Shock!

Néhány évnyi kihagyást követően tért vissza a színtérre az évtized elején a metal világának egyik legeredetibb formációja, a norvég Arcturus. A zenekar idén tavasszal, tíz év után új nagylemezzel is jelentkezett, és az Arcturian iránt most sem lehet közömbös senki: Steinar „Sverd" Johnsen billentyűs, Jan Axel „Hellhammer" Blomberg dobos, Knut Magne Valle gitáros, Hugh „Skoll" Mingay basszer és Simen „ICS Vortex" Hestnæs énekes ezúttal is valami olyasmit tett le az asztalra, ami senki másra nem hasonlít, természetesen magát az Arcturust leszámítva. Jó hír, hogy a zenekarban remek a hangulat és buzog a kreativitás, így Simen mester szerint komoly esély mutatkozik rá, hogy néhány éven belül folytatás is készüljön az albumhoz. Interjú.

Eltelt már pár év a visszatérésetek óta, de egy ideig nem lehetett tudni, készítetek-e új lemezt is. Miért éppen most érkezett el az idő ehhez?

Ez egy jó kérdés. Amikor annak idején beszüntettük a tevékenységünket, azzal váltunk el egymástól, hogy nincs több koncert, nincs több lemez, nincs semmi, mert elég rendesen kiégtünk. Aztán pár év után mindannyian úgy éreztük, hogy szívesen folytatnánk az Arcturus történetét, de nem akartunk egyből a stúdióba rohanni, és kierőltetni magunkból egy albumot. 2009-ben, amikor kikerültem a Dimmu Borgirból, felhívtam a srácokat, hogy én a magam részéről ráérek, de minden a maga útján haladt, lassan és körültekintően építkeztünk. Fontos volt, hogy teljes szívvel benne legyünk ebben a történetben, és minket is igazolt ez a hozzáállás. A zenekari hangulat nem is lehetne jobb a mostaninál.

Mit gondolsz, ha nem hagyod ott a Dimmu Borgirt, akkor is beszélgethetnénk most egy új Arcturus-lemezről?

A Dimmu Borgirt nem otthagytam, hanem kirúgtak! (nevet) De egyébként szerintem akkor is készült volna új Arcturus-lemez. Lehet, hogy nem most, hanem később, de úgy gondolom, előbb-utóbb akkor is összejövünk megint, mert pár év szünet után mindenkiben feltámadt az igény a közös zenélésre. Az viszont bizonyos, hogy a Dimmu Borgir-sztori végével számos ajtó megnyílt számomra, és nem egyedül az Arcturus irányába, hiszen ez tette lehetővé például a szólóprojektem kibontakoztatását is. Szóval a válaszom a kérdésedre igen. Bizonyára akkor is lenne új lemez, legfeljebb nem most, hanem pár évvel később.

Az Arcturus sosem csinálta meg kétszer ugyanazt a lemezt, és most sem szakítottatok ezzel a hagyománnyal. Te hol helyeznéd el a diszkográfiátokban az Arcturiant?

Szerintem a zenekar hangzásának mindig is Sverd billentyűi jelentették az alapját, most is az ő jellegzetes hangzásai, megoldásai jelentik a zene magvát. Eleve ő a fő dalszerzőnk, most is öt vagy hat nótát hozott a lemezre, hirtelen most nem is tudom így fejből... Ezek a különleges billentyűs témák eleve különleges atmoszférát adnak a zenénknek, viszont vannak új dolgok is. Ilyen például a hegedű, amit Sebastian Grouchot szólaltatott meg a dalokban, és mindegyik számban felcsendül. Lehet, hogy nem is veszed észre, de attól még ott van... És emellett frissebb megszólalásokkal is kísérletezgettünk, olyan forrásokból merítettünk, ahonnan korábban nem. Ilyen például a dubstep, illetve bizonyos elektronikus tánczenék. Szóval ahogy mondod, igyekeztünk tényleg megint valami újszerűvel előrukkolni. Nyilván megtehettük volna, hogy erőszakosan megpróbáljuk újrateremteni a 2005-ös megszólalásunkat, de az nem lett volna hiteles, hiszen ahogy telik az idő, te magad is változol. Ma azok vagyunk, ami ebből a lemezből lejön. Összeeresztettük az összes művészi hatásunkat, és ez lett a végeredmény. Hangzás tekintetében pedig megpróbáltunk természetesebben állni a dolgokhoz, mint ahogyan az manapság szokás. Ezért nincsenek például triggerelt dobok a lemezen.

Ahogy nézem a reakciókat, épp a hangzás váltja ki a legélesebb vitákat az album kapcsán.

Igen, nekem is úgy tűnik, hogy abban szerencsére mindenki egyetért: a dalok jók. Viszont a produkciós munka hallatán többen is felvonták a szemöldöküket, de szerintem törvényszerű volt, hogy ez így lesz. Mármint úgy értem, pontosan az hallható az albumon, és úgy, ahogyan akartuk. Tényleg elkezdhettük volna vagdosni a dobsávot, meg kiigazítgatni mindent, de éppen ezt nem akartuk. Pont attól van igazi arcturusos érzete a produkciónak, hogy nem tettük meg ezt. Amit például a doboknál hallasz, az száz százalékban Hellhammer élő teljesítménye. De ez már jelentős mértékben egyéni ízlés kérdése is, kinek mi tetszik... Mi most így akartunk dolgozni.

A szövegek terén volt valamilyen egységes koncepciótok?

Nem igazán. Ott vettük fel a fonalat, ahol a Sideshow Symphoniesnél elejtettük, vagyis mindenki olyasmikről írt, amik közel állnak hozzá, a szövegek túlnyomó többsége pedig tőlem jött. Ennek megfelelően az univerzum, a kozmosz témaköre éppúgy előkerül, mint ahogy földközelibb dolgok is: a barátságok, a kapcsolatok, meg persze az élet sötétebbik oldala, a fájdalom, amit magadnak okozol... (nevet) Tudod, volt egy bő tíz évem, amikor rengeteget kísérletezgettem különböző anyagokkal, és ebben a periódusban rengeteg érdekes dolog történt velem, azóta is bőségesen tudok meríteni azokból az élményekből...

Úgy tudom, Garmot is megkerestétek az újjáalakulás környékén. Nem érdekelte a dolog?

Dehogynem, olyannyira, hogy az egyik dalhoz még énektémákat is rögzített. Viszont a számot végül önmagában is teljesen kereknek éreztük, nem volt hozzá szükség Garm énekére, így aztán végül lemaradt a végső verzióról, amit hozzátett. Majd talán a következő lemezen. A Borknagar készülő új albumán egyébként ő is énekel majd.

Eszerint tehát akkor az Arcturusnál is lesz következő album?

Most úgy tekintünk rá, hogy igen. Továbbra is éhesnek érezzük magunkat, művészi szempontból pedig maximálisan elégedettek vagyunk azzal az iránnyal, amit vettünk. De most jönnek a fesztiválok, a turnék, szóval azért nem holnapra várható a következő lemez. Szerintem pár év alatt elkészülhet, mondjuk úgy 2018-ra... Ezt most ne vedd ígéretnek, de a hangulat adott, mindenképpen reális lehetőségről beszélünk.

Az Arcturus sosem számított konvencionális bandának, most azonban mintha még tudatosabban igyekeznétek mindenben másmilyenek lenni a többi zenekarnál. Már az olyasmikben is, mint például a friss promóciós fotóitok, amelyek minden eddiginél messzebbre merészkednek...

Igen, ez szándékos. Valami intenzívet akartunk létrehozni ezen a téren is. Kurva unalmas állandóan ugyanazt látni minden zenekarnál, ahogyan szánalmas módon tökösnek akarnak látszani a fotókon, a klipekben... Ott van ez a mű-szigorú imázs, ami belőlem általában röhögést vált ki, tudod, HAHHHAHAHAHAHA (hangosan kacag), szóval mi inkább megpróbáltunk megint valami mást csinálni ezen a téren is. A Sideshow Symphonies idején meglehetősen egyedi volt ez a stílus, és egyszerűen túl jónak tűnt ahhoz, hogy ne próbáljuk ki. Márpedig mindig az a legfontosabb, hogy új dolgokat próbálj ki... Most pedig ezt a vonalat vittük tovább, kicsit került mögé némi sztori is, satöbbi...

Említetted az imént az új Borknagar-lemezt. Itt hogy halad a munka?

Remekül. A Borknagarnál többé-kevésbé alapvetően mindig ugyanaz a menetrend, és a zenétől sem kell különösebb meglepetésekre számítani. Nem is tudom jobban leírni annál a dalokat, mint hogy borknagarosak! (nevet) A Borknagarban alapvetően Øystein az agy, aki a saját elképzelései és módszerei szerint írja a nótákat, és ez a stílus egyből felismerhető. Énekfronton elég masszív albumra kell számítani, bár itt azért akadtak nehézségeink. Nem tudom, hallottál-e róla, de Vintersorgnak volt egy elég súlyos balesete ősszel, durván összezúzta a fejét, és még most sem gyógyult fel teljesen. Az egyik fülére nem is hall, szóval neki különösen nehéz volt az utóbbi néhány hónap. Viszont még ebben az állapotban is beletett mindent a lemezbe, amin egyébként – ahogy mondtam – Garm is vendégszerepel. A srácok most is haladnak a felvételekkel meg a keveréssel, de most egy ideje őszintén szólva nem hallottam a végeredményt, mert az utóbbi hetekben egyrészt szinte kizárólag az Arcturus dolgaival foglalkoztam, másrészt Amerikában tartózkodtam. Ha hazamegyek, majd itt is felveszem a fonalat.

És a Storm Seekernek lesz valamikor folytatása?

Persze, egészen biztosan! Minden nap próbálok írni valamit. Most azt mondanám, hat dalom már teljesen készen áll zeneileg, és úgy nagyjából kétszázötven további riffem sorakozik a számítógépemen, de szövegek még egyáltalán nincsenek, szóval azért még némi időbe telik, mire lesz valami a dologból... Márpedig a tapasztalataim azt mutatják, hogy mindig a nyers vázlatok befejezettre kerekítése a legidőigényesebb a munkafolyamatban. És ehhez képest ugye ott van nekem az Arcturus meg a Borknagar is, meg a rendes, hétköznapi melóm egy uszodában, szóval eleve nincs túl sok időm. Összecsapni pedig biztosan nem fogom. Szóval reálisan nézve még három-öt év, mire megjelenhet a lemez, mert annyi időt akarok rászánni, amennyit megérdemel. A kiadó persze próbálja erőltetni a dolgot: a múltkor is közölték, hogy két éven belül lemezt kell csinálnom... Én meg: ó, valóban? (nevet) Leszarom az ilyesmit őszintén szólva. Nekem ez hobbi, tudod? Én is meg akarom csinálni, amint lehet, de az a legfontosabb, hogy jó legyen a zene. Az pedig csak akkor lesz olyan jó, amilyen lehet, ha rászánja az ember a megfelelő időt. A Sideshow Symphoniesnél például rohannom kellett az énektémáimmal: több dalnál is előfordult, hogy elpróbáltuk egyszer, éjszaka felvettük, nappal meg már kevertük is a végső változatot. Egyszerűen nem volt megfelelő időnk mindent megfelelően elrendezni, és ez a mai napig dühít. Szóval biztosan nem fogom még egyszer eljátszani, pláne nem a szólólemezemnél.

A beszélgetés elején szóba jött a Dimmu Borgir. Velük még haragban vagy?

Abszolút! (nevet)

Akkor eszerint nem is nagyon beszéltek, gondolom...

Nem, egyáltalán nem. Nem is tudom pontosan, mi zajlik náluk mostanában azt leszámítva, hogy új menedzsmentnél dolgoznak. Amit egyébként furcsállok, mert elsősorban a menedzselési kérdések jelentették a gyökerét annak, hogy minden elbaszódott közöttünk. De ma már nincs bennem emiatt keserűség, sőt, igazság szerint elégedett vagyok azzal, ami végső soron kisült ebből az egészből. És miután hallottam az utolsó albumukat, azt kell mondanom, hogy ez a zenekar már nem az, ami előtte volt. Amikor Nickkel és Jamie-vel (Nick Barker dobos és Jamie „Astennu" Stinson szólógitáros) zenéltünk a Dimmuban, volt valami iránya az egésznek zeneileg, és ez aztán később folytatódott is: folyamatosan fejlődött, építkezett a dolog. De aztán elkezdett felgyülemleni a zenekarban a szar, ami aztán a végén már a plafonig ért. Szerintem a végén már túl sok ember függött a Dimmutól, ami elég komoly nyomást helyezett ránk. Ma igazság szerint sokkal jobban is érzem magam így, hogy a zene csak a hobbim, és elsősorban nem ebből élek. Nem kell állandóan turnéra mennem például. Az ilyesmi ugyanis eléggé romboló hatású lehet, ha olyan emberekkel vagy hónapokra összezárva, akik egyébként mind nagyon-nagyon különböző személyiségek.

Akkor már csak a fix kérdéseink maradtak hátra. Mi minden idők három legjobb lemeze?

Lássuk csak... Nem mondom a Reign In Bloodot, mert túl nyilvánvaló lenne. Legyen az első a KISS-től a Hotter Than Hell, mert az volt az első album, amit magamnak vásároltam meg még kazettán, és folyamatosan hallgattam oda-vissza. Óriási hatással volt rám, és ma is nagyon-nagyon jónak tartom azokat a dalokat. A második a Tangerine Dreamtől a Green Desert, ami szintén hatalmas lemez, gyakorlatilag négy éve minden éjjel ez szól nálam. A kedvenc újabb bandám pedig a Virus, a Carheart lemezük a harmadik. De ma már egyébként nem annyira jellemző, hogy teljes nagylemezeket hallgassak... Ha mégis, akkor a Virust leszámítva inkább régi albumokat teszek fel. Most is hallgattam például a napokban az egyes Black Sabbathot meg a Paranoidot.

Mi az élet értelme?

Korábban sosem hittem volna, hogy bármi is fontosabb lesz számomra, mint a zene, de onnantól kezdve, hogy az embernek megszületnek a gyerekei, teljesen más nézőpontból szemléli a világot. Vagyis most az számomra a legfontosabb, hogy megtanítsam a srácaimnak, mi a helyes és mi a helytelen. Szeretném, ha majd jó emlékeket őriznének az apjukról. És persze továbbra is nagyon fontos számomra a zene, az az érzés, az a mágia, amikor elutazol a zenével egy másik helyre, egy másik dimenzióba. Olyan ez számomra, mint egy vallás: olyan élmény, ami mindennél hatalmasabb. Szóval az életcélom továbbra is az, hogy a lehető legjobb zenét csináljam. Úgy gondolom, sosem fogok eljutni ide, de azért szorgalmasan próbálkozom vele...