Shock!

Amikor 2006. augusztus 19-én volt szerencsém látni az Arcturus utolsó(nak hitt) európai fellépését, egy lendületben levő brigádot mutatott a színpad, egy lemezmegjelenés után és DVD-kiadás előtt álló, komplett műhelyt, hatalmas perspektívákkal. E zenekar azonban a látszattal ellentétben sohasem üzemelt valódi egységben, a billentyűs/zeneszerző Steinar Sverd Johnsen által hozott muzsikát általában az éppen aktuális énekesként is funkcionáló vezér vette szárnyai alá, aki azután a saját képére formálhatta a komplett produkciót. Ennek bizonyságául elegendő a jelenlegi nótafa, Simen „ICS Vortex" Hestnæs csúfos véget ért románcára emlékezni a Dimmu Borgirral, ahol az elköteleződés az Arcturus gyors kimúlását, a válás pedig annak éppolyan váratlan újjáéledését hozta magával, amúgy mellékesen. Az idő eközben azonban könyörtelenül múlt, és úgy esett, hogy éppen egy évtizede nem hallhattunk új dalokat a norvég avantgarde színtér egyik legmarkánsabb formációjától.

A megugrandó léc semmivel sem alacsonyabb most Sverdék számára, mint volt az emlegetett Sideshow Symphonies idején, utóbbi esetében amúgy is meggyőződésem, hogy többségében produkciós, mintsem dalszerzési hiányosságok vezettek annak ambivalens megítéléséhez. Az Ulver agyának, Garmnak távozása után minden érintett messiásként várta a La Masquerade Infernale albumon már bizonyított Simen érkezését, aki óhatatlanul hozott magával megközelítésbeli változásokat is, afféle utazó vándorcirkusszá változtatva ezt a csillagközi társulatot. Az Arcturus felé azonban nem lehet elvárásokkal közelíteni, ők már kezdetben is a színtér logikájának ellentmondó, skizofrén színekkel festett zenében utaztak. Az újjáalakulás kapcsán is lefutotta a tábor a kötelező köröket Garm visszatérésének vélt szükségességéről, amiről azt gondolom, hogy komolyabban fel sem merült (hallgassuk csak meg az Ulver legutóbbi lemezét, ami távolabb már nem is állhatna az Arcturian csilingelésétől). A jelenlegi tagságot változatlanul az utóbb megszokott öt arc alkotja (mínusz a Jørn Lande mellett megismert beugró gitárhős, Tore Moren), ennyi pedig önmagában elegendő lehet az optimizmusunk fenntartásához.

Nos, az előzetesként kiküldött (majdnem) címadó nóta aztán gyorsan le is hűtötte a kedélyeket: az a végleges keverés előtt belehallgatásra bocsátott dal minden szerkesztési erénye mellett is egészen botrányosan szólt, sokakat elkeserítve ezzel. Nos, a lemezre végül felkerült tíz tétel soundjáról is lehetne vitát nyitni (fognak is majd mások, máshol), de egyfelől azt gondolom, a furcsa hangzásbeli arányok is hozzátartoznak az Arcturus mindenkori varázsához, másrészt technikai értelemben lényegesen jobb a helyzet, mint a Sideshow esetében volt. A produkciós team másik alapembere, a mára egyedül maradt gitáros (és stúdiótulaj), Knut Magne Valle egy régivágású, organikusabb anyagot ígért, a zenekar valamennyi, szerteágazó korszakának felvillantásával... és legnagyobb döbbenetemre szóról-szóra erről van szó az Arcturian esetében. Legközelebb persze azok járnak majd a megfejtéshez, akik a legutóbbi album felől közelítenek, de a korai éra hívei sincsenek feledve.

A legkirívóbb szélsőségek, a lecsupaszított elektronika és az akusztikus hangszínek esetében is rátalál a zenekar eddig feltérképezetlen területekre, miközben a klasszikus megközelítésű gitárszólók például egyenest a sosem feledett Carl August Tidemannt (Aspera és Masquerade albumok, ma Tritonus, Winds) idézik. A megszokott billentyű/dob dominancián túl hangsúlyos még az újkori koncerteken már egy dedikált zenészre kiosztott hegedű szerepe, zömmel színező jelleggel. Az alapítók, Sverd és Hellhammer közül előbbi nyúlt lényegesen bátrabban most a hangszeréhez, utóbbi esetében viszont újra és újra az a tény a legelképesztőbb, ahogy a tempóváltásokkal eleve agyontördelt ritmusokat mindig tovább tudja fejleszteni valamilyen extra csavarral. Amit kettejüktől itt kapunk, az megint csak a normális zenészi dimenziókon kívül esik. Ami Siment illeti, érzésem szerint újfent túlvállalja magát ezekkel a nyakatekert dallamokkal, de nincs okom kötözködésre, az itt tökéletesre pofozott ének esetleges élő hiányosságait majd a maga helyén értékelem.

Ahogy mondtam, a lényegi felhozatal igazán pazar, annyira, hogy saját szokásaimmal dacolva szívesen nyitnék külön bekezdést minden egyes dalnak. A The Arcturian Signnal toppan be a banda, eltéveszthetetlenül az a társulat, amely a Sideshow Symphoniest is elkövette annak idején, Simen és Hellhammer egyesült erővel zárja rövidre az idegpályáinkat. A másodikként érkező Crashland ezzel szemben nyílt visszautalás a Masquerade album Simen által jegyzett The Chaos Pathjére, természetesen az újrahasznosítás avas zamata nélkül. Rögtön ezután pedig a korai Borknagar, illetve az Aspera Hiems Symfonia világában találjuk magunkat az Angst hátán, az előadás mégsem esik szét darabjaira, folyamatos következetesség és konzisztencia uralja. A Warp jön a sorban, néhány egészen újszerű megoldással, majd úgy a Game Over környékén (vagyis az album felénél) vált a hallgató lelkivilága félénken kíváncsiból meggyőzöttre, és érik meg az érzés, hogy minden létező formátumban meg kell kaparintania ezt az anyagot, és elcsípni a brigádot, amíg a körülmények a kezünkre játszanak. A mutatvány világra szóló, a hatás eksztatikus.

Az Arcturian maximális adagot szolgáltat az arcturusi világból, eleve az alapverzió műsorideje meghaladja a háromnegyed órát, a deluxe változat kettes diszkjén pedig ezt még nyolc további remixszel sikerült megfejelni (utóbbiakhoz sajnos még nem volt szerencsém), összesen másfél órányi gyönyört kínálva a végtelenségig kiéheztetett híveknek. A sokadszor is nagyszerű Costin Chioreanu is élt a nem kis lehetőséggel a külcsín terén, megerősítve azt a benyomásomat, hogy az Arcturusnál most újra minden fogaskerék a helyén van. A Dødheimsgard új albuma után – tőlem szokatlan lendülettel – újfent beírok ide is egy tízest, részben az elmondottak miatt, részben pedig mert a zenekar hitele nálam megkérdőjelezhetetlen. Kizártnak tartom, hogy számomra lesz még ennél fontosabb lemez az idei évben.