Shock!

Május 29-én Budapesten, az MVM Dome-ban koncertezik a Def Leppard, méghozzá a Mötley Crüe társaságában. Minden idők egyik legsikeresebb hard rock zenekara mindössze másodszor jut el Magyarországra, ráadásul első és egyetlen hazai fellépésükre huszonhét évvel ezelőtt került sor, vagyis generációk nem láthatták őket még soha. Ennek alkalmából nyílt alkalmunk beszélgetni egy kicsit Phil Collen gitárossal, akit az aktuális The Stadium Tour mellett számos egyéb témáról is kikérdeztünk.

A 173,4 millió dolláros bevételt termelő The Stadium Tour tavaly a tíz legjövedelmezőbb koncertsorozat egyike volt Amerikában. Ez volt az eddigi legnagyobb turnétok?

Bizonyos szempontból valóban ez tekinthető a leghatalmasabb koncertkörútnak, amin valaha részt vettünk. Nyilvánvalóan sokszor játszottunk már jóval nagyobb tömegeknek egy-egy fellépés alkalmával, azonban volumenét és össznézőszámát tekintve a The Stadium Tour volt a legmasszívabb eddig. Mindannyian baromira élveztük a koncerteket, a fellépők száma miatt pedig minden egyes este fesztiválhangulat uralkodott. Tulajdonképpen azért terjesztettük ki utólag az egész világra a turnét, mert imádtuk minden percét és nem szerettük volna az észak-amerikai koncerteket követően lezárni a történetet.

Sejtettétek, hogy ekkorát fog szólni a turné?

A baljós előjelek miatt abszolút nem voltunk biztosak benne, hogy ilyen sikert arat a körút, hiszen a covid miatt kétszer is el kellett halasztani az egészet. Őszintén szólva én magam még abban sem voltam biztos, hogy a covid okozta sokk után az emberek még hajlandóak lesznek ugyanúgy szórakozni, ahogy azelőtt tették. Az első koncert aztán csattanós választ adott minderre és attól kezdve már nem voltak kétségeim! Ahogy haladtunk előre, egyre komolyabb nézőszámokkal szembesültünk, a teljesítményünk pedig koncertről koncertre lett egyre jobb. A lezárások miatt elmaradt turnék miatt ismét bele kellett rázódnunk a koncertezésbe és a magabiztosságunk napról napra nőtt. Nemrég fejeztük be a dél-amerikai kört és azt kell mondanom, az ottani koncertek még fantasztikusabban sikerültek, mint a tavalyi fellépések. Óriási formában toltuk végig a bulikat, a dél-amerikai közönség pedig egy emberként őrült meg!

A turné hatalmas sikere ellenére a szakmából rengetegen kongatják a vészharangokat, miszerint a covid okozta logisztikai és financiális nehézségek miatt a koncertezés már sosem lesz annyira jövedelmező biznisz, mint korábban volt. A Def Leppard szintjén mennyire érezhető ez?

Tény, hogy komolyabb összegeket emészt fel egy turné manapság, mint néhány évvel ezelőtt, de ezen nem kell csodálkozni: elég lemenni a helyi szupermarketbe és azonnal látod, mennyivel drágább az élet, mint korábban volt. Ezt leszámítva azonban egyéb nehézséggel nem találkoztunk. Nyilván tisztában vagyok azzal, hogy szerencsések vagyunk és nem mindenkinek adatik meg úgy a lehetőség, mint nekünk. A klubszinten zenélő bandák sora bizonyosan keményebbé vált a covid után.

A turné eddigi szakaszain az volt a tendencia, hogy felváltva zárta a koncerteket a Def Leppard és a Mötley Crüe. Melyik szituáció volt nektek kényelmesebb: a Mötley előtt vagy után játszani?

Számunkra egyértelműen az volt a jobb, ha nem utolsónak léptünk fel, de szerintem a Mötley tagjai is ugyanezt válaszolnák a kérdésre. Ha korábban kerülsz színpadra, akkor még melegebb van, de az sem elhanyagolható, hogy a közönség még nincs annyira kifacsarva. Arról nem is beszélve, hogy olyankor hamarabb visszaérsz a hotelbe, ami számomra szintén nem utolsó szempont! (nevet) Ezzel együtt mindkét idősávban egyformán emlékezetes bulikat adtunk: Los Angelesben, a SoFi stadionban mi játszottunk előbb és életünk egyik legjobb koncertjét adtuk, ugyanakkor a februári mexikóvárosi buli sem maradt el tőle minőségét tekintve, pedig ott mi voltunk az utolsó fellépők.

Ahogy nézegettem a turné statisztikáit, leginkább a '80-as évek sikerdalait játszottátok, kiegészítve az új lemez, a Diamond Star Halos némely szerzeményével. Európában is ez várható a koncertprogramtól?

Valószínűleg Európában is ahhoz tartjuk majd magunkat, amit Dél-Amerikában játszottunk február és március folyamán. Amikor tavaly elindult a turné, az atlantai nyitókoncerten még négy dalt szerepeltettünk a programban az új albumról, de hamar kiderült, hogy ez túl sok, három friss szám éppen elég. Egy idő után már ehhez tartottuk magunkat és így kétség kívül izgalmasabbá vált a műsor. Elővettünk pár kevésbé elkoptatott régi témát, például a Let It Go dalt a Hign'N'Dry-ról, vagy a Promisest a Euphoriáról. Dél-Amerikában is ez a szemlélet vezérelt minket. Azt javaslom, nézd meg a Buenos Aires-i szetlistát, mert az valószínűleg irányadó lehet a következő felvonásra is.

A zenekaron belül mindig egyetértés van a műsor összetételét illetően?

Mondhatni, hogy igen. Hiába nagy a katalógus, mindig könnyen összeáll a dallista, mert mindannyian tudjuk, hogy mi az, amit nem hagyhatunk ki: a Pour Some Sugar On Me, a Hysteria, a Photograph, a Love Bites és a többi klasszikus egyszerűen nem maradhat el. A kulcs mindig az, hogy az új dalokat úgy integráljuk a koncertprogramba, hogy ne tűnjenek annyira újnak. A Rolling Stones például mindig mestere volt ennek: akárhányszor kijöttek egy új lemezzel, a turnén mindig tökéletesen belesimították a programba a friss témákat. Jelenleg nálunk is az van, hogy az a három új dal, ami végül megragadt a műsorban, már szerves részét képezi az előadásnak, és számunkra is úgy szólnak, mintha évek óta játszanánk őket.

Gondoltatok már arra, hogy valamilyen koncertanyag formájában meg kellene örökíteni az utókornak ezt a gigaturnét?

Olyannyira igen, hogy az eddigi összes bulit rögzítettük, kamerák egész erdeje vett körül minket a koncerteken. De nem csak nálunk, hanem a Mötley-nél is forogtak a kamerák, szóval meggyőződésem, hogy valamikor napvilágot lát majd egy speciális kiadvány.

Joe nemrég vendégszerepelt a Ghost Spillways kislemezén. Elmesélnéd, ki és hogyan hozta tető alá ezt?

Tavaly egy magazinban olvastuk, hogy Tobias a Ghostból hatalmas Def Leppard-rajongó, aminek roppant mód megörültünk, mivel egy ideje már nyomon követjük a munkásságát és nagyon tetszik nekünk, amit csinál. Először csak a sajtón keresztül udvaroltunk egymásnak, aztán szó szót követett és Tobiastól érkezett egy közvetlen megkeresés egy esetleges együttműködést illetően. Joe imádta az ötletet, nem kellett neki kétszer mondani, hogy szerepeljen a dalban és a videóban!

Drastic Symphonies címmel május 19-én érkezik a követlező lemezetek, ami rendkívül különlegesnek ígérkezik: a zenekar különböző korszakaiból összeválogatott dalok azon verzióit tartalmazza, melyek a Royal Philharmonic Orchestra közreműködésével készültek. Honnan jött ez az ötlet?

Az elképzeléssel a kiadónk állt elő. Korábban már menedzseltek ilyen projekteket a Queen és a Beach Boys felvételeit illetően és most felmerült, hogy a mi dalainkkal is kezdeni lehetne valami hasonlót. Nem volt ellenünkre a felvetés, ugyanakkor néhány dolgot már az elején leszögeztünk: greatest hits-típusú album szóba sem jöhetett, de valamelyik sorlemez kiválasztása sem lett volna szerencsés. Azt sem akartuk, hogy szimplán az eredeti felvételeket egészítsék ki nagyzenekari elemekkel. Azt mondtuk, hogy ha már belekezdünk egy ilyen volumenű vállalkozásba, akkor bontsuk le az alapokig a dalokat és építsük újra őket. Ezt azért is tartottuk lényegesnek, mert eredeti formájukban nem feltétlenül voltak alkalmasak ilyesmi fúzióra, ráadásul így rész tudtunk venni a az egész folyamatban, nem csak arról volt szó, hogy a Royal Philharmonic Orchestra hozzátett a régi slágerekhez némi vonós hangszerelést. Alaposan belemélyedtünk a munkálatokba és már idejekorán világossá vált, hogy számos sikerdal nem működik ebben a kontextusban: a Rock Of Ages és a Let's Get Rocked szerepeltetését már az elején elvetettük, míg a Pour Some Sugar On Me-t teljesen át kellett alakítani ahhoz, hogy használni lehessen. Ezzel szemben viszont a nem annyira nyilvánvalóan slágeres Paper Sun elképesztően jól simult bele a szimfonikus környezetbe és egészen drámai színezetet kapott, de ugyanez elmondható a Gods Of Warról és a Switch 625-ról. A balladák szintén kiváló alapanyagnak bizonyultak, a Have You Ever Needed Someone So Bad, a Love Bites és a Hysteria egytől egyig gyönyörűen működtek. Több téma esetében is rögzítettünk új részeket, Joe pedig újra felénekelt sávokat, a végén pedig az összes számot átkevertük. A producerünk, Ronan McHugh óriási szerepet játszott a végeredményt illetően, mert minden részletre kiterjedő alapossággal állt neki a keverésnek, miután megkapta az Eric Gorfain által hangszerelt nagyzenekari részeket. Ha kellett, eltünetett pár gitársávot, de volt olyan is, hogy a dobokat vette ki az összképből. Ezek a változtatások mind egy célt szolgáltak: hogy a nagyzenekari részek minél hangsúlyosabbá válhassanak. Majdhogynem teljesen új albumot készítettünk, olyannyira új értelmet nyertek a dalok ezen formájukban. Fantasztikus élmény volt részt venni egy ilyen különleges projektben és ilyen szintű csapatmunkát megtapasztalni. Úgy érzem, hogy egészen az album borítójáig bezárólag a maximumot hoztuk ki a koncepcióból.

Noha még nem hallottam a teljes albumot, a White Lightning dalt már most hiányolom róla...

Valóban nem került fel rá, pedig biztos vagyok benne, hogy baromi jól sült volna el. Tudod, meg kellett húzni valahol a határt, ami ebben az esetben tizenötöt jelentett, de már ez is több volt a kelleténél. Az album bizonyos formátumaira így sem nem fog felférni az összes dal, ami persze rögtön magával hozza egy jövőbeli második rész lehetőségének felvetését. Mindenki meg volt elégedve azzal, ahova kifutott az ötlet, szóval akár ez is benne lehet a pakliban.

A keverésnél mennyire okozott fejtörést a torzított gitárok és a vonósok összeházasítása?

Mindenre volt opciónk. Ahogy már említettem, Ronan nem volt szívbajos és simán kihajította a gitárokat az ablakon, ha úgy érezte, hogy útjában állnak a nagyzenekarnak. Volt olyan is, hogy az eredeti gitárszólamokat adaptáltuk vonósokra: a Hysteria szólóját eredetileg ketten játszottuk Steve Clarkkal, ezt a harmóniát itt teljes egészében a vonósok hozzák és fenomenális lett! Kizárólag az mozgatott minket, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el, a cél pedig szentesítette az eszközt. Ha ehhez az kellett, hogy eltüntessünk néhányat az eredeti szólamok közül, akkor megtettük. Persze bizonyos esetekben működött a szimbiózis a gitárok és a vonósok között, előfordult például, hogy a ritmusgitárt meghagytuk, viszont arra is volt precedens, hogy a szólót vágtuk ki. Mindig az adott helyzet döntötte el, hogy éppen milyen irányba haladtunk.

A nagyzenekari partitúrák készítése hogyan zajlott?

Eric Gorfainre bíztuk az összes nagyzenekari részt. Ő egy amerikai karmester és hegedűművész, itt lakik Los Angelesben, tőlem egyórányira. Egy ideje már kapcsolatban vagyunk vele, közreműködött a Diamond Star Halos album felvételeinél, illetve dolgozott Joe-val a Down'N'Outz keretein belül. Viviannel is zenélt már, én pedig akkor vettem igénybe a szolgálatait, amikor producerként a Tesla legutóbbi stúdióalbumán melóztam. Eric mostanra már szinte zenekari taggá vált nálunk, nagyon szeretünk kooperálni vele, mindazonáltal először nem voltam biztos benne, hogy ő az emberünk erre a feladatra. Persze tisztában voltam azzal, hogy képes rá, mert hatalmas tehetség, attól viszont tartottam, hogy amerikai lévén nem lesz közös nevezőn az európai szemléletet képviselő Royal Philharmonic Orchestrával. A kétségeim a végeredmény hallatán aztán gyorsan szertefoszlottak, tökéletesebben nem is alakulhatott volna az együttműködés!

Meglepő volt először hallani a végeredményt?

Nem igazán, mert Eric menet közben több demót is készített billentyűs hangszerek segítségével, tehát nagyjából tudtuk, mire számíthatunk. Aztán mi is ott voltunk az Abbey Road stúdióban a tényleges felvételek idején, az viszont tényleg olyan élmény volt, amire nagyon sokáig emlékezni fogunk! Egészen más dimenzióba kerültek a dalok, ahogy a nagyzenekar elkezdte élőben játszani őket, még most is beleborzongok, ha rágondolok! Az Abbey Road még mindig az a mágikus hely, ami régen volt: elképesztő hangulata van, a falaiból árad a történelem, a hangzásáról pedig ne is beszéljünk! (nevet)

A múltban rockbandák egész sora valósította meg a szimfonikus zenekarokkal való színpadi együttműködést. Ti is gondolkodtok ilyen fellépésekben?

Noha jelenleg nincsenek ilyen terveink, abszolút nyitottak lennénk egy ilyen lehetőségre. Az elkészült anyag ismeretében főleg azt mondom, hogy komoly potenciál lehet ebben: akár egy komplett turnét is el tudok képzelni ebben a formában, minden állomáson a helyi filharmonikus zenekarral léphetnénk fel. Egyébként nem lenne teljes mértékben ismeretlen terep ez számunkra, hiszen korábban már volt példa különböző nagyzenekarokkal való együttműködésekre: még a '80-as évek második felében történt, hogy Steve, Sav és jómagam egy olaszországi koncerten Ben E. Kinggel játszottuk el a Stand By Me dalt (San Remo, 1988 - D.Gy.), amiben az ottani komolyzenészek is közreműködtek, jóval később pedig Taylor Swifttel volt hasonló kalandunk. Az viszont tény, hogy egy teljes szimfonikus koncert újdonságot jelentene mindannyiunknak, de nagyon élveznénk, ebben biztos vagyok!

A Def Leppard és a Mötley Crüe május 29-én Budapesten, az MVM Dome-ban koncertezik. Részletek itt.

Az interjú folytatása itt olvasható.