben a formában akárki mástól természetellenesen, furcsán, sőt, valószínűleg egyenesen vásárian hatna. Zolinak viszont elhiszem minden szavát, méghozzá olyannyira, hogy libabőrös lesz a karom minden alkalommal, amikor hallgatom a dalt. (A zenei alapok is baromi jók benne, ha már itt tartunk.)

Mint említettem, önmagában nézve minden dal meggyőző. Két tényező miatt azonban még azzal együtt sem akaródzik erősnyolcasnál magasabb pontszámot adnom a lemezre, hogy amúgy az áprilisi megjelenés óta folyamatosan hallgatom. Az egyik, hogy az energikusabb kezdés után, nagyjából a felétől baromira belassul az album, és csak úgy sorjáznak egymás után a finom, érzelmes nóták. Tényleg mindegyik tetszik, de egységes lemezként hallgatva eléggé borul így az összkép, legalább két-három nyugis dalt simán elcserélnék valami energikusabbra, annyira jó hallgatni Zolitól ezeket a húzós rocknótákat. Mondjuk valami olyasmire gondolok, mint kedvencem, a groove-os, fémesen zúzó, mégis megadallamos A Separate Peace, amely simán a csúcspontok közé kívánkozna mondjuk a Shinedown utolsó pár lemezének akármelyikén. De jót tesz a hallójáratoknak a sok lírázás közepette a Scorpions könnyed, laza hangulatnótáival, netán kicsit a klasszikus Gunsszal rokon Like A Lady is. A másik faktor, amivel nem vagyok maradéktalanul elégedett, a lemez hangzása, konkrétan az elég művi dobsound, ami nem igazán passzol a muzsika stílusához sem. Főleg a gitárgazdagabb témák kívánnának meg ennél monumentálisabb, bikább, csattanósabb dobhangzást.

A fentiekkel együtt ugyanakkor komolyan úgy gondolom: egy nemzetközi szinten mozgó kiadónál és menedzsmentnél dolgozva, tényleg rendes háttérmelóval megtámogatva egészen meglepő eredményeket produkálhatna ez a formáció. Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy kapjanak egy normális nevet, mert ez a mostani egyrészt totál semmitmondó, másrészt nagyon nem is passzol a zene profizmusához. (Mint ahogy a borítón is lehetett volna agyalni még egy cseppet, ha nem is magán a koncepción, legalább a kivitelezésen...) Mivel a lemez megírásában is oroszlánrészt vállaló Lukács Peta és Szebényi Dani mellett a koncertfelállásban jelenleg Szűcs Peti és Horváth Sexy játszik, élőben sem lehetnek nagy gondok a csapattal. Szóval ha nem is száz százalékos, de azért kiváló, élvezetes album a Santa Monica, ajánlom mindenkinek, különösen most, hogy már beköszöntött az igazi nyár.