Madonna 2008-ban azzal keltett nagy feltűnést a rocktáborban, hogy aktuális koncertjein rendszeresen elgitározta az A New Level riffjeit a Pantera örökérvényű Vulgar Display Of Power albumáról. Most az is kiderült, hogy a dologért Monte Pittman, az énekesnő turnégitárosa a felelős, aki ezzel párhuzamosan a Prongban is éveken át játszott.
„Madonna épp akkoriban szerződtetett le egy új zenei rendezőt, aki ragaszkodott hozzá, hogy ő maga gitározza el a Hung Up nótát, ami D-mollban van”, mondta a Decibelnek adott interjújában Pittman. „Ez remek alkalmat kínált arra, hogy megmutassam neki a drop D hangolást a gitáron. Tudod mit, tanítok neked egy kis Panterát – mondtam neki. Az A New Level riffjét mutattam meg, mert úgy gondoltam, könnyen megjegyezhető, ahogy a hangok kromatikusan felfelé építkeznek, egyszerre mindig csak egy. Imádta, nagyon tetszett neki. Onnantól kezdve folyamatosan azt játszotta. Amikor pedig a zenekari próbákon is elkezdtük játszani a Hung Upot, a végén mindig elnyomta a Pantera riffet. Madonna zenekarának többi tagja nem igazán van képben az efféle zenékkel, így azt játszották, amit ő. Minden egyes próba ebbe a dalba torkollt, ott nyomtuk a riffet. Állatira élveztem. Aztán egyszer besétált a turnémenedzser, meg mindenki, akinek épp dolga volt a turnén, elkezdett feltünedezni csak azért, hogy hallja, amint Madonna Panterát játszik. Így aztán a koncertprogramba is bevettük ezt a részt. Őszintén meglepődtem, hogy így történt, és természetesen eszembe sem jutott azt mondani rá, hogy nem, hiszen mikor máskor játszhatnék Panterát egy stadionban?”
Pittman a 2000-es évek eleje óta tagja Madonna turnécsapatának. Ezzel párhuzamosan két lemez, a 2003-as Scorpio Rising és a 2007-es Power Of The Damager erejéig a Prongban is gitározott, illetve basszusgitározott.
Hozzászólások
Megint begyűjtötted a piros kis vonalkákat, pedig most meg kell dicsérjelek: jogos a felvetés. Csak azért, mert Panterával pózol? Ennyi erővel a szétcibált pofija is ugyanekkora hírértékű: nulla.
Annak ellenére mondom ezt, hogy a posztoló azt posztol, amit akar. Mi legfeljebb csak belepofázhatunk , ez itt a posztoló posztja.
Nincs. A tornadresszben tinilányként gimnasztikázás királynőjét manapság szerintem az aktív RSG-ző vagy tornász olimpikonok között érdemes keresni.
Ill. a 30 évvel fiatalabb tinibálvány picsulák (kétségtelenül tehetséges és profi) epigonjának lenni sem műfaj-csúcs.
Persze név van, siker is van. Nyilván anyagilag működik, de az nem esztétikai szempont.
Ugyanígy azt sem lehet állítani, hogy a Metallica a műfaja csúcsán lenne (bár tőlük én még inkább számítok élvezhető lemezre), csak mert nevükre még mindig megtelnek a stadionok.
Madonna a 80-as években "jó" volt, a csúcson volt, az tény. A 90-es végére "muszáj volt" már felfognia, hogy múlik az idő, akkor úgy tűnt, hogy sikerül is, minőségi módon élni ezzel. A Dance Floornál viszont - sztem - már tagadhatatlan, hogy elszakadt a cérna (vagy mit kell mondani ilyenkor).
Hirtelen Marianne Faithfull jut eszembe, neki meg lehet hallgatni 45 évvel ezelőtti lemezét is, meg a mostanában készülteket is, mindegyik nagyon jó, és nem próbál másnak látszani, mint ami.
Persze abban igazad van, hogy csak azért szarozni vkit, mert nem az általunk kedvelt műfajban alkot, ostobaság, és taplóság is. Pláne, ha még úgy is fogalmazol, hogy azokat is minősíted, akiknek egy kicsit is tetszik. De az sem jó, ha nem mond(hat)unk senkiről - jó esetben érvekkel alátámasztott - negatív véleményt, mert: "érted, neked ez tetszik, nekem ez", meg "jaj, meg ne bántsuk szegényt". Az ilyen legalább olyan fals hozzáállás, mint a másik.
És Madonna nincs a saját műfaja csúcsán 30 ÉVE?
Nem kell mindent egyformán szeretni, senki nem mondta. És leszutykozni sem kötelező. Lehet korrektnek is lenni.
Jó, azért ennyire egalitáriánusna k lenni is túlzás! A Pantera a Vulgar idején a saját műfaja csúcsán volt, Madonna meg közel 60 évesen is megpróbál 16 lenni, ami azért akárhogy is, gáz. Tény, hogy profi az előadás, de 100000szer megírt dal az a Hung Up. Nyilván vannak jó popzenék, de azért csak nem kell mindent egyformán szeretni...
Oké, így minden rendben van.
Az a négyhangos riff meg azért érték, mert piszokul ki van találva annak a négy hangnak a sorrendje/rtimikája. És ha mondjuk a variációit bárhol máshol meghallom (hasraütésszerű en egy példa: Strong Deformity - Két ököl refrénje), akkor legelőször nem az jut eszembe, hogy hú de frankó kis egyedi riff ez, hanem hogy 'zmeg ez a núúleváá' ;D
Na ezért :D
Nem neked írtam, különben idéztelek volna. Más szutykozta. Bár azt továbbra sem látom, mi abban a négyhangos riffben a nagybetűs érték, pedig imádom a Panterát.
Valóban nem az én zeném, de hol minősítettem ezt a konkrét dalt így, ahogy ezt írod?
Én egyesegyedül a Panterát minősítettem, méghozzá úgy, hogy csupa nagybetűs értéknek tekintem (de aki nem így gondolja, nosza szóljon hozzá, de gyanítom nem sok támogatót fog kapni ezen a fórumon :)).
Mert ha azzal az egy riffel egy Madonna koncert után akárcsak egy érdeklődőt/rajongót/zenészt is megnyer a metálműfaj, hát mi a jóég bajunk lehet nekünk ezzel? :)
Meg ha ízig-vérig metálsznob lennék, nem hiszem hogy írtam volna korábban olyat, hogy "ne csukjuk be a szemünket, nem csak és kizárólag a rock/metál vonulat lehet hasznos."..
Része az emberi természetnek. Mindannyian átmentünk ezen - kár tagadni. A különbség annyi, hogy sokaknál 13-20 (+/- 3-4 év) között lezajlik, mások valamiért nem tudnak (akarnak) befogadóbbak lenni. Ez a befogadóbb szemlélet nem jelenti minden populáris/új/népszerű/MÁS elfogadását, pusztán annyit, hogy megtaláljuk az értéket abban a zenében is, amit "illene" utálni, hiszen, se nem rokk, se nem metal, se nem jazz, se nem világzene, sokan szeretik, ne adj isten full mainstream.
Legyen az akár egy Lady Gaga, bizony.
Fel kene noni.
3. Mondjunk egy előadót a maiak közül, aki 10 év múlva is itt lesz, mint stadionmegtöltő . Na hát cseppet sem lennék meglepve, ha ez pont Madonna lenne. Ő ugyanis régen is, meg MOST is aktív.
4. A New Level kezdőriffje (meg úgy az egész lemez, amin az rajta van) vitathatatlanul az ÉRTÉK kategóriába sorolható. Mi, headbangerek, mi csak örülhetünk annak, ha ezt az ÉRTÉKET valaki (jelen esetben Madonna) terjeszti.
Amit a mai zenéről írsz (tartalmatlan, hatásvadász, üres) az mind igaz. Sajnos. Ma ott tartunk hogy a zene inkább (a szó rossz értelmében vett) termék, öncélú performansz mint értékes gondolatok (művészi) továbbítása, mindez hideg, számító, robotszerű profizmussal. Épp elég szar az is, hogy már a rock/metál körben is ez a szemléletmód dívik.
Viszont:
1. Felteszed a kérdéseket, hogy mondjunk példát arra, hogy a ZENÉBEN, mint olyanban mikor volt legutóbb x és y és mindezekre zárójelben leginkább olyan példákat szolgáltatsz, amik a rock/metál közeg szereplői. És akkor itt álljunk már meg egy pillanatra. Én sem tagadom, nem vagyok képes 4 percnél tovább azt hallgatni, amit a kereskedelmi rádiók kínálnak (mert komolyan nem érdekelnek), de azért ne csukjuk be a szemünket, nem csak és kizárólag a rock/metál vonulat lehet hasznos. Lehet, hogy most épp ül a konzin egy fiatal és tehetséges zenész, akit annak idején lehet pont a Terrordrome 5 vagy az első 50 cent (vagy valami hasonló - számomra - okádmány) lemez lökött el abba az irányba, hogy mélyebbre ássa magát a zenében.
És ez a sok r&b, hiphop izé, amiktől a én személy szerint a falnak megyek, nagyon is képes a rádiók playlistjét formálni.
Elfelejtesz egy rendkívül fontos dolgot: azok a zenekarok részesei voltak egy zenei forradalomnak, ha úgy tetszik, amelynek az lett az eredménye, hogy komplett könnyűzenei stílusok jöttek létre. Mondhatod, hogy a Beatles korában is ugyanilyen nehéz volt minőségi zenét találni, és igaz is: az az oka, hogy abban a kategóriában nem létezett alapvetően SEMMILYEN zene, magát a kategóriát teremtette meg a Beatles. Csak arra akarok kilyukadni, hogy teljesen értelmetlen és igazságtalan egy ma kezdő zenekart Elvisszel, Hendrixszel, a Led Zeppelinnel összehasonlítan i, hiszen a ma kezdő zenekarok azokban a műfajokban tevékenykednek, amelyeket a fentiek teremtettek, és nélkülük nem is léteznének ebben a formában.
Ami a többit illeti: tudok vitatkozni, csak nem látom értelmét, mert a felsoroltakat nem lehet a maguk korából kiragadva értelmezni. Woodstock elsősorban történelmi esemény, a '60-as évek végének láncolatába passzol, annak egyik kicsúcsosodása, jelkép. Később, tehát a '70-es, '80-as, '90-es években sem volt hasonló jelentőségű egyszer sem, nem csak most nincs. És a többi, és a többi. Nem épült még ki ennyire a zeneipar és a globális tömegmédia sem. Ezeket a dolgokat nem lehet egymástól hermetikusan leválasztva vizsgálni, csak egyben.