Shock!

Valentin Szilvia: Megcsinálták a régi nagyok. Újra. Az év eleje/közepe a Guns N' Rosesról szólt, a vége pedig végérvényesen a Metallicáról. Hátradőlhet mindenki, a műfaj (még) nem veszett el – csak recirkulálódott. Bevallom, nem vártam már semmi izgalmasat James Hetfieldéktől, a Death Magneticet nem sikerült azóta sem megszeretnem túlságosan, talán ha két-három alkalommal előszedtem az elmúlt nyolc évben, azzal sokat mondok. A Hardwired előzetesei alapján bizakodni kezdtem, elsőre rokonszenvesebbnek tűntek a patikamérlegen adagolt dalok, mint nagyon régóta bármi tőlük. De azért az ördög nem alszik, ugye, még simán elronthatják, még akkor is, ha rövidebb, lényegretörőbb számokat ígértek. Persze ezeket a kinyilatkoztatásokat a helyükön kell kezelni, Metallica-mércével mérve a rövidebb simán 6-8 percet jelent – amiből „szerintünk" többnyire még mindig húzni kellene egy kicsit, illetve dehogy kellene, ha ők így gondolták, hogy pont úgy lesz kerek, akkor mit vitatkozunk mi azokkal, akik harmincöt éve élik a Metallica-létet?

Várható volt, hogy a megjelenés előtt ki fog szivárogni a lemez, persze így is lett – véletlenek nincsenek ugye –, és amikor először meghallgattam (de jók is ezek az első zenehallgatások, vagy akár filmnézések!), máris olyan szintű lelkesedés fogott el, ami a fekete lemez óta egyáltalán nem. Aztán jó gyorsan meg kellett hallgatni még párszor, és azt vettem észre, hogy ugyan mosogatni indultam, de léggitározás/légdobolás lett belőle. Aláírom, SOKKAL több a nosztalgiafaktor ezekben a dalokban, mint a 2008-as számokban, számtalan helyen elő lehet kotorni a sok évvel ezelőtti megfelelőiket a Load / Reload korszakig, mégis jóval kerekebb, önállóbb életet élő lénnyé formálódik mindez a Hardwireden. Egy ideje rengeteg művészeti ág az elmúlt harminc-negyven év úttörő dolgait gyúrja át, így azonnal jött a talán kicsit fura párhuzam: a Hardwired... To Self-Destruct a metal műfaj Star Wars 7-e. Száz százalékosan kiszolgálja a régi rajongókat, mindamellett új dolgokat is bevon a történetbe. Természetesen egyik sem fog mindenkinek tetszeni, de ha mond valamit neked ez a lemez, megmozdít belül, örülj, hallgasd. Ha nem, lépj tovább.

Számomra olyan a két CD, mint egy kazetta A és B oldala, és korántsem érzek tátongó mélységet az első és a második lemez között, például az egyik kedvencem utóbbiról származik: a Here Comes Revenge sejtelmesen odacsapós hangulatával azonnal rokonszenvessé vált. Talán csak sok egyben ez a tizenkét dal, ha így érzed, kezdj párszor a kettes lemezzel, noha azt elismerem, hogy ide nagyrészt a kevésbé direkt, későbbi érára hajazó számok kerültek. Ha jobban belegondoltok, tizenkét dal normális esetben egy darab önálló nagylemezt ad ki, csak ugye Jamesék szeretnek hosszabban fogalmazni. Nem elemezném ki dalonként, melyikben mi tetszik és mi kevésbé, többen itt is megtesszük, kommentekben ti is, talán csak a számomra (jelen pillanatban) legizgalmasabb dalokat említeném: a Now That We're Dead csontegyszerű riffelése azonnal megfogott, a Dream No More lidércesebb hangulata szintén roppant gyorsan kedvenccé vált, de a három eddig kiemelt mellett tényleg majd az összes szám megfogott valami miatt. Az egyéni teljesítményeket sem ragoznám túl, és ennyi év után nincs is sok értelme, talán csak annyit jegyeznék meg, ami profilunkba is vág: Lars újra tud dobolni!

Végszóként annyit mondanék, hogy olyannyira lelkes és rajongó lettem ismét (utóbbit komolyan nem gondoltam volna, hosszú évek óta nem nagyon mozgatott meg bennem semmit a zenekar), hogy mindenáron szeretnék egy koncertjükre menni, hátha nem csak a húsz-harmincéves kihagyhatatlan eposzokat játsszák, hanem sok (!) újat. Mert elhiszem nekik.

Ezen nincs mit „jóra hallgatni". Ez jó. (9)

Draveczki-Ury Ádám: Megint bejött a papírforma, körülbelül olyan végletes vélemények csapnak össze a különböző oldalakon meg persze a kommentszekciókban a Hardwired... To Self-Destruct kapcsán, mintha mindenki egy másik lemezt hallgatna. Ebben a káoszban nyilván nem mi fogjuk megmondani a tutit, és csakis ismételni tudom önmagamat nyolc évvel ezelőttről: a Metallica régóta túlnőtt önmagán és minden ép ésszel felfogható kategórián, így esetükben még annyira sem számítanak a kritikák, mint egyébként. Mindenesetre úgy gondolom, James Hetfieldéknek ezúttal sikerült az, ami már elég régóta nem: mindenféle görcs és matek nélküli albumot szállítottak le, ami ráadásul még jó is. Félreértés ne essék, noha mai fejjel egy ponttal kevesebbet adnék már rá, én a maga egyértelmű hibáival együtt is kimondottan bírtam a Death Magneticet, manapság is elő-előkerül a kocsiban (nyilván szigorúan a Guitar Hero-féle maszter), de a Hardwired... To Self-Destruct egyértelműen erősebb, kerekebb, ösztönösebb album lett a 2008-asnál.

Ezzel most egyébként nem azt mondom, hogy a két lemez ég és föld egymáshoz képest, mert nem az, de az arányok azért módosultak. Miközben legutóbb – bevallottan tudatosan, javarészt Rick Rubin hatására – inkább a '80-as évekhez kanyarodtak vissza, és ahhoz adagoltak némi fűszert a következő évtizedből, most kiegyensúlyozottabb az összkép, sokkal kevésbé retrós a cucc. Pedig a felvezető, amúgy igen izmos daltrió hallatán utóbbira lehetett számítani: a Hardwired fűrészelős Kill / Ride riffelése, az egyszerre staccato-de-thrashelős Moth Into Flame és különösen az Atlas, Rise! napnál is világosabb Diamond Head-áthallásai egyaránt erre engedtek következtetni. Ezzel szemben a lemezen határozottan erősen vannak jelen a '90-es évek Metallica-ízei is, ráadásul nem is annyira a fekete albumra gondolok most, hanem bizony a Load és a Reload súlyosabb pillanataira. Ez sem teljesen új, a Death Magnetic egyes dalaiban is akadtak ilyen elemek, most azonban lényegesen hangsúlyosabb a jelenlétük. Viszont a banda különböző korszakai teljesen organikusan forrnak egybe a dalokban.

A minden szempontból perfekt Atlas, Rise! mellett egyértelműen a legerősebb számok közé kívánkozik a kettős anyag zárótétele, az egészen gyilkos, gyönyörűen megfogalmazott alapriffek hátán repesztő, ám egyszersmind állati fogós Spit Out The Bone, ezek hallatán tényleg a zenekarral kapcsolatos legszebb emlékeim jutnak eszembe régről, elképesztően jól sikerültek. Óriási kedvencem a Now That We're Dead is, ahol a kezdőriff – kicsit pikáns módon – olyan, mintha Dave Mustaine nyomná a You've Got Another Thing Comin' zakatolását, de aztán igen impozáns sabbath'n'roll lesz belőle ismét méregerős, fogós dallamokkal, meg olyan esszenciális Metallica-hangulattal, hogy amikor először szólalt meg, miközben áthajtottam a Rákóczi hídon, esküszöm, elérzékenyültem tőle. A Dream No More azonban talán még ennél is izmosabb, jelenleg ez az abszolút favoritom: a '90-es évek második felének Sad But True-utódait idézi, vagyis totális Sabbath/Trouble/C.O.C.-groove, a refrénben pedig még némi The Thing That Should Not Be-vel is megszórták. Gigászi, komolyan.

Említettem fentebb, hogy az ehhez hasonló mesteri témák ellenére sem hibátlan a lemez, és tényleg nem az. Összességében és néha dalonként is hosszabb a kelleténél, és mindent összevetve két nótát szívem szerint lehagytam volna róla. Az egyik a ManUNkind, amely szintén loados-reloados ízekkel radíroz, de egyrészt elég jellegtelen, másrészt Kirk Hammett sajnos átengedte benne a terepet annak a fakezű ikertesójának, aki néha a koncerteken is játszik helyette, így az itt hallható, szólónak is nehezen csúfolható valami egyszerűen borzalmas és fülbántó. Bob Rock vagy Flemming Rasmussen ezt annak idején hótziher, hogy nem engedte volna lemezre így... A Lemmy-szövegrészletekkel operáló Murder One meg szép gesztus, a klipje is zseniális, de zeneileg így is totál semmilyen középtempós reszelde marad. Máshol maguk a dalok nagyon is tetszenek, de egy-két percet lehetett volna vágni belőlük: az epikus, ám power-lírának még nem nevezhető Halo On Fire mindenképpen ilyen (ez elsőre amúgy egyáltalán nem jött be, de aztán ráéreztem), és a riffelésben megint James Sabbath és Sabbath-követők iránti fanatizmusát tükröző, loados-reloados Here Comes Revenge is jobban működne némileg tömörebbre fogva. Nincs viszont ilyen érzésem a nyitásában kicsit a banda Mercyful Fate-gyökereit is felvillantó, majd megint a '90-es évek második fele irányába húzó Confusion és a gyilkos középtempós riffre alapuló Am I Savage? hallatán, bár ezeket azért nem nevezném csúcspontoknak sem. És mint ebből is látszik, az egyes diszk kicsit valóban erősebb a kettesnél.

A hangzás szerintem kiváló, az egyéni teljesítmények közül pedig ezúttal Jamest emelném ki, aki minden túlzás nélkül baromi jól énekel az egész lemezen, úgy sikerült magához képest extrán dallamosnak lennie, hogy a '90-es évek végének idegtépő gajdolása nem jellemző. Lars témáit nyilván addig vagdosták, amíg elfogadhatók lettek, élőben meg úgyis elbukik majd velük, Kirk viszont néhol már a lemezen is problémás: ő ugye saját bevallása szerint nagyon rágyúrt a szólókra, és tényleg akadnak pofásabb megnyilvánulásai, de a ManUNkindot mondjuk valóban nem tudom mire vélni, és sajnos akad még pár ilyen odahányt, béna kamuszóló azon kívül is. Robert Trujillo nyilvánvalóan most sem főszereplő, de szépeket játszik, ahol terepet hagytak neki ehhez. A frontborító meg ocsmány és igénytelen, de ha valami, hát ez biztosan nem meglepő a zenekarnál.

És hogy akkor mi a végleges verdikt? Nos, az az igazság, hogy hiába nem csont nélküli bombagól a Hardwired... To Self-Destruct, napok alatt baromira hozzám nőtt a lemez, és folyamatosan hallgatom oda-vissza, mióta kicsúszott, máris sokkal jobban szeretem, mint egyes olyan idei albumokat, amelyekről amúgy tudom, hogy ha objektíven próbáljuk nézni, jobbak nála. Ezt nem lehet és nem is kell ennél jobban megmagyarázni – a Metallica mindig is extrán szerethető volt, többek között ezért tartanak ott, ahol. (8)

Kiss Gábor: Érdekes módon bár már megjelenésétől kezdve kifejezetten lelkesedtem a Death Magneticért (sőt, az év lemezének is megszavaztam 2008-ban), az új Metallica kezdetben valahogy nem tudott lázba hozni. Pedig a Hardwiredről is elmondható ugyanaz, amit anno a legutóbbi lemez legnagyobb erényeként könyveltem el: nevezetesen, hogy végre olyan muzsikát játszanak, amit éveken keresztül hiába vártam a Metallicától. Mégis, az első pár alkalommal gyakorlatilag bármiféle hatás nélkül ment el mellettem ez a monstre, tizenkét dalos cucc. Aztán napokig mást sem hallgattam, és végül szép lassan elkezdett működni. Nem tudom, annak köszönhető-e ez, hogy egyszerűen csak jóra hallgattam, vagy simán csak idő kell a daloknak ahhoz, hogy beérjenek, de tény, hogy az elsőre számomra meglehetősen üres és semmitmondó témák szépen, fokozatosan nyerték el egyre jobban a tetszésemet. Ha pedig visszagondolok arra, hogy amikor 14 évesen először hallottam az ...And Justice For Allt, az sem tetszett, ki merem jelenteni: nem csak magamra erőltettem az új Metallicát, hanem tényleg jó az album.

Ettől függetlenül azonban illúzióink ne legyenek, a Metallica ma már csak népszerűségét tekintve van ott az élvonalban, és számomra a Hardwired sem ér fel a Repentless-szel, a Dystopiával vagy a For All Kingsszel, hogy csak a legnyilvánvalóbb párhuzamokat említsem. Mivel viszont Lars Ulrichék az egész színtér számára – és számomra is – megkerülhetetlenül nosztalgikus zenekar, akkor is szeretem őket, ha James Hetfield énektémáitól néhányszor konkrétan legszívesebben a hajamat tépném, Kirk Hammett pedig tényleg olyan hányaveti, kidolgozatlan és szinte amatőrnek nevezhető szólókat ereszt el itt-ott, amelyekről nem is értem, hogyan kerülhettek lemezre. A dalok többsége viszont összességében kifejezetten jó, érdekes módon pedig számomra a groove-osabb, lassabban döngölő darabok jönnek be leginkább. Az előre bedobott három track alapján homogénebb, teljesen a thrash felé forduló anyagot vártam, a végeredmény azonban sokkal színesebb, ami nem baj, sőt. A Priest You've Got Another Thing Comin'-jának riffjével induló, súlyos Now That We're Dead, a thrashes, de kifejezetten fogós és jó refrént felvonultató Moth Into Flame vagy a Load zsíros hangzását továbbvivő, azt némi Sad But True-utánérzéssel vegyítő Dream No More mind borzasztó erősek, bár utóbbiban Hetfield éneke eléggé próbára teszi a tűrőképességemet.

A kettes CD kapcsán sokan színvonal-gyengülést emlegetnek, ezzel azonban nem értek egyet, főleg, hogy a Hardwired egyetlen, kifejezetten rossz dala, a Halo On Fire sem ezen található, hanem az egyes diszket zárja. Utána viszont a brutál Confusion / ManUnkind kettős kifejezetten üdítően hat, én pedig minél többet hallgatom az anyagot, annál inkább úgy érzem, hogy a Confusion a legjobb az egészről. A Here Comes Revenge is telitalálat, az utána lévő Am I Savage? viszont elég furcsa, és egyike azon daraboknak, amelyeket a mai napig nem tudtam igazán megkedvelni. Kissé a Murder One-t is szürkének érzem. A záró Spit Out The Bone-ról viszont simán a Master Of Puppets lemez ugrik be, így pedig talán mondanom sem kell, mekkora öröm, hogy egy ilyen tétel zárja a dupla anyagot.

Csakúgy, ahogy a Death Magnetic, a Hardwired is jobban működne egy óra körüli játékidővel és nyolc-kilenc számmal, illetve ezen túl is vannak szembeszökő hibái, mégsem hiszem azonban, hogy csakis a nosztalgia miatt működne nálam. Ugyan nem tökéletes, és nem is kiemelkedő, de ez egy szerethető anyag. (7)

Nagy Andor: Emberek! Engem eme kellemes zene teljesen begerjesztett! Nesztek, eszperente verseket vedlek Nektek:

Egyes lemez:

Hardwired – Remek tresses veszedelem. Kezem egekbe emelem, fejemen erek emelkednek. Engem ez eleve megvett!

Atlas, Rise! – Eredetet felemlegetnek. Erre fejem feszt emelem-ejtem, emelem-ejtem. Het' veszetten feszes, kegyetlen!

Now That We're Dead – Nyenyere, melybe veres gyerek Meg'detben beleremeg. Kettes lemezen legremekebb lehetne.

Moth Into Flame – Erre este kereveten meztelen verem, mert remek. Cseppet fekete lemezes, de rettenetesen szeretem.

Dream No More – Eme lemez veleje, rendesen felgerjeszt! Het' delejesen mekeg. Nem ereszt, beleremegtem. Emberek ezek?

Halo On Fire – Kezdetben berzenkedtem, de megszerettem. Remek lehetne, de rettenetesen terjedelmes. Egy helyen kellemes reszelde.

Kettes lemez:

Confusion – Nem remek, de nem rettenetes, ellenben szerelmetes, egynek elmegy. Bele nem verem, de eresztem, messze mehet.

ManUNkind – Ebbe belem beleeresztem, nem szeretem! Defektes, mert Hemmett keze kegyetlen gyenge lett. Feketeleves.

Here Comes Revenge – Nem ellenszenves, ellenben kedvelem. Terjedelmes, de kedves, engedelmes.

Am I Savage? – Kellemesen meredek, de szeretem. Ellenben kedvem tetemest ereszkedett! Kell egy feles!

Murder One – Vers egy remek emberhez. Egyebet nem mekeghetek.

Spit Out The Bone – Gyerekek, ez remek! Kettes lemez tresses egyede, remek lehetne egyes lemezre. Egyem meg! Ehhh...

Egyes lemez teljesen remek lett, kettes lemez egyesnek fele. Szeretem ezeket, de nem rettenetesen. Nekem ez hetes, esetleg hetes meg egyes. S neked? (8)

Oravecz Zoltán: Mi más is lehetne a megfelelő lezárása egy zeneileg szokatlanul erős évnek, mint egy igazi extra nehézsúlyú bajnokcsapat tizedik lemeze, amely ráadásul még dupla is? A három előzetesen elpottyantott daltól ugyan nem dobtam el az agyamat messzire, de azért reménykedhettem, hogy az ismételten ronda borító mögött élvezetes tartalom feszül majd, mert hát mégiscsak a Metallicáról van szó. Bár meglepett a dupla lemez koncepciója, de aggodalomra ez önmagában még nem kellett volna, hogy okot adjon, hiszen a banda mindig is előszeretettel írt hosszú dalokat. A gond csupán az, hogy az utóbbi időben mintha mindez már nem menne nekik olyan jól.

A Hardwired erős felütés, Hetfieldéknek még mindig jól áll az izmozás, és ez a második lemezt záró, szintén dinamikus Spit Out The Bone-ra is igaz, habár érzésem szerint utóbbi dal nagyobbat üthetett volna, ha jobban megvágják. James egyébként mintha visszanyert volna valamit a régi énjéből, hangjában ismét megjelenik az a karcosság, amit évtizedek óta nem hallhattunk tőle. Az Atlas, Rise! utolsó másfél percének semmi szükségét nem látom, erőltetettnek is érzem a nagy témakavarást, viszont a Now That We're Deadben már nem problémás a hétperces hossz, az ötödik percnél kezdődő, roppant hangulatos szaggatott témázás ugyanis értelmet ad a zárásként visszatérő bridge/refrén kombónak. Ez nem mondható el a Moth Into Flame-ről, aminél még a lendület is megbicsaklik a szólórész után visszarángatott verze miatt. A sokat szidott Lars Ulrich ezúttal sem bonyolítja túl a technikázást, habár az Atlashoz hasonló, összetettebbnek szánt darabokban hallani, hogy rendesen megizzad, de végül csak helyt áll.

Hogy mennyire erőteljes a Load / Reload korszak hatása a lemezen, arra jó példa a Dream No More, amit a csapat akár 1997-ben is írhatott volna. Az első néhány hallgatáskor a Halo On Fire jelentette nálam az album mélypontját: itt is rétestészta-effektus köszönt be, és nálam a kései Metallica-lírák sem találtak be annyira, ez pedig olyasmi volna. Viszont jól játszik a négyes a tempókkal, és a záró, a Whiskey In The Jar hangulatát idéző rész is jó szájízt hagy maga után.

Sokan azon a véleményen vannak, hogy a második lemez erősebb az elsőnél, nekem azonban pont a második tűnik gyengébbnek. A fekete lemez szellemisége lengi körbe a Confusiont, amit igencsak szürkécskének érzek, egyedül Hetfield énektémái működnek igazán. Kirk Hammettet soha nem tartottam nagy gitárosnak, ő inkább afféle mismásolós iparosember, legalábbis ha a szólókra kerül a sor, de ezúttal mintha még a szokásosnál is ötlettelenebb és üresebb volna a játéka, elvesztett okostelefon ide vagy oda. Meglepett maidenes basszusintrójával a ManUNkind (a klipje is érdekes), hát még a csapattól szokatlan dallamok, amikben mintha nem kevés humort vélnék felfedezni. Robert Trujillo most egyébként még a korábbiaknál is kisebb szerepet kapott, ami kár, mivel talán az egész bandában ő a legképzettebb hangszeres. Elsőre a Here Comes Revenge sem tetszett, eléggé céltalannak tűnt, túl hosszú is, de a megfelelő hangulatban hallgatva mintha már működni kezdene. Nem így az Am I Savage?, amely talán az összes közül a legszürkébb, habár a főriff azért egész pofás. A Lemmy emlékére íródott Murder One sajnos szintén egy eléggé megfáradt banda képét mutatja, de legalább a dal klipje menő lett.

A legelső alkalom után azt mondtam, nincs az a pénz, amiért én még egyszer végigrágnám magamat a Hardwired... To Self-Destructon. Ekkor még 5 pontot adtam volna rá, ami végül a lenti értékre ugrott. Elvetemült Metallica-rajongóknak a friss mű simán érhet minimum nyolcat is, de nekem itt túl kevés a feszes, kiérlelt és gatyába rázott dal, és sok a túlnyújtott töltelék, ami mintha némi fásultsággal is párosult volna – ezen az önkontroll hiánya sem igen segít. Viszont végre ismét van egy olyan Metallica-lemezünk, amin a hangzást nem sikerült elcseszni. Már ez is valami. (6,5)

Pálinkás Vince: Gondolkodtam rajta, hogy egymásnak ellentmondó vagy egymással vitatkozó olvasói kommentekből ollózom össze a mondandómat, de nem volt energiám kiválogatni a legszebben csillogó, legfényesebben ragyogó gyöngyszemeket. Maradok tehát a pár mondatos saját gondolatoknál, amelyből szerencsére nem sok van, tekintve, hogy a nagy bandák új lemezénél én már tényleg csak arra figyelek, hogy lehet-e hátradőlve, feszengés nélkül élvezni a zenét, anélkül, hogy közben bármi miatt szívnánk a fogunkat. A lényeg, hogy kellemes érzések járnak-e át hallgatás közben, szerethető-e az adott anyag, és van-e kedvem valaha újrahallgatni. Sokat segít ilyenkor, ha az ember nem tartozik a rajongók egyik csoportjába sem (vannak ugye a menthetetlenül elfogultak, a csak a régit vagy csak az újat szeretők, a bizonyos korszakokat istenítők és megköpködők, meg persze ezeknek a legkülönfélébb keverékei), és emellett rendelkezik némi zenei intelligenciával. A Metallica pedig nemhogy csak „nagy" banda, hanem „A" legnagyobb, minden tekintetben, szóval itt minden hatványozódik. Mára viszont végre ők is eljutottak oda, hogy tényleg leszarják, ki mit gondol (lásd például a legutóbbi Hetfield-nyilatkozatot a témában), és csak azt nézik, hogy nekik tetsszen, ami kikerül a kezük közül. Ez a hozzáállás nekem is tetszik, hiszen ettől lettek igazán nagyok.

De vajon élvezetes-e a zene a külső fül számára is? Ahogy nézem, a többség ezúttal értékeli az egészségesebb, a '90-es évekre emlékeztető hangzást, a rövidebb dalokat, a fogósságot – én is, hiszen tetszett a három előzetes dal. Alapvetően a teljes album is tetszik, és tudom, hogy a kicsit laposabbnak tűnő kettes diszk is érni fog idővel (a Death Magnetic-et is idén tavasszal hallgattam újra párszor hosszú idő után, és abszolút bejött), másrészt nálam mindig is periodikusan változott, hogy épp melyik a kedvenc Metallica-albumom. Ha egyet kellene mondanom, a Load lenne az, és ennek megfelelően azon korszak elemeit is örömmel fedezem fel időnként a 2016-os termésben. Elmondható tehát, hogy amit itt 80 percben hallunk, az tömény Metallica-eszencia, megidézve még a csapat brit metalhőseit is, sokkal jobban, mint az újkorban bármikor. Komolyan, nem is tudom felidézni, mikor esett jól ennyire ilyen sok elcsépelt ősmetal-riff a fülemnek. Mégis, a „tömény" szó a legtalálóbb, ha az összképet nézem, és ezért a pontszámmal is óvatosan bánok. Summa summarum: jó hallgatni a Hardwired... To Self-Destructot, de a Big Four másik három tagja számomra meggyőzőbb volt az elmúlt egy évben. Nem mintha ennek az összehasonlításnak 2016-ban bármi értelme lenne... (7)

Bertli Zoli: Elmúlt nyolc év. Ennyi idő alatt zenekarok állnak össze és oszlanak fel, karrierek semmisülnek meg, visszavonul a Premier League kis híján összes legendája. A Metallica pedig elkészít egy-két nagylemezre való számot, életben tart egy elképesztő gépezetet, milliónyi embert mozgat meg a koncertjein, majd a ciklus vége felé közeledve kitalál ismét egy formabontó kiállást, szokatlan megoldásokat alkalmazva albumának népszerűsítésére. Mielőtt a rendhagyó cselekvésekről esne szó, tegyük fel rögtön a kérdéseket, amelyekre mindig muszáj lenne felelnünk, relativizálás nélkül: ha megszületik egy új lemez, függetlenül attól, hogy ki vagy kik alkották, megvennénk-e? Tekintetbe kell-e venni a korábbi munkásságukat, és folyamatba illesztve kell-e szemlélnünk, vagy önmagáért az aktuális alkotásért szeressük-e/utasítsuk-e el? Persze mindenkiben más játszódik le, miközben hallgatja az adott művet, más emlékek és érzések törnek fel, amelyet aztán vagy sikerül figyelmen kívül hagyni, vagy nem.

A Hardwired nálam se így, se úgy nem hengerelt, és bármennyire is szeretném jóra hallgatni, nem megy, mert előbb-utóbb lendületét veszti a csatornáimban. Hiába a retrós hangulat, az ismerősen éneklő ikergitárok itt-ott, a rohanó tempó, ha folyton az tűnik fel, hogy még mindig ugyanaz a riff megy, mikor már rég vége kéne lennie egy témának, és valahogy minden kétszer olyan hosszú, mint lennie kéne. Az Atlas, Rise! például kiválóan hozza azokat a vonásokat, amelyek miatt szerethető a mai Metallica, a sodró tempó, Hetfield eltéveszthetetlenül rekedtes orgánuma, szögelő lábdobok, de lássuk be, a dalban nincs 6:28 perc. Ugyanez érvényes szinte az összes öt perc fölötti tételre, és hangsúlyozom, nem önmagában az időtartammal van gondom. Eszembe nem jutna pampogni, ha érdekes tartalommal, változatos díszítésekkel vagy hangulatváltásokkal lenne kitöltve az adott szerzemény, ehelyett azonban csak azt veszem észre, hogy még mindig ugyanaz a téma hömpölyög véget nem érőn, a Here Comes Revenge is ékes példája ennek.

Tetszik, ahogy James minden eddiginél érdekesebben bánik a hangjával, a rokonszenves károgás is stabilan megvan, amelyet imádok, mindig is imádtam, és nem érdekelt sosem, amikor ezért támadták a frontembert, ugyanakkor kisimítja a hangját, ha kell. A Halo On Fire-ben szuperül váltogatja a hangszíneket, ahogy a téma megkívánja, ráadásul önmagához képest egész magasra felmegy, de mondom, csak önmagához képest, viszont tényleg frankó. Szegény Kirk Hammett megbízhatóan hamis, tőle már végképp nem lehet várni, hogy megújuljon, vagy legalább picikét más formában közelítsen hangszeréhez, mint eddig, szólói teljesen érdektelenek. Nagyon kedves figura, ez kétségtelen, csak épp neki kéne lennie a csúcsnak a karácsonyfán, ehelyett marad csupán a tavalyi habcsók. Bizonyára az én hibám, de még ennyi év távlatából is képtelen vagyok megszokni a csapat által önmaguknak felfedezett súlyos, borongós, koszos, sabbathos vonalat, mindig is úgy tekintettem erre az irányra, mint egy masszív, ragacsos sártengerre, amiből nem tud kikecmeregni a zenekar. Ők hallhatóan bírják, alkalmazzák, szó se róla, jókedvűen dagonyáznak benne.

Sajnálatos módon lehetetlenség írni Robert Trujillo szerepéről. Nagyon figyeltem, miket játszik, hogyan dolgozik alá a gitároknak, de mit van mit tenni, ha egyszerűen észrevétlen a tevékenysége. Persze, búg a basszusgitárja, még jó, ám ennél több kéne. Tévedés lenne, ha csak picikét is egybevetnénk az épp harminc éve eltávozott első elődjével, annyira messze jár a két stílus egymástól, viszont nem túlzás azt várni, hogy egy ilyen hagyományokkal rendelkező banda nagyobb teret szenteljen a bőgő(s)nek. A ManUNkind elején felcsillan a remény, hogy valamit extrát kapunk belőle, de mégsem, elnyomja a gitárok hömpölygése. A retró a zárótételben üti fel fejét ismét, ami elég jól jön a vontatott témák után. A Spit Out The Bone hordoz magában egy jókora Justice-érzést, Hetfield megejtően ordítja a sorokat, a lábdob csattog, ahogy azt Rasmussen úr megálmodta annak idején, és még leheletnyi gitár-basszus uniszónó is dekorálja a szóló előtti részt. Erre igazán bólogatni kell, ez tény, kár, hogy ez a szám is lehetne velősebb, tömörebb.

Mindenki tisztában van vele, hogy a közel nyolcvan percnyi zenei anyag minden dalához klipet készített a csapat, ez valószínűleg egyedülálló. A videók közül némelyikben a kamera többnyire a zenekar körül forog, más klipek pedig a dal történetét mesélik el, megrendezett forgatókönyvvel. Amit észre kell venni, hogy az élő felvételekben sem össze-vissza vágott jelenetek láthatók, még a látszólag szinkroncsúszásban lévők sem véletlenül kerültek oda, ahova, hanem van bennük koncepció, meghökkentő elem, ilyen például a ManUNkind videója, ahol a zene és a kép látszólag teljes diszharmóniában él, mégis megeszi a néző, köszönhetjük ezt többek között a nagyszerű Jonas Åkerlundnak.

A Metallica mérete és jelentősége miatt nem nagyon van értelme arról filozofálgatni, hogy mit kéne vagy nem kéne tenniük a nagyobb siker/elfogadottság érdekében. Simán megtehetik, hogy Lulukat, vagy épp pénzügyileg veszteséges filmet készítenek, ebben az értelemben a zenekar túlnőtt önmagán. Henry Fordot megkérdezték annak idején, hogy miért nem olyan autókat gyárt, amelyek az emberek igényeit tükrözik, erre az unalomig ismételt idézet ez: „Ha megkérdeztem volna a vásárlókat, mit akarnak, azt mondták volna, hogy még gyorsabb lovat." A banda esetében is ilyesmiről van szó: ehhez van kedvük, ezt csinálják. Ha ez nem tetszik, akkor majd hat év múlva talán betalál a következő lemez, addig meg marad a brummogás, hogy régen minden jobb volt. (7)

Cseke Feri: Hirtelen nem is tudnám megmondani, körülbelül mióta áll fenn a Metallicával kapcsolatban az a bizonyos „megyafika" jelenség, de úgy nagyjából a Load – Reload páros megjelenése óta folyamatosan és egyre drasztikusabban jellemző a zenekar ekézése. A nyomásnak köszönhetően sokan már hajlamosak voltak elhinni, hogy Larsnak már arról sincs semmi fogalma, hogy vajon mit is jelent az a 4/4, James pedig – az ő képzetlen fahangjával – a föld első számú metalzenekarában való frontemberkedés helyett jobban tenné, ha inkább countrynótákat fütyörészve vegyülne el az oregoni favágók között. Kirkről meg már nem is merek semmit mondani, hiszen szegényt – gondolatban – mindkét kezétől és lábától is „megfosztották", hogy még véletlenül se kerüljön közelebbi kapcsolatba se a hangszerével, se pedig az effektjei mellett található, városként szétburjánzott wahpedál-kollekciójával. Persze a St. Anger, a (szerintem teljesen rendben lévő) Death Magnetic, de legfőképpen a Lulu azért szolgáltatott némi okot a nyafogásra, de aki a régi vágású, energiától duzzadó és kompromisszummentes Metallicában hisz, az most garantáltan jól fog járni ezzel az új anyaggal. A végeredmény hallatán remélhetőleg a zenészek kvalitásainak pocskondiázása is háttérbe szorul majd.

Mert ezek a dalok minden tekintetben kiválóak és szerethetőek, s ötven év környékén az egyéni teljesítmények is abszolút rendben vannak. Arról nem is beszélve, hogy a Metallicától nagyjából ezt a színvonalat is várjuk 2016-ban. Feketealbumos, loados „slágerek" ezúttal sem születtek, mint ahogy Ride / Master / Justice színvonalú, kifacsart ritmikájú mesterművek sem, de kit érdekel? Ez is csak azt bizonyítja, hogy Jamesék a kezdetek óta, változatlanul beleszarnak az elvárásokba, és még most is csak azt csinálják, amihez épp kedvük van. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal sem fogja érdekelni őket a sok okoskodó fikagép, és nagy ívben tojnak rá, hogyha valaki éppen az Atlas, Rise! maidenes ikergitárjai miatt oltja őket, vagy azért, mert Kirk pedálját ezúttal sem tudta senki észrevétlenül leragasztani. Esetleg másoknak meg a hat perc feletti dalok fogják szúrni a szemét, miután kifejttették, hogy a Halo On Fire-ben gyakorlatilag csak a végén kibontakozó ihletett téma izgalmas. A kettes CD feléről meg nyilván a csapat is tudja, hogy töltelék... És persze azt is, hogy ez már egy „kiegyensúlyozott" zenekar (ha érted, mire gondolok).

A sound viszont az eddigi legeslegzsírabb a Garage Inc. óta: egyszerre dögös, súlyos és természetesen ott van benne az a tipikus, karcosan fémes 'tallica-sound is, amit ennél továbbfejleszteni talán már nem is érdemes. Lars is odateszi magát rendesen, pergője és lábdobja is rendben van, bár talán a cinekből még elviselnék egy picit többet, azonban így is jólesik a a '95-ös Motörheadache, illetve a '98-as Mercyful Fate medley és Sabbra Cadabra idején alkalmazott nyers megszólalás modernebb verziójával szembesülni. Szóval nekem bejön ez a zsigeri, lazább, ösztönösebb Metallica, és ha a sebesség némileg még gyorsabb is lenne, azt mondanám, hogy a Hardwired talán a Kill 'Em Allhoz áll a legközelebb (nem igaz, hogy a Spit Out The Bone nem onnan maradt le). Végre kimondhatjuk, hogy ezúttal nem sok támadási felületet hagytak Hetfield bratyóék, és élőben is tuti, hogy hengerelni fognak ezek az adrenalintól fröcsögő, old school témák. (9)

Danev György: Bekövetkezett, amire a 21. században még nem volt példa: tetszik egy Metallica-album. Mi az, hogy tetszik – nagyon tetszik! Sosem gondoltam volna, hogy ez még valaha előfordulhat velem, annyira elidegenítettek maguktól utóbbi műveikkel Jamesék. Igen, így, többes számban, mert én a Death Magnetic-kel sem tudtam megbarátkozni valamiért. Noha Ádám váltig állítja, hogy a Hardwired... nem különbözik annyira eszelősen tőle, és zenei értelemben igazat is adok neki, a friss cucc mégis megvett kilóra, amaz meg nem, és ennek oka van.

Nálam ugyanis a Metallica esetében általában egy dolgon áll vagy bukik minden: kerekre csiszolt dalok vannak-e a lemezen, vagy sem? A koporsós-mágneses anyagon ezt nem éreztem, az új korong esetében a válasz viszont egyértelmű igen, még úgy is, hogy bizony az itt felvonultatott tizenkét szerzemény java hasonlóan komplex felépítésű, mint a legutóbbi eresztés példányai. Ugye mindig nevettünk, amikor jöttek a hírek, hogy James éppen a nyolcszázharmincegyedik riffnél tart, és Kirknek is van háromszázhuszotöt? Nyilván ha volt is ennyi szalagon, a töredéküket sem használták fel, a valóság azonban az, hogy a tucatnyi dalban így is annyi gitárrészt halmoztak fel, amennyi másoknak három lemezre elegendő lenne.

Ennek ellenére persze vannak instant módon ható darabok, mint például a lemezt atomikusan indító címadó régisulisan fogós thrash-mágiája, ennél azonban csak összetettebb és árnyaltabb dolgokkal találkozni a folytatásban. Az átlagban hat-hét perc körüli nóták azonban a bő lére eresztett témázgatások dacára is összefogottak. Az Atlas, Rise! elején az a Diamond Head-jellegű NWOBHM-riffelés például azonnal falhoz szegezi az embert, és akkor még azokat a masteres kiállásokat nem is említettem. Tényleg sok minden rejlik ebben a lemezben, a négyes hallhatóan a legjobb Metallica-érákhoz visszanyúlva igyekezett maximálisan emlékezetessé gyúrni az ötleteket. Kirk Kill 'Em All-elszólása azért kicsit erős, mert ha tényleg azt tűzték ki maguk elé, hogy valami hasonlót csináljanak, akkor nagyon nem sikerült célba érni. A fekete albumos hasonlat viszont helyénvalónak tűnik itt-ott. A Hardwired pozitív energiája valóban a '91-es kedvencet idézi, de direkt módon is találni utalásokat abba az irányba, például a Now That We're Dead középsebességű jóságánál, vagy akár a Here Comes Revenge esetében. A Dream No More és a ManUNkind percei alatt ugyancsak felsejlenek a '90-es évek pillanatai, de inkább a Load / Reload-korszak felől, viszont azoknál metalosabban. A koncepció az Am I Savage? lassú, ősrockos súlyosságában is tetten érhető, tonnányi groove koncentrálódik ebben a darabban.

Ha legnagyobb kedvenceimet kellene megneveznem, akkor a Hardwired – Atlas kombó mellett az egyik a szintén klipesített Moth Into Flame lenne, amihez az alábbi szamárvezetőket gépeltem, miközben a lemezt forgatva jegyzeteltem: thrash!!!, váltások!!!, gitárdallamok!!!, refrén!!! Méregerős egy téma, egyszerűen minden benne van, aminek benne kell lennie. A menetelősen induló, majd egy Mercyful Fate-gyökerű riffel átforduló Confusion szintén favorit, ahogy a hangulatos kezdet után epikus méreteket öltő Halo On Fire is az. Ezt még Kirk sem volt képes elrontani az ócska szólóival. Ugyancsak erős a már említett Here Comes Revenge, az ezt követő Murder One viszont a korong gyenge pillanata, még jó, hogy a záró Spit Out The Bone hamar feledteti a kisiklást. Itt még egyszer a lovak közé csapnak Hetfieldék, kvázi bezárják a kört ezzel a szélsebes thrash-zúzdával, amibe még egy torzított basszusgitár-kiállás és némi tempóváltogatós súlyozás is belefér.

A lemez megszólalására sem lehet panasz, feszes és dinamikus a hangzás, nem olyan koszos, mint a Death Magnetic-é volt. A hangszereket szépen elhelyezték, még a basszusgitár is jól kivehető. Összességében abszolút kellemes meglepetés a Hetfield / Ulrich Művek új produktuma, mindazonáltal még jobban örülnék, ha némi önmérsékletet tanúsítva meghúzták volna a határt 60 perc körül. 78 perc közeli játékidő ilyen intenzitású muzsikából több mint sok, legalábbis nekem. (9)

Koroknai Balázs: Bár újabban kis túlzással a Metallica is Axl Rose-i léptékben gondolkodik a lemezkiadásokról, és ezért az indokoltnál is hatalmasabb horderejű eseménnyé növi ki magát egy-egy új megjelenés, ha ez kívánságműsor lenne, én bizony alighanem arra szavaztam volna, hogy a Hardwired... To Self-Destruct soha ne lásson napvilágot. Számomra nem a St. Anger vagy a Lulu miatt került mélypontra Lars Ulrichék ázsiója (pocsék dalokat mindenki kiad olykor, ezen simán túl lehet lépni), hanem éppen a Death Magnetic által fémjelzett, a zenekar korábbi hozzáállásától merőben idegen, ráadásul messziről bűzlő izzadságszaggal átitatott hátraarc okán. Ha pedig mindez nem lett volna elég, a sokáig pofozgatott, majd amatőr módon totálisan elcseszett hangzással még azt a kis élvezeti értéket is elvették abból az anyagból, amire rá lehetett bukkanni.

A Hardwiredról elsőként megszellőztetett dalokból aztán pontosan ugyanezt a minden érintett számára kínos, alapvetően indokolhatatlan feszengést, erőlködést véltem kihallani, és jobbára inkább csak tartottam a november 18-ától, amikor a magam részéről végleg le kell írnom a bandát. Ehhez képest ma ott tartok, hogy napok óta folyamatos rotációban pörög a monstre anyag a lejátszómban, amire a fekete album óta nem volt példa, és akkora lendületet kapott az újkori rajongásom, hogy általa végül még a Magneticet is sikerült jóra hallgatnom. A kollégák bizonyára részletesen elemzik majd az egyes dalokat, én szokásomhoz híven inkább az összbenyomásaimról számolok be, és az alapvető okokat firtatom arra vonatkozóan, hogy miért is történhetett mindez így. A lényeg számomra úgyis az, hogy 2016-ban újra öröm a Metallicával randevúzni.

Igen, utóbbi kijelentésemben az is benne van, hogy bár semmi sem indokolja a 77 perces össztávot, igazából nem unatkozom a Hardwired hallgatása közben. Hetfieldék nem tettek újabb kanyart a banda tekervényes sztorijába, viszont minden racionális megfontolás dacára az anyag frissnek, lendületesnek hat, és főleg sugárzik belőle, hogy alkotói élvezettel készítették. Ha az élő előadásokra gondolok, Lars szép magasra, Kirk kellően alacsonyra helyezte magának a lécet, de ennél sokkal fontosabb, hogy végre úgy szól minden, ahogy annak lennie kell, és persze most is lehet, de valójában nem érdemes a sounddal kötözködni. Ezen a ponton pedig tényleg mellékessé válik, hogy minden dalt károkozás nélkül meg lehetne vágni rövidebbre, teljesen mindegy, hogy 45 vagy 75 percig virít a vigyor az arcomon, ha már egyszer megjelent. A léggitárt köszönettel átvettem.

Pontozási rendszerünket elnézve és a Metallica eddigi teljesítményének tudatában nálam a Hardwired... To Self-Destruct reálisan legfeljebb nyolcas érdemjegyet kaphat, és a magam részéről nagy örömmel vésem be ide a „maximális" pontszámot, mert tényleg maximálisnak érzem a teljesítményt egy ilyen korú és státuszú bandától. Konkrétan a The Purslane Conspiracy óta nem okozott semmi ekkora élvezetet, és így lett számomra az év egyik legnagyobb félelméből az év egyik legkellemesebb meglepetése. (8)

Révész Béla: Bolond komolykodás gyanánt így kezdtem The Purslane Conspiracy elemzését április 1-jén: „Nyolc esztendő telt el a Metallica legutóbbi stúdióalbumának megjelenése óta (nem számolva minden idők egyik legbizarrabb kompozícióját, a Lulut), de megérte kivárni." Az időpontot módosítva nyolc és félre, tényleg megérte. Előzetes várakozásom teljesen negatív volt. A St. Anger teljes iránytévesztése, a Death Magnetic bizonytalan erőlködése, a Lulu iszonyata, a sarkvidéki bubisátor, az Antal-film és a folyamatosan belengetett „nagyon dolgozunk, de idő kell még, sajnos éppen elhagytuk a felvételeket, most éppen nem vagyunk elégedettek, de majd azok leszünk, a fasz tudja, mikor" dumák után egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy a Metallica egyáltalán akar-e még albumot megjelentetni. De megcsinálta, és az már az első hallgatás során kiderült, hogy itt valamit nagyon elkaptak ezek a lusta disznók. Valami olyat, amire gyakorlatilag a fekete album óta vár a kiéhezett had.

Nem osztom hosszan az észt, egyrészt mindenki megírta fejben a saját kritikáját, másrészt a kollégák felettem már teleírták az internetet. A lényeg: az első CD olyan, mintha esszenciája lenne a Metallica eddigi munkásságának, ám frissen tálalva, minden erőlködés és önmásolás nélkül. Van itt Kill 'Em All, Ride The Lightning, Justice óriási adagban, fekete album – és ne tagadjuk, Load / Reload is ezerrel. Szerencsére a St. Anger kimaradt a buliból, így maximálisan kerek, különbözőségében is egységbe foglalt, tökéletesen kidolgozott és felépített anyagot kapunk. A címadó '84-es ízei, az Atlas, Rise! (mint a Metallica egyik legjobb nótája) mindent, még egy szemtelen Maiden-ízt is magába húzó komplexitása, a Moth Into Flame először furcsa, aztán mindent elsöprő apró finomságai gyakorlatilag el is hallgattatják az eddigi morcogókat, velem az élen. Mire idáig értem a cincálásban, Draveczki főnök – teljes joggal – szóvá tette, hogy „viccen kívül mondtam, hogy teljesen jó röviden is", így innentől szűk gatyával, szűk szóval: az első CD az a Metallica, ami a St. Angerrel megszűnt létezni. A másodikról jót vagy csak néhány szót. Végig B-oldal ízt érzek benne, és bár akad rajta egy-két kiemelkedő dal, de meg sem közelíti az első energiáját, feelingjét, örömét és az én negyvenegy éves bolond fejem visszaszédítését kamaszkorom legszebb nyaraihoz. Nincs vele gond, talán csak én érzem, mennyire nem kellene már ezt a vonalat erőltetni.

Mindent feledtet azonban egyetlen dolog: ilyen örömmel, jókedvűen, zúzósan és kedvvel nagyon régen hallottam a Metallicát zenélni. Ez így, ebben a formában iszonyatosan erős visszatérés a St. Anger óta tartó gödörből. Máig úgy tartom, hogy a Death Magnetic pótcselekvésből született album volt, ami feledtetni akarta az Anger kínosságát, ám nem vágyból, inkább kényszerből született. Az új anyag első CD-jén nyomát nem találom görcsnek vagy megfelelési kényszernek. És tartom, amit a kamukritikámban már megfogalmaztam: „a Metallica még mindig a világ vezető metal zenekara."

Ha nem lenne a második CD, az év albuma és tízből tizenkét pont. Így erős, nagyon erős nyolcas. Nem tudom, van-e még a Metallicában újabb nyolc év, hogy újat szüljenek, de az biztos, hogy ha ez volt az utolsó album, az égvilágon semmi hiányérzetem nem marad. Tökéletes lezárása lenne az életműnek. (8)