Jelen pillanatban mindenki (maga Bruce is) az új Maiden album bűvöletében él, legyünk hát egy kicsit formabontóak, és emlékezzünk meg arról a kiadványról, amely éppen arra volt hivatott a nyár folyamán, hogy kicsit megkönnyítse a maidenesek várakozását. Persze Dickinson szólómunkássága még véletlenül sem csupán afféle Maiden-pótlék, sőt, sokan többre is tartják a frontember saját munkáit, mint az anyabandával készített lemezeket.
Ezen lehet sokat vitatkozni, egy biztos: a szólópálya minden egyes lemeze klasszikus és sokkal, de sokkal jobban prezentálja Bruce sokoldalúságát, mint bármi, amit a Maidennel valaha is csinált. Feelinges hard rock; pszichedelikus modern metal; grunge-hatásoktól sem mentes érett rockmuzsika; majd a gyökerekhez visszatérő, egyszersmind előremutató, harapós fémzene – megannyi stílus, mind más, mégis, a védjegyszerű hang és a félreismerhetetlenül jellegzetes zeneszerzési stílus, valamint a profi hozzáállás miatt mind egy kalap alá vehető. Megoszlanak a vélemények arról, hogy melyik a legjobb és a legrosszabb (legkevésbé jó) Dickinson szólólemez, de akit igazán magával ragadott a karizmatikus énekes világa, objektíve egyikben sem talál kivetnivalót. Így vagyok ezzel én is: imádom mindegyik albumot, ennélfogva ezen tripla DVD-kiadványnak minden percét nagykanállal ettem.
Antológia – mondja a cím. Nos, ebben az esetben valóban nem lehet röviden fogalmazni: át kell fogni a teljes életművet, amely ugye 6 szólólemezre és alapvetően 3 korszakra bontható. Ez tulajdonképpen meg is történt kronológiai sorrendben: az első két lemez három teljes koncertet tartalmaz, a harmadik DVD-n pedig ott vannak az érdekességek, csemegék. Persze nekem, aki sosem láttam Dickinson koncertet semmilyen formában, csemege az anyag első fele is. Pláne hogy a három élő felvétel között alig van átfedés, tehát az egyes koncertfelvételek valóban lenyomatai az adott szólókorszaknak.
Az 1990-es buli tetszett a legjobban: ez másfél óra tömény Hard Rock, Bruce itt még javában a Maiden frontembere, de Janick Gers talán még épp nem ment vele a csapatba; mindenesetre mindketten hatalmas elánnal nyomulnak Los Angeles híres Country Clubjában, szemmel láthatólag baromira élvezik a tét nélküli, felszabadult muzsikálást. Klasszikus rockfazonok nyomják a ritmusszekcióban is: a Tattoed Millionaire lemezen is játszó Andy Carr bőgős és a szólólehetőséghez is jutó Dickie Fliszar dobos közreműködése révén igazi LA-feelingje van a koncertnek. A program pedig nem hagy kívánnivalót maga után: zseniális indítás a Riding With The Angels a Samsontól, majd elhangzik a teljes TM lemez, sőt még kiadatlan, B-oldalas nótákra (Winds Of Change, The Ballad Of Mutt); feldolgozásokra (Sin City, Black Night, Fog On The Tyne – ez egy jó kis skót népdal, óriási hangulatot csinál vele Bruce és Janick) is jut idő. De belefér a programba a Bring Your Daughter is (ami annyira jó Dickinson-Gers szerzeménynek bizonyult, hogy később Maiden-klasszikussá érett). Szenzációsan jó ez a buli, remélem, sokan felfedezik általa a kissé mostohagyereknek tekintett TM albumot.
A második koncert már 1996-os, itt a még többet vitatott Skunkworks anyag van nagyrészt műsoron, de azt hiszem, az olyan dalok nagyszerűségéről, mint a Space Race, az I Will Not Accept The Truth vagy az Inertia, teljesen felesleges vitát nyitni. Igen, Bruce beállt a sorba, görcsösen próbált divatos, korszerű lenni, de talán épp ez a jó ebben a zenében, hogy a grunge elemek között is ízig-vérig dickinsonos maradt. A banda itt már persze teljesen más, jól zenélnek ezek a srácok is, Alex Dickson gitáros azonban hallhatóan már Pearl Jamen, RATM-en, Chilin nőtt föl. Ez alapvetően nem baj, mert nagyon jól nyomja a Skunkworks dalokat; de a korábbi számokban egész egyszerűen elsumákol, elmaszatol egy csomó részt: a Tattoed Millionaire eredetileg fület gyönyörködtető szólóját pl. elcseszte, nem beszélve a Prisonerről, ami kimondottan gyalázatosra sikerült gitárilag. Maident amúgy is kár volt ezzel a felállással, ebben az időszakban játszania Bruce-nak, de vegyük úgy, hogy ez már a „hazatalálás" egyik első jele. Ezt a hazatalálást már korrektül dokumentálja a Scream For Me Brazil koncertlemez képi verziója: itt aztán magabiztosan szól a metal a Roy Z-Adrian Smith gitárospáros keze alatt, a dalok meg ugye nagyrészt az Accident / Chemical lemezekről szólalnak meg (fájdalom, a Chemical címadója pont lemaradt), a kihagyhatatlan Tears Of The Dragon és a nem annyira kihagyhatatlan Laughing In The Hiding Bush mellett.
Sajnos azonban vannak fenntartásaim a koncertfelvételekkel, először is: csapnivalóan szólnak! Úgy gondolom, hogy egy Bruce Dickinson nyugodtan megengedhetné magának, hogy rendes hangzást kevertessen a DVD-ihez, ha nem is 5.1-et, de legalább egy tisztességesen megdörrenő sztereó hang azért kellene ahhoz, hogy metal bulik kedvcsinálójaként döngethesse az ember mondjuk a Scream For Me-t. Ráadásul a brazil koncert egyes egyedül árválkodik a második diszken, tehát még hely is lett volna valami normális hangzás összerakásához. OK, állítólag ez valami kalózfelvétel, merthogy az eredeti képanyag elveszett, de hát akkor is – a mai stúdiótechnikával gyerekjáték feljavítani az ilyesmit. Ez mindhárom buli felvételére érvényes, de a Scream For Me a leghalkabb, azt kell mondjam, hogy az ezeken a hasábokon általam hasonló okokból megszidott P. Box koncertalbum DVD-verziója is szól így. Igen ám, csakhogy Koriék lehetőségei kicsit messze vannak Bruce-éitól.
Másodszor: hiányolom a Balls To Picasso-korszakot. Biztos lett volna valami felvétel a tarsolyban, ha más nem, hát az unplugged promóciós turnéról, amelynek keretében Bruce megfordult Pesten is – oly kevesen láthatták ezt a fellépést, biztos rajtam kívül is sokan kíváncsiak lettek volna rá, ráadásul Dickinson egy újabb arcát ismerhettük volna meg.
Mindez persze a zene zsenialitásán nem változtat és ha betesszük a harmadik lemezt, arra is fény derül, mekkora arc ez az ember. Ha még eddig nem sejtettük volna, most megbizonyosodhatunk arról, mennyire allűrmentes, laza fazon, elég megnézni a Tyranny Of Souls lemezhez kapcsolódó hosszabb interjút és a klipekhez tartozó bevezetőket. Ez utóbbiak megtekintése könnyen két óra fölé csúszhat, hiszen a 13 kliphez (plusz itt a legutolsó, az Abduction is, de ahhoz nem tartozik külön bevezető) még hozzájön az a temérdek anekdota, érdekesség, kulisszatitok, amit Bruce megoszt a nézővel. Ő maga annyira jól szórakozik közben, hogy mi magunk is fülig érő szájjal hallgatjuk kicsit nehezen érthető brit akcentusát és fel-felröhögünk egyik-másik humorosabb sztorinál.
A jéghegy csúcsa, amikor viszont tényleg sírva röhögsz, az a bónuszként feltett két ős-Samson klip, amelyeket egy laza rendezői koncepció köt össze, mindenesetre übersúlyosak, a legkeményebb 80-as évek eleji rockvideo-hagyományok szerint készült filmecskék. Hehehe. De a szólókorszakban is született néhány művészi igényességű és/vagy nagyon vicces videoklip is. A legnagyobb szabású amúgy kétségtelenül a Tears Of The Dragoné, az Accident-éra három promójának (Accident, Road To Hell, Man Of Sorrows) költségvetését pedig akár egy magyar banda is könnyedén állta volna.
Egyszóval, pár hűtött sör és rágcsálnivaló (és legalább 5-6 óra szabadidő) bekészít, hátra lehet dőlni és indulhat a felfedezőút. A léggitározáshoz viszont nagyon-nagyon fel kell hangosítani azt a házimozi erősítőt, figyelem, hangzásilag ez tényleg nem a Live In The Still Of The Night vagy a Still Reigning!
