Shock!

James Hartnak minden esélye meg volt, hogy a 2000-es évek David Bowie-jává vagy Scott Weilandjévé váljon: a hamisítatlan rocksztár kinézetű srác Eighteen Visions nevű bandája a folyamatos fejlődés híveként hibátlan, a hardcore gyökerektől egyre messzebb kerülő, modern rocklemezeket adott ki, amelyek azonban a várakozásokkal ellentétben mégsem hozták meg a sikert. A jelenleg Burn Halo nevű zenekarával nyomuló James nemcsak arról mesélt nekünk, mi okozta az utolsó Eighteen Visions album kudarcát, hanem arról is, milyen kihívásokkal kell szembenéznie egy straight edge, keresztény rockernek, illetve, hogy miért imádja az utolsó Refused lemezt.

Néhány hallgatás után határozottan jobban tetszik az Up From The Ashes, mint az első Burn Halo album, ami számomra kicsit egyenetlen színvonalú volt. Ha jól tudom, annak idején az Eighteen Visions feloszlása után először szólókarrierben gondolkodtál. Mi késztetett arra, hogy mégis összehozz egy rendes csapatot?

Igen, az első Burn Halo lemez valóban szólóalbumnak indult. Igazság szerint elég bizonytalan voltam akkoriban. Azt viszont tudtam, hogy zenét akarok írni, amit turnéra is vinnék: ez volt az egyetlen világos cél előttem. De egy igazi banda összehozására már csak a lemez felvétele után gondoltam. Végül arra jutottam, jobban járok így, mintha szólóénekesként próbálnám népszerűsíteni a lemezt, és nagyon örülök neki, hogy így alakult. Remek fickók vannak a csapatomban, rendkívül tehetséges zenészek és dalszerzők.

Úgy érzem, ezúttal sikerült megtalálnod a dalokban a megfelelő egyensúlyt a tökösség és a fogósság között. Másként álltál neki a dalszerzésnek, mint annak idején az Eighteen Visions-ben, ahol három fajsúlyos szerző dolgozott? Mennyire kaptak teret a többiek?

Az Up From The Ashes teljes mértékben csapatmunka volt, nagyjából ugyanannyit rakott hozzá Aaron (Baylor, basszer), Brandon (Lynn, ritmusgitáros) és Joey Roxx (szólógitáros), mindannyian hozták a saját kis ötleteiket. A témák átnézése után sikerült összegyúrnunk a különböző ötleteket egy egységes dalcsokorrá. Az ének és a szövegek persze tőlem jöttek, ez már az Eighteen Visionsben is így volt. De mondom, itt mindenki bedobhatja a dalötleteit, azon vagyunk, hogy közös döntések szülessenek, hiszen ha egység van, minden könnyebben megy.

Valahol azt olvastam, hogy életed legjobb lemezének az első Burn Halo lemezt tartod. Ezt még mindig így érzed?

Ezt valószínűleg még az egyes lemez elkészültekor mondtam. Még mielőtt felvettük volna az Up From The Ashest, már biztos voltam benne, hogy életem eddigi csúcsteljesítményével sikerült előrukkolnom. Mindig ezt mondom, amikor új lemezem jelenik meg, de szerintem ez így helyes és természetes egy művésznél, hiszen ez jelzi, hogy valóban sikerült előrelépnie, fejlődnie. Ha egy zenész nem ilyen érzésekkel fejezi be az aktuális albumát, akkor művészi visszafejlődésről beszélhetünk.

Manapság egyre több zenész (így például Billy Corgan) érzi úgy, hogy felesleges teljes albumokat kiadnia, így úgy tűnik, a zeneipar átalakulásának egyik fontos eleme a strukturált 10-13 dalból álló dalgyűjtemények eltűnése lesz. Te mit gondolsz erről?

Szerintem ez a zenésztől/énekestől függ. A nagy popsztárok nyilván megtehetik, hogy kizárólag kislemezeket adjanak ki. Nincs szükségük albumra, mint olyanra, hiszen így is el tudják adni a számaikat, és az emberek elmennek a koncertjeikre. A rock és a metal világában azonban szerintem továbbra sem ez a nyerő formula: a rajongók továbbra is teljes lemezekre számítanak, és ez teljesen jól is van így. Szerintem csak az nevezhető valamirevaló zenekarnak, amelyik tud egy teljes albumra való jó dalt írni.

Az amerikai turnétok júniusban kezdődik, ki lesz a turnépartneretek? Európai turnéra van valami esély?

Még nem tudjuk, ki jön velünk. (Az interjú május végén készült – T.A.) Ez a kör igazából csak az új lemez felvezetéséről szólt: olyan városokban fogunk bulikat nyomni, ahol vagy máris játsszák a rádiók a számainkat, vagy jó lenne, ha játszanák. Természetesen örülnénk, ha át tudnánk menni Európába is. Az álmom egy Roadrunner szintű kiadó által kínált szerződés, vagy legalábbis terjesztés megvalósulása.

Mire számíthatnak a rajongóitok? Úgy tudom, két Eighteen Visions szám kerül be a programba, a Towers Of Snake és a Victim. Milyen érzés az előző bandád számait élőben nyomni?

Igazából még csak most merült fel ez az egész, még nem vagyunk teljesen biztosak benne, hogy megcsináljuk. Azt gondolom, a mellettem kitartó Eighteen Visions rajongók megérdemelnének egy-két dalt. Az új anyagról biztosan sokat játszunk majd, plusz előszedjük az első Burn Halo CD súlyosabb szerzeményeit is.

Kivel mennétek a legszívesebben turnézni?

Az olyan bandák, mint az Avenged Sevenfold, a Godsmack, a Disturbed vagy az Alice In Chains ideálisak lennének, ők ott vannak a műfajunk csúcsán, rettentő szívesen játszanánk előttük.

Ha már megemlítetted az Avenged Sevenfoldot: egy rakás kapcsolat, sőt párhuzam volt az A7X és az 18 V között, jóban voltatok – és vagytok – egymással, mindkét csapat metalcore-ként indult, majd később jóval sokszínűbb és egyénibb zenét alkotott. Az Avenged Sevenfold szépen be is futott, az Eighteen Visions viszont hiába alkotta meg az évtized egyik legjobb lemezét, üzletileg megbukott vele. Valószínűleg minden rajongótokat érdekli, hogy szerinted miért nem lett igazán sikeres az előző csapatod?

Őszintén? Szerintem ez valahol így volt megírva. Elég nehéz lenne most ezt elmagyaráznom, de határozottan így érzem. Az utolsó lemezünk bukásában több tényező is közrejátszott: téves döntések a lemezkiadó részéről, rossz hozzáállás egyes bandatagoknál. Sok minden megváltozott az Eighteen Visionsben, és mindenki másfelé tartott. Szerintem nekem sikerült a legkönnyebben feldolgoznom a kudarcot. Eléggé keserű pirula volt az utolsó lemezünk mostoha fogadtatása, de úgy érzem, számomra nem ekkorra volt megírva a nagy siker eljövetele. Lehet, hogy most összejön majd az új Burn Halóval, de, ki tudja, talán sohasem adatik meg nekem mindez.

Be kell vallanom, a kései Eighteen Visions imidzséből, illetve zenéjéből áradó stílusos fölényesség hatására muszáj volt stricicore-nak nevezzelek titeket.

(nevet) Ezt az elnevezést még senki sem használta ránk!

Félre ne értsd, egyáltalán nem pejoratívnak szántam. Viszont használhattátok volna stílus-besorolásként.

(vigyorog) Nyugi, egyáltalán nem találom sértőnek, csak meg vagyok lepve, mert ezt még sose hallottam.

A straight edge életmódot követed, és – facebookos adatlapod tanúsága szerint – Krisztus követője vagy. Felmerül a kérdés, hogy egy jól ismert rockbanda jó kiállású énekeseként hogy lehet mindezt összeegyeztetni a zenészélet sajátosságaival... Mennyire sikerült az évek folyamán hűnek maradnod az elveidhez?

Az idő múlásával egyre könnyebb. Mindnyájunknak szembe kell tudnia nézni a rá leselkedő kísértésekkel, amelyek egész életünket végigkísérik. De ha az ember tudja, hogyan állhat ellen, akkor sikerülhet talpon maradnia.

Ha tűz ütne ki az otthonodban, melyik 5 lemezt menekítenéd ki először?

Az Avenged Sevenfoldtól a City Of Evilt, a Guns N' Rosestól a Use Your Illusion II-t, a Kenttől az Isolát, ez egy bámulatos svéd banda, a Hagnesta Hill lemezüket is imádom. Aztán a Refused The Shape Of Punk To Come-ját és a Stone Temple Pilotstól a Purple-t.

Á, szóval te is szereted a Refusedot?

Persze. Ha hardcore-ról van szó, kihagyhatatlan lemez, hiszen gyakorlatilag új alapokra helyezte a műfajt.

Van-e bármi, amit megbántál, amit mai fejjel esetleg másként csinálnál?

Semmit az égvilágon. Az ember már csak olyan, hogy hajlamos visszatekinteni és sajnálkozni bizonyos dolgokon, pedig a múltban meghozott döntések nélkül nem jutottam volna el idáig, és ez nem csak a karrierem, hanem a magánéletem esetében is így van. Tudom, hogy az utamat már kijelölték, és bízom abban, hogy a legvégén elmondhatom: ez az út jó helyre vitt.

A Conan, a barbárt idézném: „Tipord el ellenségeid, hadd fussanak csak előled. És halld az asszonyok sirámait.”