The End, So Far címmel jelenik meg szeptember 30-án a Slipknot új albuma. A lemez most teljes egészében végighallgatható.
The End, So Far címmel jelenik meg a mai napon a Slipknot új albuma, a 2019-es We Are Not Your Kind folytatása. A zenekar már tavaly felvette az anyagot Joe Barresi producer (Avenged Sevenfold, Queens Of The Stone Age, Chevelle) segítségével. Corey Taylor frontember a zenei irányvonalról korábban már elárult egyet s mást. „Gyilkos a lemez. Sötétebb a We Are Not Your Kindnál, de tele van dallamokkal. Úgy szoktam jellemezni, mintha a Vol. 3 (The Subliminal Verses) súlyosabb változata lenne. Nagyon rétegelt a hangzás is. A súlyos részek baromi erőszakosak, de a melodikus oldal igen könnyen adja magát, tényleg rengeteg nagyszerű, fogós dallam került a dalokba. Alig várom, hogy mindenki hallhassa.”
Az albumra az alábbi dalok kerülnek fel:
01. Adderall
02. The Dying Song (Time To Sing)
03. The Chapeltown Rag
04. Yen
05. Hivemind
06. Warranty
07. Medicine For The Dead
08. Acidic
09. Heirloom
10. H377
11. De Sade
12. Finale
A megjelenés örömére most hivatalosan, teljes egészében meghallgatható a lemez.
Hozzászólások
Az album slágere nekem a The Dying Song, abban sikerült ötvözni egy nagyon eltalált, Unsainted-szintű refrént egy egész számon át jelenlévő Knotos húzással, jó még a Yen meg a ki nem adottak közül a Hivemind, és nagyjából ennyi az album. Igazából a The Dying Song-on kívül nincs egy valódi emlékezetes, brutális vagy fojtogató pillanat, amiből azért eleget találtam a WANYK-on, de még a Gray Chapter-ön is.
Persze lehet, hogy azokat is csak élmények, emlékek tették azzá, így nem mondom, hogy a The End, So Far nem fog beérni nálam, de hat-hét hallgatás után nem maradt bent a lejátszóban úgy, mint a WANYK, főleg nem úgy, mint az idei Rammstein. Vártam, hogy a Slipknot majd felveszi a versenyt velük az év albumáért, de úgy tűnik, a call room-ig már nem jutottak el...
A The End sokkal jobban csúszik, viszont én azt vettem észre, mintha a Slipknot beleragadt volna a saját stílusába, ami egyre többször billen meg. 50 körüli figurákról beszélünk, akik a létező legkeményebb metált tolják már évtizedek óta. Ennek van egy eróziós hatása, amit mintha a csapat nem akarna észrevenni, pedig kívülről egyre feltűnőbb. Kicsit, mint a leendő nagypapa, aki még mindig a 20-as csajoknak csapja a szelet.
Nem egy rossz lemez ez, csak a Porsche volánja mögül nehéz őszintén haragudni a világra :)
Erőszakosság? Hol? A dallamok sem ragadnak. Ez megintcsak nagyotmondás Corey részéről. Paul halála óta ki vannak égve, Jordison távozása meg végképp betett a bandának, mivel sok nótához hozzátett. Ez egy nagyon gyenge 5/10.
A We Are-ban egyetértünk, sőt a megvágott Gray Chapter-ben is. De ez? Sok helyen úgy éreztem, mintha valami pókhálós, fekete-fehér horror hangulatát akarták volna összehozni, de ez sajna a Tribulation-nek sokkal jobban megy. Ahol meg végre valami valóban Slipknot jön, hát ott egyetlen nagy durranás nincs. Ahogy írtad, nem tudtak összehozni egyetlen "slágert" sem.
Komolyan, meghallgattam háromszor és még mindig nem tudom hová tenni. Utána meghallgattam a Joe Lynn Turner cikkben a két új dalt és igen, azok jó dalok lettek. Írom ezt úgy, hogy a Knot mindig az egyik nagy kedvencem volt, JLT-t meg sose kedveltem... Fura egy világ ez :)
Azért azzal nem értek egyet, hogy nem maradt jó dalszerző. Corey és Jim is jó. A We Are pl szerintem kurva jó album lett. A Gray chapterből is ki lehetett volna hozni nagy duzzogva egy 9-10 számos korrekt lemez, de egy ötcsillagos 6-7 számos EP-t simán.