Shock!

Ezt is megértük: megérkezett 2008 kétségtelenül legjobban várt lemeze, ami garantáltan ismét évekre elegendő beszédtémát szolgáltat majd a Metallica híveinek és nem híveinek egyaránt. A zenekar státuszára jellemző, hogy a tábor a mai napig vitatkozik azon, vajon az 5 évvel ezelőtti St. Anger zseniális mestermunka volt-e, vagy csupán egy teljesen kiégett, önnön súlya alatt nyögő monstrum kétségbeesett kísérlete a levegővételre.

Nyilván most is akad majd szép számmal, aki grandiózus comebackről beszél, meg olyan is, aki gúnyos félmosollyal legyint a Hetfield – Ulrich művek friss alkotására, és ez alighanem így is van rendjén. A Metallica jóval túlnőtt önmagán és mindenféle ép ésszel felfogható kategórián, így esetükben még annyira sem számít, mit ír bárki is az aktuális produktumról, mint egyébként.

James és Lars a friss nyilatkozatokban előszeretettel emlegetik a '80-as évek Metallica albumait a Death Magnetic kapcsán, de velük ellentétben én még csak azt sem mondanám, hogy ez az album stílusát tekintve a régiek közé passzol. Egyértelmű a törekvés a klasszikus sound felelevenítésére, a végeredmény ennek következtében metallicásabb, mint tulajdonképpen bármi, amit a fekete album óta készítettek, de totális hátraarcról azért nincs szó. Ha kissé erőltetett hasonlattal akarnám leírni a végeredményt, azt mondanám, összességében leginkább talán olyan a Death Magnetic, mintha a Load korszakban próbáltak volna meg lemezt csinálni az ...And Justice For All stílusában. Ez azonban csak egy benyomás, távolról sem kizárólagos érvényű, és neked lehet, hogy teljesen más ugrik majd be a 10 friss nótáról. A gitárok hangzása és hangolása mindenesetre néhol tényleg kísértetiesen idézi meg az utóbbi másfél évtizedben oly sokak által visszasírt régi érát, akárcsak a gyors, thrashes tempók újonnani előtérbe helyezése. Képezheti vita tárgyát, hogy ösztönös vagy gondosan kimatekozott dologról van-e szó, az azonban nem, hogy James Hetfield összekeverhetetlen riffelése rég volt már ennyire átütő erejű és sűrű. Emellett viszont egyértelműen hallatszik, hogy a csapatnak ma már legalább ennyire sajátja a '90-es években megismert füstösebb, belazultabb zenei világ is. Így aztán a Death Magnetic dalaiban tényleg a hőskorszak Metallicájának morcos, sűrű thrash/power zenéje és a Load / Reload éra elszállósabb, kísérletezősebb vonala keveredik össze. A St. Anger idegbeteg, hisztérikus hangvétele és totális összevisszasága viszont hála az égnek teljes egészében a múlté.

Ami a hangzást és a produkciót illeti, az szerencsére méltó a banda nevéhez: a Bob Rock helyére berántott Rick Rubin száműzte a stúdióból Lars olajoshordóit, ha pedig Hetfield már tényleg nagyon hamisan énekelt, valószínűleg nem volt szemérmes vele újraénekeltetni a kérdéses részeket. Az élcelődést félretéve: maga a sound leginkább a Justice lemezére hajaz, bár annyira azért nem száraz, és szerencsére Robert Trujillo basszusgitárját is sokkal jobban hallani, mint annak idején Jason Newstedét. Szintén a '88-as albumot idézik Lars egyértelműen túlhangsúlyozott dobjai is. Mondani sem kell, hogy visszatértek a dalokból legutóbb teljesen érthetetlen és értelmetlen módon kigyomlált gitárszólók is: Kirk Hammett jókat és főleg sokat szaladgál a hangszer nyakán, egyaránt megidézve régi, tekerősebb önmagát és elszállós, mindent szétpedálozós korszakát.

Bevallom, az első két-három hallgatásnál nem igazán győzött meg a lemez, aztán láss csodát, hirtelen elkezdett működni. Vagyis kell neki egy kis érési periódus, aminek egyik oka, hogy nem aprózták el a dolgokat, tényleg ott rejtőzik egy csomó finomság a háttérben, és ami esetleg az elején értelmetlen, a semmiből semmibe rohanó riffelésnek tűnik némi kis dobolással, ott egy idő után előbújik a lényeg. Ennek megfelelően akadnak dalok, amik úgy tökéletesek, ahogy vannak. Ilyen például a nyitó That Was Just Your Life a maga hol thrashesen vágtázó, hol groove-os, de mindenképpen gyilkos riffelésével, netán a második The End Of The Line, ahol tényleg a '80-as és a '90-es évek Metallicájának legnagyobb erősségei egyesülnek. Hasonlóan komoly favorit a Broken, Beat & Scarred is, ahol James egyik nagy kedvence, a Kyuss rémlik fel az először kellemes porszívóhangzással radírozó, majd alaposan beszigorított alapriff hallatán. Az óriási energiákat felszabadító All Nightmare Long és a hasonlóan húzós, talán a legeltaláltabb kórussal ellátott The Judas Kiss is egyértelmű csúcspontok, ilyen bivalyerős szerzeményeket egyáltalán nem vártam már a Metallicától.

Az ugyanakkor nem hallgatható el, hogy Rubin nem szóratott ki velük egy csomó mindent, amit egyértelműen ki kellett volna: ha valakik, hát a Metallicáék aztán tudják, hogy a zenét nem kilóra mérik, és attól még nem feltétlenül lesz több egy dal, ha hosszabb. Alapból semmi bajom a 7-8 perces átlagidejű nótákkal, ha van bennük annyi ötlet, ami elviszi őket ennyi ideig, itt azonban nem mindig ez a helyzet. Az első single The Day That Never Comes például egyenesen üvölt egy alapos megvágás után, ráadásul a dal egyértelmű Fade To Black és One áthallásai sem igazán szerencsések, itt tényleg több lett volna a kevesebb. A The Unforgiven III (!) kapcsán a vérciki címen már simán túltettem magamat, sőt, ha őszinte akarok lenni, a Load-tesók hangulatát idéző lassabb, pszichedelikusan riffelő nóta még jobban is tetszik, mint a gyenge második rész, de ez is jóval hosszabb a kelleténél, ráadásul még némi nagyzenekari fűszert is beleszuszakolnak, ami finoman szólva is felesleges és roppant erőltetett. A Trujillo pulzáló basszustémájára épülő, amúgy fogós, lendületes Cyanide középrésze sem valami meggyőző, a Suicide & Redemption instrumentális pedig önmagában kellemes – bár nyilván nem egy Orion –, de bőven elég lenne belőle 6 perc is 10 helyett. Hogy a legrövidebb dalba is belekössek, a záró My Apocalypse-et sem nevezném mestermunkának, hiába ez a leggyorsabb szerzeményük 1988 óta. Egyesek szerint kissé slayeres itt a feeling – ha már mindenáron másokat emlegetünk, nekem inkább a két évtizeddel ezelőtti klasszikus Anthrax ugrik be a riffekről, de így is inkább csak megszokható, mint igazán izmos a dolog. A jobb Metallica kópiabandák játszottak annak idején ilyen színvonalú dalokat.

Mindent összevetve tehát nem hibátlan a Death Magnetic, nyilván nem emlegethető egy lapon a Ride The Lightning, Master Of Puppets típusú örök klasszikusokkal sem, a mérleg serpenyőit megvizsgálva reálisnak tűnik neki a 8 pont, de azt azért hozzátenném: mióta hozzáférhető az album, folyamatosan hallgatom, és nem is nagyon akaródzik eltávolítanom a közvetlen közelemből. Vagyis Hetfieldék ismét csináltak egy lemezt, amit még a hibáival együtt is nagyon lehet szeretni, ami ugye helyből sokkal több, mint amit előzetesen vártam tőlük. Volt idő, amikor nem gondoltam volna, hogy valaha is befutó lehet még nálam egy friss Metallica album, de szerencsére mindig érhetik az embert kellemes meglepetések.