Shock!

Merész dolog kijelenteni így az év első harmadában, hogy megvan a 2011-es Év Lemeze? De hogy legalábbis az egyik dobogós egészen biztosan. Lehet rajta röhögni, majd vigyorogva odavetni, hogy sosem lehet tudni, mit hoz a jövő, ami igaz is, másrészt viszont vannak olyan pillanatok az ember életében, amikor a zsigerekből érezni, hogy Ez Az. Az Unseen ilyen.

Amikor először végighallgattam az új albumot, azonnal elégedetten bólogattam: végre valaki meglepett, és ez a meglepetés hihetetlenül pozitív. Lehet vitatkozni, hogy a zenekar szépen ívelve sutba dobta eddigi életművét és teljesen új utakra lépett vagy csak kacskaringósabb ösvényen folytatták az eddig lefektetett alapokat, mindenesetre tény, hogy a tikatika thrash a múlté. Legalábbis most.

Peter Dolving sosem volt az egydimenziós üvöltözés híve, olykor alkalmazott dallamosabb témákat, de az Unseenen addigi önmagából kifordulva, teljesen új utakat jár be. Mindezt teljesen magabiztosan. Nem az az énekes, akinek óriási a hangterjedelme és már attól repednek az ablakok, ha kiereszti a hangját, de a The Haunted esetében erre nincs is szükség. Dolving megjegyezhető hangkarakter, ragadósak az énektémái, egyszerre ösztönös és agyas, a lehető legtökéletesebb kombináció.

Rég elmúltak már azok az idők, amikor egy-egy lemezt hallgatva előre hallottuk a következő dalt, mert annyira beleivódott a fülünkbe az egész. Amikor meghallgattad egyszer, aztán ismét, majd megint, amíg minden apró rezdülést kívülről nem fújtad. Mert ott volt benne valami plusz. Az sem mindennapos, ha egy lemezen nincs töltelékdal. Az Unseen pontosan ilyen. Előre hallom a következő számot, bármennyiszer képes vagyok meghallgatni egymás után, és kivétel nélkül minden dalt egyformán erősnek tartok.

A változás jó dolog és előbb-utóbb pozitív irányba terel mindent. De kizárólag akkor működik igazán, ha a múlt végérvényesen lezárult. A The Hauntednél pontosan így is történt. Mert eddig ugye a thrash nagymestereket (és főleg a Slayert) emlegettük velük kapcsolatban, de most olyan neveket lehet felhozni, mint a Tool, a Metallica (a nyitó dalban szinte nyíltan domborodik ki a Through The Never), a Testament (a Skull vagy az All Ends Well – bár ebben rengeteg Megadeth is megfigyelhető a refrénben). A No Ghostban meg a Trouble vagy a C.O.C. hatását érezni; vérbeli déli muzsika, északi srácoktól.

A Disappear groove-os lüktetése, a Motionless laza, szinte rákenrólos hangulata, vagy az egyik kedvencem, az All Ends Well kihívó partihangulata (!) mind egy különálló gyöngyszem. De simán idecitálhatnám bármelyiket, mindegyik egyedi és különleges a maga nemében.
Az Unseenen sokadszorra is libabőröztetően jó, és a legérdekesebb, hogy ugyan mindegyik dal totálisan más érzelmi töltettel bír, a lemez egészére mégis azt mondanám: rendkívül pozitív hangulatú. Még akkor is, ha a záró Done Peter Dolving elgyötört énektémáival nem kizárólag az élet napfényes oldalát ecseteli.

A Mastodonnál éreztem utoljára ezt – még a nagy sikerek előtt –, hogy mekkora potenciál rejtőzik bennük, és most ugyanolyan pozitív megérzések kerülgetnek. Ha a csillagok állása is kedvező, a The Haunted óriásit léphet előre ezzel a lemezzel. Simán megérdemlik, hogy a mainstream(ebb) világba belekóstoljanak – már ha manapság lehet még ilyesmiről beszélni.

Ha eddig rajongtál a The Hauntedért, nem biztos, hogy azonnal rabul fog ejteni ez az új világ, főleg ha egy újabb thrash remekműre vártál. Tény, hogy nyitottságot igényel, szűklátókörű metalrajongók számára sok lesz a változás, és nehezen fogják megemészteni ezt a dallamos, groove-art-metalt – amiből azért a koszosság és nyersesség sem hiányzik. Azt viszont teljes biztonsággal ki merem jelenteni, hogy az idei év egyik legizgalmasabb és legfontosabb metal lemeze az Unseen.