Shock!

Van úgy, hogy pofonegyszerű előre látni egy új zenekar eljövendő sikerét: a Djerv esetében egy hallgatás, illetve a tagok csekkolása után azt éreztem, hogy a norvég trió nem csupán underground szenzáció lehet hamarosan, hanem akár szélesebb körű elismertségre is jó esélyük van. Azt viszont már most az elején leszögezném, hogy mindezt nem zenéjük eredetisége vagy újszerűsége mondatja velem. Mégis biztos vagyok benne, hogy ez a lemez sokakat magához csal majd.

A Stonegard és a Trelldom nevű black metal bandákból érkezett két zenész (Stian Kårstad és Erlend Gjerde) mellett egy bizonyos Agnete Kjølsrud adja a Djerv harmadik alkotóelemét, akit az északi fém rajongók már nyilván jól ismernek az utolsó Dimmu Borgir lemezről, illetve a Gateways számhoz készült látványos klipből. A klipet elnézve, illetve Agnete élő teljesítményének utánaolvasva a hölgy egyértelműen rendelkezik azzal a képességgel, hogy rendesen belevésse magát az ember tudatába, és valljuk be, ennél jobb ajánlólevél nem is nagyon kell egy rockbanda frontembere számára.

Nem véletlenül beszélek rockzenéről, ugyanis a Djervben a black metal már inkább csak emlék- és utalásszinten van jelen: itt ugyanis leginkább középtempós dark rock/metal hallható, helyenként némi punk rockos attitűddel előadva, amelynek legfőbb vonzerejét igazából az Agnete hipnotikus hatású hangján előadott dallamok jelentik. Orgánumát igazából két másik énekesnőéhez tudnám csak hasonlítani. Az egyik a 2000 körül aktív, Fifth Amendment nevű, enyhe elektro-beütésű, sötét hangulatú brit rockbanda vokalistája, Alli MacInnes: Agnete helyenként olyan, mintha Alli még kiszámíthatlanabb, zűrösebb mostohatesója lenne.

A másik referenciapont sokkal ismertebb: a lágyabb, szép részeknél Agnete a volt gatheringes Annekét idézi, azzal a szigorú megkötéssel, hogy az éteri hangú holland énekesnő soha nem is álmodott volna róla, hogy ennyire agresszív és fenyegető módon adja elő magát. Esetleg akkor, ha előtte elveszett volna a norvég fjordok között, veszett vadkutyák harapdálták volna össze, és utána ilyen állapotban próbált volna kimenekülni onnan...

Ami pedig a zenét illeti, azt nem nagyon lehet tagadni, hogy az erőteljes black'n'roll keverékével tavaly befutott Kvelertak neve gyakran felmerül az ember agyában a Djervet hallgatva. Ennél talán meglepőbb, hogy a kilenc számmal való ismerkedés során nekem valahogy a The Haunted utolsó, kategorizálhatatlan remekműve is beugrott. Persze Dolvingék ennél azért metalosabbak maradtak, de a hangulat és a dalok minősége terén bőven van rokonság.

Biztos sokan lesznek, akik elintézik azzal a Djervet, hogy nem több, mint egy női frontemberrel felturbózott, gótikus hatásokkal fogyaszthatóbbá tett, diétás Kvelertak, de talán ha rendesen meghallgatják ezt a lemezt, ők is belátják, hogy ez a bemutatkozás nem csak jól sikerült, de – a valószínűsíthető siker ellenére – nagyon szerethető is.