Shock!

A Bay Areáról elsősorban mindenkinek a thrash jut eszébe, pedig San Francisco és környéke más vonalakon is számos jó csapatot adott a rockzenének. Ezek közül mindenképpen az Enchant az egyik, akik sosem számítottak túlságosan felkapott névnek, a progresszív színtér igazán odaadó hívei azonban megkülönböztetett tisztelettel ejtik ki a nevüket, és könnybe lábadt szemekkel emlegetik olyan mesterműveiket, mint az 1998-as Break vagy a 2000-es Juggling 9 Or Dropping 10. A zenekar a 21. század legjavát sajátos szendergésben töltötte, ám idén ősszel végre visszatértek egy The Great Divide című, szokásosan igényes albummal. Ennek apropóján Douglas A. Ott gitárosnak, az Enchant fő dalszerzőjének tettünk fel néhány kérdést.

Doug, először is: mi telt ennyi időbe a lemez elkészítésén? Egyáltalán mi minden történt veletek a Tug Of War album megjelenése óta?

A The Great Divide megírása nagyjából két évet vett igénybe, a felvételekkel pedig körülbelül három hónapot töltöttünk. Tény, hogy tíz évre eltűntünk a nyilvánosság szemei elől – eközben mindenki élte a saját életét, és az Enchant nem tartozott az elsődleges prioritásaink közé. Egyszerűen így alakultak a dolgok, és hosszú időbe telt mindent elrendezni, hogy ismét a zenekarra koncentrálhassunk. Ted és Ed elvált és újra megházasodott, Sean megnősült és családot alapított, és így tovább... Megfelelő időzítésre volt szükségünk ahhoz, hogy ismét működhessünk, és most végre ehhez is összejött a megfelelő csillagállás.

Folyamatosan gyűjtötted azért az ötleteket, vagy inkább session-szerűen állt össze a lemez az említett két év során?

Sosem hagytam abba az írást, de az album javarészét azért az elmúlt három évben raktam össze. Egyetlen szám született tényleg korábban, a Within An Inch, amit talán úgy 2005 környékén írhattam.

Elég sokat változott a világ, mióta eltűntetek...

Igen, és nem is vagyok biztos benne, hogy túlságosan kedvemre valóak lennének ezek a változások. Manapság jóval nehezebb egy zenész számára, hogy megéljen csak és kizárólag a zenélésből, és ez nyilvánvalóan egyikünknek sem jó. A másik oldalon viszont ott van a közösségi média, ami a mi esetünkben is rengeteget nyomott a latban, hiszen rengeteg ember innen értesült róla, hogy visszatértünk. Szóval a változások ezen oldala meg tök jó.

Hogyan jellemeznéd röviden az új albumot?

Általában azt szoktam mondani mindenkinek, hogy az Enchant egy progresszív rockzenekar, de többnyire azt is hozzáteszem, hogy olyanok vagyunk, mint a Rush meg a Yes, csak még melodikusabbak. Nagyon másképp most sem tudom meghatározni a lényeget...

Az említett Within An Inchcsel életed egyik szörnyű eseményét öntötted dalba. Mi is történt pontosan?

20 éves voltam, amikor szabályosan átment rajtam egy háromtonnás targonca. Majdnem meghaltam, egy teljes hónapot töltöttem utána az intenzív osztályon, ahol azt is megmondták: soha az életben nem fogok tudni járni többé. És végül tényleg egy teljes évbe telt, mire újra megtanultam... Mindig is tudtam, hogy erről az eseményről egyszer írnom kell majd, a Within An Inch pedig részletes leírását adja mind a balesetnek, mind pedig annak, ami keresztülment az agyamon abban a pillanatban. Azt hittem, meghalok, és tényleg minden lehetséges eszközzel megpróbáltam megörökíteni ezt az érzést a számban. Szerintem Teddel sikerült tökéletesen el is énekelnünk, és bizonyosan visszaadtuk a nótában, amit hallani akartam benne. Ő is és én is úgy érezzük, hogy ez a kedvenc dalunk a The Great Divide-ról.

És melyik másik új dalok állnak még különösen közel hozzád?

Mindegyikre büszke vagyok, de leginkább talán a címadóra, a The Great Divide-ra. Ennek összerakása igényelte a legtöbb munkát a zenekar részéről. A nyitóriffet egyébként még 17 éves koromban írtam, és azóta itt van velem, viszont semmit sem kezdtünk vele egészen addig, amíg Sean és Ed meg nem hallották, amint egyszer játszogattam. Egyből felkapták rá a fejüket, és rögtön neki is fogtunk vele a munkának. Szóval alighanem inkább mégis ez a legöregebb új Enchant-dal! (nevet)

Turnézni fogtok a lemezzel?

Szeretnénk, és megpróbáljuk úgy intézni a dolgainkat, hogy jövő tavasszal össze is jöjjön. Remélhetőleg elmegy annyi az albumból, hogy megengedhetjük magunknak a turnét...

Ted ugye a Spock's Beardben is énekel ma már. Mennyiben kellett változtatnotok a terveiteken az egyéb kötelezettségei miatt?

Kicsit nagyobb kihívás így összeszervezni a dolgokat, de mivel Ted számára mindkét zenekar fontos, megoldja, hogy mind az Enchantre, mind a Spock's Beardre jusson ideje. Igazság szerint nagyon bejön, amit bevitt a Spock's 3.0 verziójába... Egyértelműen más, mint amit Neal vagy Nick csinált, de bizonyosan nagyon jó. Ted roppant tehetséges ember, egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ne legyen különleges, amit csinál, akárkivel is játszik éppen...

Nemrég az első lemezetek, az A Blueprint Of The World is újból megjelent, méghozzá bakeliten. Mai fejjel milyen volt ismét meghallgatni?

Igen, a húszéves évfordulóra valóban kijött egy jubileumi kiadás. Én pedig a mai napig imádom azt a lemezt! Igazából csak annyi vágyam lenne vele kapcsolatban, hogy bárcsak újravehetnénk mai technológiával, a mai képességeinkkel, hiszen én is lényegesen jobb gitáros vagyok manapság, mint amilyen akkoriban voltam... Ted hangja is sokkal érettebben cseng ma, mint akkoriban, vagyis az énekből is többet tudnánk kihozni. Szóval egy mai változat azért biztosan sokkal jobban szólna.

És mi a véleményed a mai progresszív színtérről?

Tetszik, amit látok. Amikor 1993-ban felbukkantunk, valamiféle progresszív újjáéledés részesei voltunk mi is, sőt, elég sokan hívtak minket neo-prognak is akkoriban. Nem is volt semmi gondom ezzel a címkével, de aztán pár éven belül felbukkant egy egész szekérderéknyi csapat, akik Dream Theater-stílusú progresszív metalban utaztak. Ezzel számomra kicsit ki is üresedett a színtér, mert tele volt a padlás ezekkel a klónbandákkal: az egész stílus lapossá és mindenféle eredetiségtől mentessé vált. Most viszont megint friss minden: az olyan bandák, mint a Spock's Beard, a Transatlantic, a Haken, a Karnivool és társaik tényleg rengeteget tesznek azért, hogy folyamatosan jelen legyen ez a muzsika. Újszerűen szólnak, van mondanivalójuk. Remélem, mi is hozzájárulhatunk ahhoz a magunk módján, hogy továbbra is virágozzék a progresszív színtér, és részesei lehetünk ennek az újabb felívelésnek is!

Ehhez persze arra is szükség lenne, hogy ne 2025-ben jelenjen meg a következő lemezetek...

(nevet) Én is nagyon remélem, hogy nem így lesz! Most azt tervezzük, hogy egy-két évenként mindig kihozunk majd valamit. Megtanultuk a leckét: innentől fogva jelen leszünk, és termékenyen dolgozni is fogunk. Az Enchant visszatért!

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Fogalmam sincs! Túl sok közül kellene választanom, de mondok három olyan progresszív albumot, amelyekhez mindig visszatérek: Eddie Jobson Zinc – The Green Album, Yes – Drama, és Spock's Beard – Snow. De sorolhatnám hosszasan: Kevin Gilbert – The Shaming Of The True, Marillion – Brave, Utopia – RA, satöbbi, satöbbi...

Mi az élet értelme?

Nem beszélhetek mások nevében, de számomra az, hogy megtaláld, mi tesz boldoggá, és utána újból és újból azzal foglalkozz.