Shock!

Tavaly nyáron, kilenc hosszú év után új albummal jelentkezett az évek óta csupán szórványosan aktív Blind Myself. A kiadvány Az idő dönti el címet viseli, és számos illusztris vendég tette tiszteletét a dalokban, a közönség pedig élőben, az Akváriumban tartott októberi koncerten láthatta, mennyire jó formában van a sajátos működési modellre ráállt zenekar. Január 27-én, a Dürer Kertben ismét színpadra áll a csapat, ami jó apropót szolgáltatott rá, hogy elbeszélgessünk egy kicsit Tóth Gergely énekessel az aktualitásokról.

Először feloszlott a Blind Myself, aztán következtek a mindenféle emlékeztető szurik, most végül megjelent egy új lemez, de közben mégis azt mondod, hogy igazából nincs zenekar. Ez azért nem egy szokványos állapot, szóval segíts: mi jelenleg a státuszotok?

Épp most őrlődöm azon, hogy melyik irányba dőljön el a sztori. Öt perce említettem egy ismerősömnek: egy zenekart vagy csinálsz, vagy nem csinálsz. Ez a fél-állapot valóban nagyon furcsa. Ráadásul a Supermanagement miatt eleve olyan, mintha öt vagy hat zenekarom lenne egyszerre. Mindegyik rengeteg energiát igényel tőlem. A Blindot eredetileg úgy képzeltem el, hogy tetszhalott állapotban „létezik", és néha előhívjuk egy-egy koncertre, miután feloszlottunk. Aztán feltámadt a vágy, hogy csináljunk egy számot, amiből aztán lett kettő, három, majd négy, és végül azt mondtuk: oké, akkor készítsünk egy lemezt. Ez azonban nem bizonyult könnyű folyamatnak. A szövegírás Palikával nagyon szuper volt, az nagyon feltöltött. A zenekar dalszerzői, Horváth Pisti és Szalkai Tibi szuper alapokat hoztak, dobosunk, Jankai Valkó fantasztikusan dobolt, basszusgitárosunk/producerünk pedig nagyszerű munkát végzett, kurva jól szól az új Blind. De voltak kisebb alkotói súrlódások, amiket én nehezebben viseltem. Most egyelőre csak addig látok, hogy január végén lesz még egy bulink. Ez most a következő cél. Nem tervezünk turnét, nem leszünk ott a nyári fesztiválokon, semmi ilyesmi.

Mik voltak az említett súrlódások okai? A hosszas kihagyás alatt eltávolodtatok? Vagy esetleg így negyven fölött...

Ötven, baszki! (nevet)

...már nem köttök annyira könnyen kompromisszumokat egymással?

A Blind utolsó évei épp amiatt alakultak olyan fantasztikusan, mert kurva jó volt közöttünk a viszony, sosem vitáztunk gyakorlatilag semmin. Nehogy félreértsd: most is nagyon jóban vagyunk! Ez egy nagyon szuper, felnőtt felállás, ahol mindenki tudja a dolgát. Inkább csak alkotási dolgokban jöttek be a képbe kisebb feszkók. Még az is lehet, hogy én éltem meg ezeket az egyébként minden zenekarban normálisnak számító súrlódásokat többnek a kelleténél. Ki tudja, talán a munkám eleve annyira tele van hasonlókkal, hogy már sok volt még egy ütközési élmény.

Szerinted egyébként mennyire természetes szituáció öt negyvenes – vagy majdnem ötvenes – férfi esetében, hogy továbbra is úgy nyomnak mindent, mint huszonévesen? Mennyire érik, fejlődik együtt az emberrel egy zenekar mint szituáció?

Szerintem – és most inkább nemzetközi produkciókra gondolok – akik mondjuk eljutottak oda, hogy 45-60 évesen is arénaszinten koncerteznek, biztos rettenetesen szerethetik ezt. Ott a Rolling Stones: nem hiszem, hogy 80 évesen még pénzt akarnának keresni, inkább az élmény viszi előre őket. Egy jól sikerült koncert végén olyan üzemanyagot kapsz a közönségtől, ami hetekre feltölt, lebegsz tőle a föld felett, és visz előre. Ha benne vagy ebben az egészben, mész egyik koncertről a másikra, aztán véget ér a turné, de már készülődik a következő. Közben dolgozhatsz a lemezen satöbbi. Nagyon könnyen bele lehet ragadni ebbe a hol jó, hol kényszerű mókuskerékbe. A baj inkább azzal van, amikor elkezd lefelé menni a nézőszám, a hallgatottság: az emberek kevésbé kíváncsiak rád, elkezd kopni a varázs. Ugyanakkor persze ez a természetes, hiszen több zenekar fárad el, mint amennyi Rolling Stones-szintű tud maradni. Tehát vannak ennek a negyven-ötven év utáni zenélésnek abszolút méltó verziói: a Stones, az AC/DC vagy a Metallica, illetve azok a közepes méretű bandák, akik még mindig megtöltik a stadionokat, nagyobb klubokat, és sokan imádják őket. És léteznek a rendkívül méltatlan verziók is, amikor korábban sikeres előadók szar klubokban nyomják nagyon kevés embernek, ciki videók kerülnek fel róluk a netre, és azt a nevetséges gázsit is inkább betermelik ahelyett, hogy valami más dologgal foglalkoznának. Számomra fontos, hogy megőrizzem a méltóságom a zenélésben. Mivel nagyon régóta dolgozom a zeneiparban nemcsak zenészként, hanem színpadmesterként, menedzserként is, azt vettem észre: inkább a háttériparban dolgoznak elmozdíthatatlan emberek. Például, amikor ott voltam a VOLT Fesztivál helyébe lépett Sopron Feszten, ott volt a hangosító, akit tíz éve ismerek, és ott volt a villanyszerelő csávó is, akit meg vagy huszonöt éve. Csak éppen már nem az Anima Sound System játszik a nagyszínpadon, hanem Beton.Hofi. A magam részéről nagyon jól jártam, hogy benne maradtam ebben az egészben, csak már nem egy zenekarban tolom, hanem a háttérben, és teljesen másfajta sikerélményeket tudhatok magaménak.

Egy-egy ilyen rendkívül jól sikerült akváriumos buli esetében nem fordul meg benned még akár kósza kísértésként is, hogy azért jó lenne ezt többször is átélni?

De! Ami őszintén szólva nem a legjobb érzés. Letetted a heroint, aztán újra belőttél egy kicsit! (nevet) Ilyenkor mindig jön a kérdés, hogy most mi legyen. Ez a legutóbbi koncert különösen megzavart, mert tök jó volt. Úgy éreztem, hogy nem öreg, szerencsétlen balfaszok gyülekezete állt a színpadon, akiket már kellemetlen nézni. Úgy gondolom, ha valaki eljött, láthatta ezt. Egyébként jó pár nemzetközi metálos kollégát azért elég kiábrándító látni: már nincs hangja, már alig él a színpadon, de még mindig nyomja... Az ilyesmi tisztelet helyett inkább szánalmat ébreszt bennem. Szóval, ez a koncert szerencsére nem ilyen volt, hanem baromi jól sikerült, de azért reálisan kell látni a lehetőségeinket, meg azt, hogy mennyire vittük. Ha most visszakapcsolnánk a Blind Myselfet normál üzemmódba, azért nem lennének ránk olyan sokan kíváncsiak. Ráadásul azt látjuk a pályatársainknál, hogy nekik is nehéz. Egy zenekart fenn kell tartani, megy bele folyamatosan a pénz, és utána főleg a koncertekből tudod kivenni a bevételt, ami működteti a rendszert. Ha pedig nem tudsz annyit koncertezni, nem fogod tudni fenntartani a zenekari infrastruktúrát. Az új lemezhez is inkább a saját zsebünkbe nyúltunk, miközben régebben a koncertekből befolyt lóvét tettük félre, és abból finanszíroztuk például a klipeket.

Ami a lemezt illeti, szerintem valahogy egyszerre metálosabb és dalcentrikusabb, mint amit vártam. Bár nem tudom, egyáltalán vártam-e tőletek bármit konkrétan, mert valahol azért mindig mást csináltatok, mint ami kívülről nézve logikus lett volna.

Érdekes, amit mondasz. Az biztos, hogy nem akartunk megfelelni senkinek, csakis saját magunknak. Egyébként nekem az a véleményem, hogy egy zenekarnak mindig az első lemeze a legtisztább alkotása, mert akkor még nem vagy a zeneipar része, még nem befolyásol semmi. Abban a pillanatban, hogy belépsz a zenei mókuskerékbe, hatnak rád a pályatársak, a kritikusok megjegyzései, az újságcikkek, a közönség kritikája, a koncertek. „Az egyik dalt nagyon szeretik, a másikat kevésbé, akkor azt vegyük ki a koncertlistából, sőt, ne is írjunk már olyan dalt, mert azt úgysem fogják szeretni..." Ezek a tényezők mind-mind hatással vannak arra, hogy milyen lesz a következő lemez, meg az azutáni. Nagyjából a harmadik albumig lehet anélkül elmenni, hogy ne kerülnél bele teljesen ebbe a folyamatba. Utána már baromi nehéz teljesen elvonatkoztatni, a negyedik, ötödik, hatodik lemezre is valami tisztával, a fenti tapasztalatoktól mentessel előrukkolni. Például, ha tíz-tizenöt évvel ezelőtt valakit játszottak a Petőfi Rádióban, akkor ötször annyi ember járt a koncertjeire, mint korábban. Így aztán egy időben majdnem az egész szakma a Petőfi Rádiónak írta a zenéjét, mert az volt a siker receptje. Nekünk most a sajátos helyzetünk miatt sem volt semmilyen célunk ezzel a lemezzel, csakis az alkotás öröme. Így aztán nagyjából vissza tudtunk térni abba az állapotba, amikor még nincsenek gátak, és lehet, hogy részben emiatt lett keményebb a végeredmény.

És a refrénes-fogós vonal is ennek köszönhető?

Emlékszem, még Lénárd Laci, a Metal Hammer H főszerkesztője mondta egyszer a Heaven't lemez kapcsán, hogy nagyon tetszik neki az album, csak kurva kevés rajta a refrén. Akkoriban azzal próbáltuk megújítani a műfajt, hogy nekünk tetsző, jó témákat pakoltunk egymás után, és abból alakultak ki ezek a dalszerkezetek. Aztán a Négyszögölnél erősebben bejöttek a refrének, az énekdallamok, és tök jó flash volt látni, hogy erre a közönség is ráharap. Úgy láttuk a színpadról, hogy az utolsó koncerteken lényegében a közönség 80-90 százaléka nem a Káin vagy a még régebbi dalok, hanem a Négyszögöl számai miatt jött el. Mostanában én is a refrénközpontúbb zenéket szeretem, bár amúgy nagyon sokféle dolgot hallgatok.

Ami már csak munkaköri kötelességed is a Supermanagement miatt. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a legnépszerűbb hazai előadókat menedzselitek Ferich Bazsival, és az is közhelyszámba megy, hogy az utóbbi néhány évben lement egy generációváltás a hazai könnyűzenében. Viszont a rockzene a Carson Coma kivételével gyakorlatilag teljesen kimaradt ebből az egészből. Te hogy látod a menedzser székéből: mi ennek az oka?

A modern metálban talán most külföldön is kevesebb a szupernépszerű sztár, mint azelőtt. Persze vannak jó csapatok, nekem például tetszik a Bad Omens vagy a Falling In Reverse, ők faszák, ügyesek, és sorolhatnám még. Szóval, nem szabad temetni a rockzenét, mert maga a rockzenei életérzés – az öltözködéssel és minden egyébbel kiegészülve – ma is élményt tud adni a hallgatóknak. Szerintem előbb-utóbb megint jön majd valami nemzetközi trend, ami visszahozza a gitárzenéket is. Tök érdekes látni, hogy több jó amerikai zenekar is működik most a '80-as évek thrashes hangolásával, színes ruhákban játszanak, meg van a hardcore-nak is egy felívelése, például a Turnstile-lal és társaival. Utóbbiak kimondottan egyedi módon értelmezik újra a műfajt. Vagyis zenekarok bőven akadnak, és ha felbukkan egy olyan, ahol két-három gyerekbe szerelmes lesz a fél világ, akkor a rockzene és a torzgitáros zene is simán visszajöhet a főáramba. De az is lehet, hogy fúziósan fog megjelenni a mainstream popzenében, és nem lesz nagy rock-revival.

Pedig gyakran emlegetik, hogy ma már nincsenek sztárok, így a személyes karizma sem annyira fontos. Eközben meg ha mondjuk Taylor Swift nem sztár, akkor nem tudom, ki volt az valaha is...

Igen, igazad van. Pár éve az egész zeneipar azon az egységes véleményen volt, hogy hatalmas arénasztárok már nem születhetnek. Erre itt van Swift, vagy itthon Azi. Most meg azt is gyakran hallom, hogy majd az AI így meg úgy fogja tönkretenni a zenét. Szerintem a kislányok nem fognak az első sorban a korlátba kapaszkodni azért, hogy egy számítógépet nézzenek a kivetítőn. Vagyis, ameddig hús-vér emberek vagyunk, létezik szexualitás, addig sztárokra és divatikonokra is szükség lesz. Tehát én ettől nem félek. Bár az mindenképp érdekes vita, hogyan fogja a zeneszerzést átírni az AI.

A Blinddal annak idején kiköltöztetek New Yorkba, és rengeteget nélkülöztetek, munkálkodtatok azon, hogy befuttassátok a zenekart. Itthon is próbáltatok előretörni, bár nyilván más szinten, mint most Azahriah vagy Dzsúdló. Jelenleg gyakorlatilag a szárnyaid alatt futnak fel ezek az előadók egészen elképesztő, nyugodtan mondhatjuk, hogy itthon példátlan magasságokba. Mennyire jelenti ez neked személyes szempontból a saját sztorid beteljesülését? Van-e olyan olvasata ennek, hogy más pozícióból ugyan, de valóra váltod velük, ami annak idején a Blinddal nem sikerült?

Ezt a kérdést még soha senki nem tette fel. Nem tudom... Szerintem ez egy teljesen másfajta siker, de az biztos, hogy nyakig benne vagyunk a produkciókban, és nemcsak üzletileg, hanem érzelmileg is. Én nagyon örülök minden eredménynek, de őszintén nem tudok erre most mit válaszolni. Még sosem gondoltam ezt végig ebből a szempontból. Azt szoktam mondani, hogy a zenekaraink olyanok, mintha a gyerekeink lennének. Márpedig a gyerekeink sikereinek ugyanúgy örülünk, mint a sajátjainknak, vagy egyenesen még jobban. Azt egyébként meg szokták kérdezni, hogy nem irigykedem-e, amikor tőlük kérik a fotót, én meg csak állok a színpad szélén, de nem, és ezt teljesen őszintén mondom. Imádom az edzői szerepet.

A Blind-táborból vagy a konzervatívabb metálos közegből nem kapod már az oltogatást, amiért menedzserként átnyergeltél a popos vonalra?

Nem foglalkozom ezzel. Nézd, mi tehetséges fiatalokkal dolgozunk, és a saját műfajukban próbáljuk eljuttatni őket a csúcsra. A foglalkoztatott zenészeink jó része amúgy kötődik a metálhoz, jó részük különböző metálzenekarokból érkezett. A technikusaink nagy részének is van metálkötődése. Próbáltunk minél több arcot foglalkoztatni a rockzenei közegből, mert nagyon megbízható embereknek találjuk őket. Nyilván közöttük töltöttük a korábbi éveinket, emiatt is adott a kötődés. Amúgy nem érdekel egyesek fanyalgása meg panaszkodása, mert tudom, mit tettem a műfajért, meg tudom, hogy mennyire szeretem továbbra is. Mindenki azt gondol, amit akar, a zenei ízlés pedig szubjektív. Ezt el kell fogadni. A zene, amin felnősz, az identitásod részévé válik. A mostani fiataloknál amúgy már kezdenek elmosódni a stíluskorlátok: már nem az megy, hogy én vagyok a rocker, te vagy az alteros, ő meg a diszkós. Egy dalon belül akár mindhárom stílus képviseltetheti magát a mai zenékben. Kicsit humorosnak is tartom egyébként, amikor össze tudnak veszni a zenén az emberek, hiszen most végső soron nem mindegy, hogy valaki hallgat-e Metallicát vagy sem? De ez is abból fakad, hogy mindez hovatartozási kérdés volt, és mint ilyen, fontos az embereknek.

Ha találnál egy jó metálzenekart itthonról, akik mondjuk színes ruhákban nyomják thrashes hangolással, és potenciálisan ott játszik közöttük a két-három gyerek, akikbe belezúghat az ország, beférnének a Supermanagement portfóliójába?

Ha látnám, hogy valamit hozzá tudunk tenni a produkcióhoz, és reálisan elérhetők a céljaik, akkor igen.

A Blind Myself január 27-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.