Shock!

Szeretem az Enchant zenéjét. Ők voltak számomra mindig az a határvonal, ami a matekos új progresszív bandák (Dream Theater) és a régi nagyok (IQ, Marillion) között megtalálta a tökéletes egyensúlyt, egyszerre tudtak agyasak és dalközpontúak is lenni.

Aki ismeri az eddigi munkásságukat, máris tudhatja, mire számíthat az új lemezen is. Ez persze nagyon negatívan is hangozhatna, ha nem tudnánk azonnal, hogy az Enchant minden eddigi lemeze egy érzelembomba, méghozzá a progresszív rocknak abból a ritka válfajából, ahol a technika a Dalok alá rendelve egy az egyben az Érzés közvetítésére szolgál.

A dalok sem szólnak hatalmas és misztikus dolgokról, nincsenek univerzumok és sárkányok, nem boncolgatják a lét értelmét vagy épp a végtelen méreteit. És mégis úgy érzem, hogy hozzám szólnak. A nyitó Sinking Sand melankolikus lebegése és Ted Leonard összetéveszthetetlen hangja máris eszembe juttatja azt a furcsa érzést, mikor már minden mindegy, amikor elsüllyedsz a futóhomokban. A címadó Tug Of War az emberek közötti "kötélhúzásról", azaz a kompromisszumok harcáról szól, és így tovább. A zene pedig mindenhol a tartalom hű szolgája, hol a klasszikus prog rock nyugodtsága és emelkedettsége jellemzi, hol fifikásan játszik velünk, de vannak nagyon fogósan megírt nagybetűs Rock nóták is, ragadnak a refrének, dobog a láb...

A dob és a szinti mögött új tagok ülnek, naná, hogy vérprofik és tökéletesen illenek a csapat stílusához. Vicces, hogy hallatszik, hogy minden tag simán szétszólózhatná és szétagyaskodhatná a lemezt, mégis abban rejlik a zsenijük, ahogy ezt az egységes összképet megteremtik. Természetesen jól is szól a lemez, a gitáros Doug Ott stúdiójában (tehát nem itt-ott... jajjjjj) készült minden, Doug produceri munkáját dicséri az arányos megszólalás, minden hangszer a helyén, az összhatás meg hol bársonyos, hol smirglis, így kell ezt valahogy.

A borító is ötletes, egy lánccal megkötött ember saját tükörképével rendez kötélhúzó versenyt, a háttérben pedig apró figyelmességként felbukkan az eddigi lemezek borítója is, mint egy kép a falon, vagy egy biliárdgolyó a földön. Ez is az igényesség része, kéremszépen.

Milyen furcsa mindezek után, hogy a sokadik lemezes, ultraminőségi Enchant minden tagja kénytelen főállásban dolgozni a zene mellett! Még Amerikában is, ahol ugyebár a kolbász és a kerítés kapcsolata szorosabb, mint itthon. Szóval, kedves hazai zenekarok, csak semmi nyavalygás, lehet "nyolc óra munka" után is előremutató, profi zenét írni! Sok mindent nem tudok "tenni értük" innen a messzi Budapestről, de ha egy tízes segít, az a minimum, hogy idevésem nekik.