Az X név egy Cseke Ferenc nevű fiatalembert takar, aki a Station X zenekar egyik gitárosa. Az "anyabanda", mint már mi is beszámoltunk róla, még kissé útkereső stádiumban lévő progresszív csapat, Feri viszont a levelében arról ír, hogy a Mirrors demó anyaga olyan instrumentális egyveleg, ami a Station X stílusába nem fér bele.
Mivel hősünk egy szál magában játszotta fel a témákat egy PC segítségével, a hangzás igencsak gyengécske, köszönhetően az ez esetben megkerülhetetlen gépdobnak. Pedig hallatszik, hogy még a dobtémák is pontosan megírt dolgok, nem pedig egymás mögé pakolt patternek, valószínűleg a hangszínek illetve az arányok terén keresendő a statikusság valódi oka.
Az akusztikus intro ügyesen kezdődik, ha jól hallom, a gitártémát odafelé és visszafelé is feljátszotta Mr. X, és ez a két sáv szól egymás fölött: jó ötlet. A címadó tétel érdekes egyvelege a hagyományosabb hard rock témáknak és a Satriani-vonalba tartozó agyasabb gitározásnak. Mint a kísérőlevélből is kiderül, témák gyűjteménye a cd, amiket a szerző nem akart hagyni elsüllyedni: nos, ilyen már ez a dal is, finom témák sorakoznak rajta, bár igazi dallá nem áll össze az egész.
Egy már ebből a dalból is kiderül: kiforrott stílusú, precízen zenélő gitárost hallunk, akiből csak úgy "folynak" a jobbnál jobb témák. A Devil In Love-ban Malmsteen szikárabb vonásait is felfedezhetjük, a folytatás viszont kissé az első Szekeres Tamás lemezre emlékeztet, nosztalgikus merengésbe taszítva ezzel az őszülő kritikust.
A Dreaming With Ants újabb gitárhős nevét idézi fel, a korai idők Petruccija játszott ilyen virgás szólókat, ráadásul a kíséret is sok helyen emlékeztet az első lemezes Dreamre. Persze ez a dal majd' 12 perces, ezért ebben is megfordul jó pár a már eddig is említett stílusok közül. Még egy kis speedelésre is ragadtatja magát az egyszemélyes zenekar, egy kis Friedman-szellemet csempészve az eddigi mixbe. A Garden Of The White Trees neoreneszánsz ízeivel egy újabb pötty az eddig is sokszínű palettán, határozottan ügyes és szép dal.
A Universe - egy gitárostól meglepő módon - majd' három percnyi "űr-hanggal", majd kellemes zongorával indul, szép repülős hangulatot varázsolva. Nicsak, egy gitáros, aki nincs "belegárgyulva" fő hangszerébe! Piros pont. Ez a dal egy az egyben "rendben van", nincs túlvirgázva, érthető, élvezhető, átérezhető. Ha az anyazenekar is ebben az érthető, dalközpontú felfogásban működne, nagyobb sikereik is lehetnének... Ferinek pedig kijárna ehhez a szólóanyaghoz egy igazi, hús-vér emberekből álló kísérőzenekar, akik belevinnék a hiányzó dögöt a hangzásba, dinamikát csempésznének a kissé statikus kíséretekbe, és asszem lelöknének a székről az összképpel!
Többször végighallgatva az anyagot, hallatszik, hogy a cd első fele a témahalmozósabb, itt mindent kijátszik magából X barátunk, amit megvétóztak a zenekarban, a végére pedig letisztul, dalközpontúvá válik a nótacsokor.
Még ha nem is száz százalékosan egyedi minden momentumában ez a gyűjtemény, a kíséret és a hangzás olyan amilyen, mégis élvezet volt meghallgatni. A végén pedig kellemes adag hab a tortán a Rush-féle Xanadu, csak a gépdobolást sajnálom az eredeti ismeretében ugyebár, viszont érdekes ötlet a Rush-verzió helyenkénti "beúsztatása" a háttérbe.
Lényeg a lényeg: kísérőzenekart Mr. X-nek! Mert megérdemli.
