Első demótól meg szokás ijedni, hogy akkor kiforratlan bénázás, jobb esetben lelketlen másolás fog következni, de azért szerencsére nincs ez mindig így. Így jelen esetben sem, a 2002-ben indult, rákövetkező évben kimúlt, majd 2006-ban újjáéledő csapat ugyanis egészen hallgatható módon játssza a maga muzsikáját, még ha eredetiséggel csak nehezen is lehetne őket megvádolni. És hogy miről is van szó? A kísérőlevél szerint (klasszikusokat csak pontosan ugyebár): "Ugrabugra Drum 'n' Bass Nu Metal Ízirájder Öcsém Mindenki Ugrik HC". Aztán a barokkos díszítéseket a meghatározásból elhagyva ott marad a lényeg a maga csupasz valójában: nu metal meg HC. Ugyan utóbbit én vajmi kevéssé érzem, az előbbihez meg annyi magyarázat mindenképp szükségeltetik, hogy itt nem a tisztán Linkin Bizkit-féle kommerszességről van szó, sokkal inkább egy Soulfly, The Burning Red-korabeli Machine Head, meg igen nagymértékű Clawfinger hatásokkal teletűzdelt hibridről. Self Controlék két dobossal (illetve dehogy is, az egyikük csak „percussion") meg egy DJ-vel nyomatják, és mint fentebb már jeleztem, nem is rosszul.
A nyitó Don't Believe rögtön a pofánkba tolja a teljes arzenált: elsősorban Czank Tibor és Szűcs Tamás meglepően feszes és változatos dobolását (egyértelműen a csapat fő erőssége), a zenekarvezető Zsédely Gábor szaggató riffjeit, Viktárnak a hathúrossal sokszor egyenlő szerepet betöltő pattogó basszusát, valamint Szegedi Christian agresszív énekét, amit a refrénben Gábor és Viktár vokálja segít ki. Őszintén szólva, a dalnoknak erre azért szüksége is van, legközelebb mindenképp nagyobb hangsúlyt kéne fektetni a változatosabb énektémákra, melyek hiánya a kettes I'd Like To See-ben mutatkozik meg leginkább. Ezt a dalt ugyanis a mondókaszerű szövegmondás elég középszerűvé teszi, pedig a tamok-basszus által hozott fogós ritmus alapján a demó húzónótája is lehetett volna. Semmi gond, Christiannak bőven van ideje fejlődni, hisz mindösszesen húsz éves.
A We Are To Die a kocsisok dala, alacsonyan szállnak a fuckok, a zene kicsit tucat, a végére azonban meglepően egész dallamossá válik. A záró Fuck Your Face sem az a kimondott ballada, nyíltan tetten érhető Clawfinger koppintásától (persze az is lehet, hogy én csak hallgattam túl sokat Jocke Skogékat mostanában) jóindulatúan eltekintve, a nyitószám mellett a másik kiütés erejű dal. Mindenki a helyén, a scretcher is küzd, mint disznó a jégen, koncertre való ugrálós tétel. Self Controlék szerencsére helyén kezelik a dolgokat, összjátékidő 15 perc, első demóra nem is kell több. A hangzás a mindenki által jól ismert szolnoki Denevérben lett összeeszkábálva, nem is hoz rá szégyent, le a kalappal.
A négy számon túl aztán „multimédiás szarságokat" is rejt a lemez, amin a zenekar biográfiáján, a tagok humoros bemutatásán, valamint fotókon túl egy rövid videót is megtekinthetünk a Self Control életéből. Örvendetes tény, hogy mind több hazai zenekar érzi szükségét a multimédiás tartalomnak is – demós csapattól azonban mindenképp kellemes meglepetés az ilyesmi.
Aki nem zárkózik el a modern megközelítésű és megszólalású metal muzsikától, tegyen egy próbát Önkontrollék anyagával. Annál is inkább, mivel bármennyire is kedvelt volt még nem is olyan rég (sőt, még ma is) a nu metal mifelénk, nem túl sok stílusba vágó és említésre méltó hazai csapatot tudnék hirtelenjében felsorolni. Legközelebbre azért mindenképp több egyéni ízt kérnék srácok!