Elérkezett áprilus 14., tehát megjelent és hivatalosan végig is hallgatható a Metallica új albuma. A 72 Seasons Greg Fidelman producerrel készült, és hét év lemezínség után érkezik a csapat saját kiadójánál, a Blackened Recordingsnál, rajta tizenkét szerzeménnyel, összesen 77 percnyi muzsikával. James Hetfield, Lars Ulrich, Kirk Hammett és Robert Trujillo aktuális, kettős koncertekből álló turnéja április 27-29-én startol Amszterdamban.
Megjelent és végighallgatható a Metallica tizenegyedik stúdióalbuma, a 72 Seasons, amely az első a sorban a világ legnépszerűbb metálbandájától a 2016-os Hardwired... To Self-Destruct óta. „72 évszak: életünk első 18 éve, amely a valódi vagy nem valódi énünket formálja – mondja a címről James Hetfield. – Az az alap, hogy a szüleink mondják meg, kik vagyunk, ami talán be is skatulyázza, milyen személyiségek vagyunk. Szerintem az alaphiedelmek folyamatos tanulmányozása a legérdekesebb ebben, illetve az, miként befolyásolja mindez a mai világról alkotott képünket. Felnőttkori tapasztalataink nagy része ezekre a gyermekkori tapasztalatokra adott reakció, vagy ezek újrajátszása. A gyermekkor foglyai maradunk, vagy kitörünk a magunkban hordozott kötöttségekből."
A lemezre az alábbi dalok kerülnek fel:
01. 72 Seasons
02. Shadows Follow
03. Screaming Suicide
04. Sleepwalk My Life Away
05. You Must Burn!
06. Lux Æterna
07. Crown Of Barbed Wire
08. Chasing Light
09. If Darkness Had A Son
10. Too Far Gone?
11. Room Of Mirrors
12. Inamorata
A zenekar áprilistól Európában koncertezik, és a körút érdekességét ezúttal azt jelenti, hogy a csapat minden állomáson két bulit játszik, méghozzá ismétlések nélküli setlisttel. A hozzánk legközelebbi kettős dátum május 26-án és 28-án esedékes Hamburgban. Európában az első estéken az Architects és a Mammoth WVH, a második bulikon a Five Finger Death Punch és az Ice Nine Kills, míg az észak-amerikai kör első bulijain a Pantera és a Mammoth WVH, a második estéken szintén a Five Finger Death Punch és az Ice Nine Kills játszik majd velük.
Hozzászólások
Azt nem tudom, de a Master után elfogyott az ihlet, a Justice-t még a lendület vitte.
Utóbbival nem feltétlen értek egyet, én a beleszarást, ihletettség hiányát inkább Kirkön érzem régóta, Larsnál sztem tényleg az van, hogy iszonyatosan ellustult, elkopott a játéka. Persze az egy dolog, hogy az új lemezeket szét is alibizheti, de köztudottan élőben is botrányos sokszor, a régi témákkal néha már viccesen küzd, hogy legalább kb. odaérjen egy fill végére. Azt sem hiszem, hogy kizárólag leszaromság, hogy egyáltalán nem nyúl már a duplázóhoz koncerteken. Megírták az újkori Metallica sztem legjobb thrash dalát legutóbb (Spit out the Bone), és nyilvánvaló volt, hogy sose fogja letolni a duplázós részeket élőben. Kár érte. :D Ugyanakkor mókás, hogy így is rohadt markáns, azonnal felismerhető a dobolása, a rengeteg pergőre hozott beütővel, túlhasznált kínaival, stb.
Teljesen egyetértek.
Már a Hardwirednek is az volt a gyenge pontja, hogy a többiek teljesítményéhe z képest a dob méltatlanul elnagyolt és fantáziátlan. Egyszerűen kevés a zenéhez.
Maga a 72 Seasons tényleg tök rendben lehetne, ha 30%-ot lenyesnének belőle.
Szögezzük le: Lars (minden bizonnyal) tud dobolni, csak nem derül ki, mennyire, mivel letojja, és csak alapjáraton végigcsépeli a dalokat.
Az egyik agysebész vmi olyasmit írt, hogy azért nem vette meg elsőre a Mastert, mert nem tetszett a Battery intrója :)))
És ilyenek írnak kritikát, kb tízévesek szintjén...
Brutális a túlkompenzáció azon az oldalon. Én is szeretem az undergroundot, de ami ott megy, az már nevetséges néhol. Főleg, hogy 10-20 évvel később kialakult szimpátia alapján jelentik ki, hogy így szar meg úgy szar 1-1 klasszikus (ez a jelenség máshol is ismeretes, sőt gyakori is, de nem úgy, mint ott). Reviewk szempontjából teljesen komolytalan az a hely.
Sokak szerint igen. Tegnap olvasgattam metallumos kritikákat, hát a Masterre röpködnek a 0-5-30%-os értékelések. Döbbenet...
Mi más lenne? :D Szimplán metal zenekar, helyenként thrash elemekkel. A Pantera sem thrash, hanem groove metal. Attól, mert valamiben thrashes elemek vannak, az még nem lesz automatikusan thrash...
Ron McGovney idejében a Metallica már régen elindult a lejtőn! Számomra Lloyd Grant távozásával meghaltak... Fuj...
Az album egyenes folytatása a Hardwired-nek, de nekem jelenleg messze nem hoz annyi fogósságot, mint az. Kicsit a Hardwired is túl lett húzva, itt azonban ez sokkal inkább érződik, valahogy középtájon elkezdem csekkolgatni, hogy hány nóta van még, annyira leültetik.
Ami jó: James. Ő nagyon jó formát hoz, a hangja új erőre kapott, sztem még jobb is, mint legutóbb. Ami azonban fontosabb, azok a riffek, ami sztem vitán felül az album legnagyobb erőssége. A csávónak még most is rengeteg kurva jó ötlete van, és az ő riffelése tényleg bármikor felismerhető, van egy kis bluesos flair a Hetfield riffekben, amit tényleg csak ő tud így, és ilyen feszességgel. Nekem egyértelműen ő menti ezt a lemezt. Trujillo is jó, de ő szokásosan nem tud tudásához mérten érvényesülni ebben a zenei környezetben.
Ami nem (közhely alert): Engem már a Hardwired-ön is zavart, itt nem különben, hogy Lars nem tudja kellően megdobolni a riffeket. A 3 figurájából hoz le egy 77 perces albumot, és rengetegszer érzem azt, h adott riff, ötlet mennyivel nagyobbat mehetne egy olyan dobossal aki rendesen alágyújt a gitároknak. Néha a rengeteg középtempó is fáraszt, mert ugyanazt a larsos pergőhangsúlyos cuccot hallom ötvenedjére. Kirkön meg változatlanul azt érzem, hogy már nem is próbálkozik ihletett vagy neadjisten meglepő dolgokat játszani, ő is a szokásos figuráiból hozza le az albumot, néha pár fogósabb, jobban sikerült szólóval.
Persze, ők a Metallica, nem az az üzenet, hogy milyen jó lenne ha nem Lars/Kirk játszana a lemezen, ezek a dolgok gyk. hozzátartoznak a hangzásukhoz. Csak attól még az van, hogy adott két korukkal együtt is A-ligás zenész, akik mellett kiugró a különbség a dob és a szólógitár frontján.
Mégis mi más lenne? A Pantera is az, csak egy kicsit más megközelítésű.Egyébként én is túl hosszúnak érzem az albumaikat.
szerintem baromság ez a jóra hallgatás. Ha valami nem tetszik, azt nem tudod jóra hallgatni. Ez inkább abból adódik, ha nem olyan egy lemez , mmint amilyet az ember vár, akkor ellsőre nem jön át. De később ár tudjuk mire számítsunk, így könnyebben befogadjuk
Szerintem meg nem. Van olyan zene, amiről több hallgatás után derül ki, hogy tetszik -e. Szóval adok au albumnak még egy esélyt.
Persze, Burtonnel már eladták magukat.
Az tetszik ezen a lemezen, amikor asszem az Inamoratában James nem az ácskapocsban elakadó láncfűrész hangján énekel, hanem a tisztán - na ezt a tiszta énekhangot meghallgatnám valami sivatagban krúzolós laza rakenroll- vagy stoner-country-lemezen.
Az album amúgy szerintem tele van qrvajó ötletekkel, de valahogy nem áll össze egésszé. Egyébként tiszteletremélt ó munka 60 évesen ilyet csinálni, de 45 percbe beleférhetett volna.
Legalábbis amiken még Ron McGovney játszott. :P