Kétségtelen, hogy az utóbbi években Norvégiából érkeznek az igazán izgalmas és főképp bekategorizálhatatlan zenék. A kiválóan sikerült debütáló lemezével a semmiből felbukkant Djerv black metalos gyökereket vegyít dark rockkal, punkkal és dallamos rockzenékkel, ráadásul Agnete Kjølsrud személyében egy igazán szuggesztív énekesnővel is rendelkeznek. A hidrogénszőke, rendkívül határozott énekesnőt kerestük meg személyre szabott kérdéseinkkel.
Tisztázzuk akkor először a Djerv black metal gyökereit. Közismert, hogy Erlend (Gjerde – dobos) és Stian (Kårstad – gitáros) a Stonegardból, illetve a Trelldomból jöttek, te pedig leginkább a Dimmu Borgiros vendégszerepléseddel hívtad fel magadra a black metalosok figyelmét. Milyen más megmozdulásod volt eddig ezen a színtéren?
Nem túl sok, de azt hiszem, ennek meg is van az oka... Alig pár hetes baba voltam, amikor az apukám elkezdett klasszikus zenét hallgatni velem. Két éves koromtól kezdve minden vasárnap Prokofjev Péter és a farkas című művét hallgattuk. Erre már én is emlékszem: csodálatos élményként maradt meg bennem, ahogy a papám ölében ülve hallgatom a művet, tudom, hogy biztonságban vagyok, de közben azért mégis félek egy kicsit. Mivel apám nagy klasszikus zene rajongó volt, olyan könnyebben befogadható műveket alkotó zeneszerzőkkel ismertetett meg, mint Mozart vagy Wagner. Ugyanakkor nem maradhattak ki olyan súlyosabb alkotások sem, mint Berlioz Fantasztikus szimfóniája vagy Strauss művei. Ami az éneklést illeti, klasszikus zenei képzést kaptam, így könnyedén elmehettem volna énekelni egy opera-metal csapatba. Én azonban más utat választottam. A legnagyobb kedvencem a Faith No More volt, ezért az előző bandám, az Animal Alpha csakis kemény rockot játszhatott. Stian, Erlend és én pont azért alakítottunk közös zenekart, mert mindannyian más hatásokkal rendelkezünk. Igazság szerint a black metalt csak az utóbbi években kezdtem el értékelni. A Dimmu Borgirral és a Solefalddal való közös munka során rájöttem, hogy a metal, illetve a black metal nem csak monoton ordítozásból áll, hanem dallamokat is rejthet. Márpedig én a dallamos zenét szeretem. Jelenleg a kedvenc black metal bandáim a Sarke, a Mencea és az Immortal, és pont azért, mert ők vagy a gitártémákban, vagy az énekben dallamokat is hoznak. Most éppen a Wardruna (norvég epikus folk metal) lemezén fogok háttérénekelni. És már nagyon várom a bergeni Hole In The Sky fesztivált (aug. 28-29), ahol persze mi is fellépünk.
Énekesként kik hatottak rád a leginkább?
Az énekesek közül Mike Patton volt rám a legnagyobb hatással. Iszonyatosan nagyra tartom, szerintem ő a legizgalmasabb énekes a világon. A színpadi teljesítményét is csodálom: fantasztikus élmény élőben látni. Páratlan, ahogy minden egyes mozdulatát uralni tudja. Ezt szeretném én is megvalósítani. Mike Patton egyértelműen arra inspirál, hogy minél többet hozzak ki magamból. Ami a szövegeimet illeti, a sötétebb témák vannak rá hatással: filmek, különösen thrillerek, de mostanában a TV-sorozatok is sok ötletet nyújtanak. Egyedi érzéseket és szereplőket, vagy éppen sajátos fekete humort ismerhetek meg belőlük. A legnagyobb kedvenceim a Breaking Bad, a The Wire, a The Sopranos, és végül, de nem utolsósorban a Dexter.
Milyen volt együtt dolgozni a Dimmu Borgirral? Mennyire segítette ez a kapcsolat a Djervet?
Remek volt velük dolgozni, és büszke vagyok, amiért rám esett a választásuk, pláne, miután rájöttem, mennyire alaposan átgondolják minden egyes döntésüket. Úgyhogy valódi megtiszteltetés ez számomra, és a srácok amúgy is nagyon jó fejek. A stúdiózást gyorsan lezavartuk amúgy: nagyon alaposan felkészültem rá, mert azt akartam, hogy mindenképpen elégedettek legyenek velem. Így aztán csak kábé egy órára volt szükségem ahhoz hogy felénekeljem a részeimet. (mosolyog) Biztos sokat segít nekünk ez a kapcsolat, de azért szeretném azt hinni, hogy az előző bandáink sikerei is benne vannak abban, hogy idáig jutottunk. Bár az Animal Alpha nem metalt játszott, a második Rock am Ringes fellépésünkön már húszezren néztek minket. Aztán játszottunk Wackenben, a Download fesztiválon, Rock im Parkon, Pinkpopon, és még sorolhatnám. Azt is hadd mondjam el, hogy komolyan vesszük a feladatainkat. Stian épp nemrég mondta, hogy annyi melónk lesz, hogy szerinte eljön még az a nap, amikor mind vért fogunk hugyozni... (!). Magasak az elvárásaink egymással szemben, tudjuk jól, hogy a zenekarosdi nem csak dalírásról szól. Persze, a dimmus vendégszereplésem sokak figyelmét felhívhatta a Djervre, de én mégis azt hiszem, hogy a nagyszerű lemezkritikák, köztük a tied is, részben hármunk sokszínű zenei hátterének is köszönhetőek. Én legalábbis csodálkoznék, ha nem így lenne.
Mennyire volt egyértelmű egyértelmű választás az Indie Recordings, ami többek között a Kvelertak, a Satyricon és az Audrey Horne kiadója?
Sok érintett volt, ezért nem kapkodtuk el a döntést. Fontos volt, hogy a kiadó munkatársaival egy hullámhosszon legyünk. Az Indie-nél mindenki szereti a Djervet ezért örömmel dolgoznak a sikerünk érdekében. Hiába kis kiadó, ebben a szegmensben az egyik legnagyobbnak számít, imádom őket.
A lemezetek hangmérnöke Daniel Bergstrand volt, (aki például a Meshuggah-val és az In Flamesszel dolgozott korábban), a keverést pedig egy még nagyobb név, Matt Hyde végezte (Slayer, Monster Magnet, Hatebreed, Porno for Pyros satöbbi). Úgy tudom, ki is utaztatok hozzá az USA-ba, hogy személyesen felügyeljétek a keverést. Ő azért elég nagynevű szakembernek számít, a Djerv pedig egy új banda, vagyis adja magát a kérdés: hogyan sikerült ehhez kiadói támogatást szereznetek? 
A Djerv új banda ugyan, de a tagok nem nyeretlen kétévesek. (mosolyog) Komoly céljaink vannak, ehhez pedig muszáj volt olyan szakembereket felsorakoztatni, akik biztosítani tudják a lemezünk megfelelő hangzását. Ezért is utaztunk ki Los Angelesbe: így ugyanis személyesen tudtuk Matt-tel megbeszélni a dolgokat. Mert ő és Daniel persze fantasztikusak, de a legjobban mégis mi magunk tudjuk, hogy mit szeretnénk hallani a Djerv lemezén. Egyébként akkoriban még nem is volt szerződésünk, így minden költséget mi magunk álltunk. De ez a kapcsolat végül mindkét fél számára előnyösnek bizonyult. Felvettük velük a kontaktot, nekik pedig komolyan bejött a zenénk! Nem kell magyaráznom, mennyire elfoglalt szakemberekről van szó, mégis szakítottak időt ránk. Erlend már dolgozott korábban Bergstranddal a Stonegard lemezeken, így tudta, hogy nem csak remek hangmérnök, hanem jó arc is. Én is dolgoztam már vele pár éve, és azóta is sokszor összefutottunk. Ismertük a munkamódszerét, és tudtuk, hogy erre van szükségünk. Ami Matt Hyde-ot illeti: nagyon tetszett az általa producelt lemezek hangzása, ezért megtudakoltuk tőle, lenne-e kedve és ideje ránk. És igent mondott. Matt azt mondta, általában elég neki harminc másodpercet hallania egy új banda lemezéből ahhoz, hogy eldöntse, milyen hangzás lenne a legjobb számukra: ugyanis legtöbbször pofonegyszerű kihallani az adott csapat fő hatását. Amikor azonban a mi számainkat hallgatta, elsőre nem tudott rá mit lépni. Így fogalmazott: „A Djerv zenéje igazán egyedi. Nemcsak fantasztikusak, de ráadásul senki másra nem hasonlítanak.” Szóval ezt mondta Matt Hyde rólunk. Ez azért már elég ok a büszkeségre, nem?
A lemezre kilenc dal került fel. Készült több is?
Már dolgozunk a következő lemezünkön, de ez azért még odébb van. Voltak olyan ötleteink, amik végül nem kerültek kidolgozásra, de ezeket már örökre a fiókban hagyjuk: nem tűnik jó ötletnek, hogy előszedjük őket.
A lemezetek nagyon jó kritikákat kapott, de azért elhangzott néhány negatív vélemény is, elsősorban black metal rajongók részéről… Lehet, hogy lesznek hátrányai is a színtérrel fenntartott kapcsolataitoknak?
Az ortodox black metalosok a konyhába száműznének – mondván, „ott a helyem”… Nincs mit tenni, mindig lesznek olyanok, akik utálni fognak, mert nőként bekerültem a színtérre, korlátoltak, akik minden újdonságot élvből elvetnek. Ugye, nem kell mondanom, mennyire tartom az olyan embereket, akik egész napjukat azzal töltik, hogy másokat fikáznak az interneten? Ahelyett, hogy valami értelmes, kreatív dologba kezdenének… Na, nem mintha képesek lennének ilyesmire…
Olvastam, hogy az egyik legelső koncerteteken játszottátok a Megadeth Symphony of Destructionjét. Számíthatunk feldolgozásokra, esetleg az előző bandádtól, az Animal Alphától is?
Most azt szeretnéd, hogy lőjjem le az össze poént előre? Lehet, hogy lesz feldolgozás is, erről még nem döntöttünk. Most elsősorban fesztiválokon játsszunk, illetve szervezzük az őszi turnét.
Milyen érzés egy csapatban zenélni Erlenddel, a vőlegényeddel?
Nagyon jó barátok vagyunk, mindig együtt lógtunk, ezért is alapítottunk közösen zenekart. Jelenleg úgy tűnik, ez nincs semmilyen negatív hatással a kapcsolatunkra. Az viszont szuper, hogy mindketten ugyanazért dolgozunk, és jó érzés, hogy mindig mellettem lehet az, aki a legjobban ismer. Jól jön, hogy mindig kéznél van az az ember, aki tudja, hogy kell kezelni engem. (mosolyog)
Ugyan ha zenéről van szó, Norvégia elsősorban a black metal bandái révén lett híres, azért minden idők legnépszerűbb norvég bandája mégis csak egy poptrió, az a-ha. Sokan persze csak egy nyálas fiúbandát látnak bennük, holott jó adag északi melankólia is rejtőzött a zenéjükben. Te mit gondolsz róluk?
Az biztos, hogy sok ember szívéhez megtalálták az utat zenéjükkel. Szerintem is vannak csodálatos dalaik, bár alapvetően nem az én zenémet játsszák.
Mit gondolsz, milyen sikereket érhet el a Djerv?
Nem tudom, sok függ attól, milyen támogatást kapunk majd. Jelenleg jól állnak a dolgaink, de persze az lenne a jó, ha továbbra is érdekesek tudnánk maradni az emberek számára. Sokak szerint nagyon jók vagyunk élőben, úgyhogy remélem sok turné-felkérést kapunk majd. Az biztos, mi készen állunk, bármi is következik.
És végül, mi az élet értelme?
A zene és a koncertezés.
Fotó: Jørn Veberg
