Shock!

Június második felében jelent meg az oaklandi High On Fire új nagylemeze, és egyből nagy sikert is aratott. A Matt Pike énekes/gitárosból, Jeff Matz basszerből és Des Kensel dobosból álló, elvadult, bekategorizálhatatlan, őserejű metalt játszó zenekar nehéz időkön van túl, hiszen a főnök Pike többek között az elvonót is megjárta alkoholproblémái miatt, ám az ismét a Converge gitárosa, Kurt Ballou producerkedésével készült Luminiferous minden esetleges kétséget félresöpör, és akár definitív lemeznek is tekinthető a trió diszkográfiájában. Az old school basszusfutamok mesterével, Jeff Matzcel beszélgettünk a High On Fire körüli aktuális történésekről.

Jeff, nem mondom, hogy ez a legjobb lemezetek eddig, de az biztos, hogy ennyire összefogottnak egyik korábbi munkátokat sem éreztem még...

Köszönöm, ez igazán jólesik! Nekem elég nehéz még tiszta fejjel véleményt mondanom a lemezről, ezt inkább meghagyom nektek! (nevet) De az biztos, hogy én is igen frissnek, újszerűnek érzem ezt az albumot. Mondjuk elég keményen meg is dolgoztunk azért, hogy ilyen legyen... Én egyébként elsősorban a produceri munkában érzek komoly előrelépést, mert Kurt Ballou ismét fantasztikus munkát végzett. Viszont még ezen a téren sem voltak különösebb változások, maga a módszer ugyanolyan volt.

Hallhatóan a dalok sem fájlküldözgetés útján születtek...

Nem! (nevet) Most is ugyanúgy dolgoztunk, mint bármikor. Nem is igazán tud másmilyen lenni ez a folyamat. Mi a természetes megoldások hívei vagyunk, gyakorlatilag minden dalunk jammelésből, a próbateremben születik, ott kristályosodik ki. Tudom, hogy ez baromi közhelyesen hangzik, de így tud organikus maradni a folyamat. Ott áll három ember a próbateremben, nekifeszülnek a hangszereiknek, és születik belőle valami: mindenki hozzáteszi a saját ötleteit, hatásait, és így gördítjük tovább az egyes témákat.

Otthon, egyedül nem is nagyon szoktatok ötleteken dolgozni?

De igen, de az azért más. Tök jó, ha otthon támad egy különös ötleted, vagy beugrik valami izgalmas, és azt felveszed, de biztos, hogy ha egyedül dolgozod ki, baromira nem lesz ugyanaz, mint amikor csontra feltekert erősítőkkel, a próbateremben hárman nekiugrunk. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy mi adott esetben nem küldözgetünk egymásnak témákat, de a végső verzió mindig jammelésből áll össze. Az internet roppant hasznos eszköz, de sosem fogja helyettesíteni az élő zenélés varázsát.

Elsősorban Matt hozza amúgy a dalok alapötleteit, vagy teljesen változó?

Az utóbbi. Matt rengeteg riffet ír, de nekem is mindig születik egy rakás riffem, nem csak basszustémák. Sőt, sokszor Des dobalapjaiból indulunk ki. De erre sincs igazán általános formulánk, mert mindig ösztönösen, zsigerből zenélünk.

Totál old school módon.

Totál old school módon, de ezt nem úgy kell érteni, hogy maradiak vagyunk! (nevet)

Említetted a zenei hatásaitokat. Kiket hallgattok manapság a legszívesebben? A régi kedvenceket, vagy újabb bandákat?

Én olyasmiket, amiket szerintem elég kevesen a színtéren: a rengeteg komolyzene mellett elsősorban a közel-keleti folkmuzsikákra kattantam rá teljesen az utóbbi években. Igyekszem minél többféle zenét hallgatni, és nem feltétlenül olyan stílusúakat, amit például mi is játszunk. Tudat alatt úgyis minden hat az emberre, és ezekkel a muzsikákkal tudod igazán szélesíteni a zenei látókörödet, a kifejezőeszközeid tárházát.

Basszusgitárosként kik a kedvenceid?

A játékomra a kezdeti időkben John Paul Jones, Geezer Butler és Jack Bruce hatott elsősorban, tehát főleg azok a zenészek, akik a papám lemezgyűjteményéből kitúrt albumokon játszottak. Steve Harrist és Lemmyt később már magamnak fedeztem fel. Hangzás tekintetében nem kérdés, hogy Lemmy a csúcs a mai napig. Annál faszább módon basszusgitár soha az életben nem szólt, mint az övé!

Olvastam, hogy a Luminiferous egyfajta lazán konceptuális vállalkozás, méghozzá mindenféle összeesküvés-elméletből összegyúrva...

Igazából annyira nem koncept-jellegű a lemez, mint mondjuk az előző volt, de tény, hogy van vezérfonal a dalok között, és valóban különböző konspiráció-elméletek jelentették hozzá a fő inspirációt Matt számára. Inkább ő tudna nyilatkozni róla, pontosan mi mit jelent vagy mire utal az egyes dalokban, de az biztos, hogy a kiindulópontot Machu Picchu romjai jelentették, attól indult be az agya. És innen már könnyű volt eljutni a földönkívüliekhez, meg minden más hasonlóhoz! (nevet) Egy nagy keverék lett az egész mindenféle érdekes meg őrült elméletből. De a pontos részleteket tényleg ő tudná elmondani.

Te is hiszel egyébként azokban a konspiráció-elméletekben, amiket a szövegek körbejárnak?

Nem annyira, mint Matt! (nevet) Nézd, biztos vagyok benne, hogy egy csomó minden valóságalapja van azoknak a dolgoknak, amiket itt-ott összeolvas, de az már más kérdés, milyen messzire megyünk el ezek összekeverésével, meg a következtetések levonásával. Én a magam részéről nem is állítok semmit, mindenki maga dönti el, elhisz-e valamit, vagy már túl sok neki az adott dolog. Az mindenesetre biztosan hasznos, ha az ember nem kajálja be válogatás nélkül, amit a mainstream média elétesz, akármiről is legyen szó.

Ha már Mattet emlegettük, nem kerülhetem meg a kérdést, hogy milyen most az egészségügyi állapota. Elég kemény dolgokon ment keresztül az utóbbi években, ez köztudott...

Nagyon jól. Rengeteget szenvedett a piálással, de jelenleg teljesen józan, és a kondíciója is remek. Rendkívül büszkék vagyunk rá. És ezzel a jobb kondícióval természetesen az is együtt jár, hogy jobban, feszesebben játszik, és sokkal élvezetesebb a közelében lenni. Minden erőnkkel támogatjuk is a küzdelmében.

Gondolom, a zenekari hangulat is ennek megfelelő akkor...

Rég voltunk ennyire kiegyensúlyozottak, az az igazság. Rengeteget baromkodunk, röhögünk mindenen. És persze igyekszünk nem túl komolyan venni semmit. Az a lényeg, hogy mindhárman jól érezzük magunkat...

Ehhez a környezet is adott. Nekem legalábbis úgy tűnik, egyre népszerűbbek vagytok.

Ez valóban így van, viszont ez a fokozatos építkezés gyümölcse. Ez a banda az első naptól kezdve kőkeményen dolgozik, és az első albumtól kezdve jó dalokat ír, bivalyerős koncerteket játszik. Hosszabb távon úgyis csak ez számít. És még mindig megyünk felfelé, ahogy mondod. Azt persze én sem tudom, hol lehet a plafon egy olyan típusú zenekar számára, mint a High On Fire. Olyan népszerűek nyilvánvalóan sosem leszünk, mint a Metallica, hiszen ehhez túl nyers, túl underground ez az egész, nem tud a tömegekhez szólni. De én úgy látom, még mindig állnak előttünk lehetőségek a rajongótábor szélesítésére. Marha szerencsések vagyunk, odafent biztosan szeret bennünket valaki...

Ha már a Metallicát említetted, szerinted volt értelme velük koncerteznetek? Mármint úgy értem, nyilván nagy élmény lehetett stadionokban játszani, de egyúttal mindig van valami hálátlan is az ilyesmiben, nem?

Értem, hogy mire gondolsz. Elég sok emberrel beszéltünk a Metallica-bulik után, és nyilvánvalónak tűnt, hogy az átlagos rajongójuk magasról szarik egy olyan bandára, mint a High On Fire, és nem fog lejönni egy klubbulinkra, hiszen elsősorban rádiót hallgat. Ott meg garantáltan soha az életben nem fog találkozni velünk! (nevet) Viszont nekem úgy tűnt, elég jól reagált a közönség a koncertjeinkre. Szerintem a die hard metallicások között biztosan volt is olyan, aki később utána is ment a zenekarnak, mert azért korántsem biztos, hogy előtte hallhatott rólunk.

Kivel szerettek amúgy a legjobban közösen turnézni?

Egyértelműen a Mastodonnal. Velük eleve nagyon komoly közös történelmünk van.

És kik voltak eddig a legnagyobb barmok?

(nevet) Szerencsére ilyenekkel még nem hozott bennünket össze a sors, legalábbis önálló turnén nem. Fesztiválokon az ember néha lát furcsaságokat, hisztisebb zenekarokat, de mi az ilyen arcokon is inkább csak röhögünk, és nem idegesítjük fel magunkat rajtuk.

Mit gondolsz Gene Simmons elhíresült kijelentéséről, miszerint a rock halott?

Azt, hogy talán számára halott, de hogy művészeti formaként, kommunikációs csatornaként nagyon is él, az egészen biztos. Annak a csávónak csak a kibaszott pénz számít, és ez mindig is így volt. Egy roppant okos üzletemberről beszélünk, de éppen ezért nem nagyon érdekel, mit gondol magáról a zenéről. Magyarul szarok a dologra. Abszolút nem értek egyet vele.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az egyes Black Sabbath, a Motörheadtől az Overkill és az Iron Maidentől a Killers.

Mi az élet értelme?

Ha tudnám, valószínűleg nagyon gazdag lennék!