Nem kétséges, hogy a Blind Myself '99 legsúlyosabb albumát tette le a nagy magyar terül-terülj asztalkámra. Abszolút minőségi az egész produkció, kezdve a csomagolástól a koncerteken át a hangzásig.
Végre! Végre a dobokat is normálisan keverték! A zene meg olyan töményen mászott az arcomba, hogy két perc alatt térdig süppedtem a padlóba. Az tény, hogy nem hat rögtön a Blind zenéje, első hallgatáskor csak néhány részlet ragadt benne a fülemben, de hallgattatja magát, és szépen lassan magával ragadott ez a nyomasztó, apokaliptikus világ, amit elém tárt a zenekar. Nem könnyű eset. Megjegyzem a Neurosis hangulata rendesen körüllengi azért a nótákat.
A súlyos riffeket csavart dobtémák egészítik ki, a bőgő mélyen dohog, aztán hol egy kis hegedűszó kúszik be (Center of Everything), hol női ének (Oceans of Crabs). Néha olyan érzésem volt, hogy az agyonkomplikált témákból talán maga a zenekar sem fog kivergődni a szám végére, persze ezen félelmem alaptalan, hallva a zenészek kiváló teljesítményét. Tóth Gergő torkát nem kímélve hörgi végig a korongot, és itt az egyetlen javítandó pont, kicsit színesebb vokálozás jót tenne a zenének a közeljövőben. Legkedvencebbem a Thief, olyan dinamizmus süt ebből a nótából, hogy az elképesztő. Na persze van itt egy olyan dobos, aki nem csak képzett, hanem ötletes is, nem rossz, ha az ember a zenét hallva a légdobját kezdi püfölni.
Ha vége lett volna a világnak 1999-ben, valami ilyesmit képzeltem volna el az utolsó percekben.
