Shock!

november 22.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Motörhead: Overkill

0325mhead01Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a Motörhead második – illetve ha a csak utóbb kiadott igazi debütöt is számítjuk, harmadik – nagylemeze, az Overkill. Ez volt az az album, amely áttörte a zenekar előtti gátakat Nagy-Britanniában, és ezáltal megalapozta Lemmyék máig tartó hírnevét: kétségtelenül a Motörhead életművének egyik legfontosabb darabja, amely nem csak a saját kortársakra hatott megtermékenyítőleg, de a néhány évvel később kialakuló még durvább, még keményebb alstílusok szempontjából is felbecsülhetetlen jelentőséggel bírt. És ha mindez nem lenne elég, a zenekar egyik legváltozatosabb, legkerekebb dalokkal teli munkája is egyben. 

A Motörhead korai éveit akár non-stop szívásként is jellemezhetjük, noha Ian Fraser „Lemmy" Kilmister a lehető leghatározottabb elképzelésekkel alapította meg a bandát, miután 1975-ben kirúgták a Hawkwindből: mocskos, gyors, agresszív rock'n'rollt akart játszani, a lehető leghangosabbat és legtöményebbet a földkerekségen. A némi koncertezés után összerakott debütáló album Larry Wallis gitárossal és Lucas Fox dobossal, majd a felvételek során őt váltó Phil „Philthy Animal" Taylorral ugyanakkor még nem tükrözte teljes mértékben ezeket a törekvéseket: a némiképp útkereső jellegű anyag olyannyira nem nyerte el a Motörhead első kiadója, a United Artists tetszését, hogy végül dobozban maradt. Ekkoriban került be a csapatba „Fast" Eddie Clarke gitáros, aki eredetileg második hathúrosként szolgált volna Wallis mellett, utóbbi azonban bemondta az unalmast. A zenekar innentől fogva hármasban játszott.

megjelenés:
1979. március 24.

kiadó:
Bronze / Mercury

producer: Jimmy Miller

zenészek:
Ian „Lemmy” Kilmister - ének, basszusgitár
„Fast” Eddie Clarke - gitár
Phil „Philthy Animal” Taylor - dobok

játékidő: 35:15

1. Overkill
2. Stay Clean
3. (I Won't) Pay Your Price
4. I'll Be Your Sister
5. Capricorn
6. No Class
7. Damage Case
8. Tear Ya Down
9. Metropolis
10. Limb From Limb

Szerinted hány pont?
( 77 Szavazat )

Lemmy, Eddie és Phil persze gyorsan rájött, hogy valami különlegeset csinálnak. Clarke: „Először úgy volt, hogy csak ritmusgitáros leszek, így különösebben nem is érdekelt, milyen a zene, egyszerűen játszani akartam. Amikor Wallis elment, akkor kellett rádöbbennem, mi az ábra, és itt elsősorban Lemmy hangzására gondolok, hiszen mindent ez határozott meg. A Rickenbacker basszusgitárjához egy Marshall gitárerősítőt használt, amin a legalacsonyabbra tekerte a mélyeket, és a maximumra a magasakat. Így aztán sokkal inkább úgy szólt a hangszere, mint egy ritmusgitár, én pedig szépen el is felejthettem mindent, amit addig tudtam. Ugyanez Philre is állt. Teljesen új szabályokat kellett felállítanunk." A jövő ugyanakkor még az izgalmas és friss hangzás ellenére is nehezen tűnhetett volna kilátástalanabbnak: a hármasfogat egyre inkább tudta, mit akar csinálni, a közönség azonban nem igazán akart rájuk harapni. Lemmy végül gondolt egy merészet, és éppen akkor szerzett stúdiólehetőséget a triónak, amikor Taylor és Clarke már azt fontolgatta, hogy hagyják az egészet a fenébe, és inkább máshol keresik a szerencséjüket. Ugyan eredetileg csak egy single-t vehettek volna fel, a banda tizenkilencre húzott lapot, és mindössze két nap alatt felvette második első nagylemezét, amely végül Motörhead címmel jelent meg 1977 augusztusában, a Chiswick kiadónál.

0325mhead05

A csapat végleges hangzását megalapozó lemez továbbra sem volt sikeres, így utána megint majdnem szétestek, Eddie és Phil el is kezdett koncertezgetni más néven, más társakkal. A Motörhead számára az jelentette az utolsó szalmaszálat, amikor Douglas Smith menedzser segítségével 1978 tavaszán leszerződtek a Bronze kiadóhoz, ahol többek között a Uriah Heep is dolgozott. Jellemző, hogy a cég nem nagyon bízott bennük, így a megállapodás eredetileg csak kislemezekről szólt. Miután azonban az első single, Richard Berry örökzöld Louie Louie-jának feldolgozása kimondottan sikeres lett Angliában, a kiadó is megváltoztatta az álláspontját: úgy látták, van értelme kísérletezni a bandával, akik a dal diadala nyomán hirtelen azon vették észre magukat, hogy egyre nagyobb tömegek előtt koncerteznek Nagy-Britanniában.

0325mhead07A Motörhead a reménytelenség évei után igazából jó helyen volt a jó időben: Angliát markába kaparintotta a punkláz, ám a felszín alatt már a brit heavy metal új hullámának képviselői is mocorogtak, ők pedig zeneileg a két vonal egyfajta határmezsgyéjén helyezkedtek el. Maga Lemmy egyébként az elejétől kezdve, kategorikusan elutasította a heavy metal besorolást, és inkább a rock'n'roll megnevezést favorizálta, sőt, a punk ellen sem voltak igazi kifogásai: „A korai korszakban őszintén szólva sokkal nagyobb rokonságot éreztem a The Damned-del vagy a Sex Pistolsszal, mint mondjuk az Iron Maidennel vagy a Scorpionsszal. Meggyőződésem, hogy a Motörheadet egyedül azért könyvelték el egyértelműen metalzenekarként, mert hosszú volt a hajunk. A mi közönségünk azonban ennek ellenére sem csak rockerekből állt, mert a punkok is imádták a bandát." Clarke és Taylor lelkesedése hirtelen kezdett visszatérni. Eddie: „A '70-es évek mindenki számára kemény időszak volt Angliában. Az összes banda áttette a székhelyét az Egyesült Államokba, így aztán maradt a punk meg a Motörhead: elég erősen kitűntünk a felhozatalból... A kölykök pedig országszerte hálásak voltak azért, hogy van valami, amihez kapcsolódni tudnak. Ami a zenekar akkori belső dinamikáját illeti, igazság szerint szartunk mindenre, és csak haladni akartunk előre, de ez a hozzáállás abszolút működőképesnek bizonyult. Keményen meg kellett harcolnunk mindenért, de kedvezően álltak számunkra a csillagok, és szerencsénk is volt. Ha viszont ezt nézed, a szerencsédet te magad csinálod meg. Semmi más titka nem volt ennek azt leszámítva, hogy mindenen keresztül, jóban-rosszban kitartottunk és együtt maradtunk – márpedig mindenki elhiheti, hogy elég sok rossz akadt akkoriban... A sikerhez mindenkinek szüksége van némi szerencsére, és nekünk szerencsére bejött a dolog. A dalaink is az eltökéltségünkből fakadtak. Annyi lyukrafutást és csalódást éltünk már meg, mire nekiálltunk az Overkill munkálatainak, hogy hihetetlenül sok energiát és ötletet halmoztunk fel, amelyek mind ebből fakadtak. Egyszerűen csak a lehetőségre vártunk, hogy megmutathassuk, mire vagyunk képesek. És ekkorra már volt egy nagyon lojális bázisunk, akik a kezdetektől fogva kitartottak mellettünk. Ha létezett dolog, amiben mi hárman egyetértettünk, hát az a rajongóink nagyszerűsége volt."

A kiadó az akkoriban igen korszerűnek számító londoni Roundhouse stúdióba zavarta be a triót egy viszonylag jó névnek számító producer, Jimmy Miller társaságában, aki korábban többek között a Rolling Stones és a Blind Faith egyes lemezein dolgozott. Kiváló szakembernek számított, ám balszerencséjére a Stonesszal töltött időkben rákapott a heroinra, és nagyon lecsúszott: a Motörhead albuma számára is amolyan visszatérési esélyt jelentett. Noha Lemmy szerint a közös meló végére Miller már kezdett visszacsúszni szenvedélyébe, a felvételek simán és gördülékenyen haladtak. A Motörhead számára eleve maratoni hosszúságúnak tűnt az 1978 decemberéből 1979 januárjába átnyúló felvételi időszak, hiszen azelőtt mindent pikk-pakk rögzítettek, most azonban jutott némi idejük a kísérletezgetésre is, és ennek nagyon örültek.

0325mhead04Trevor Hallesy hangmérnök visszaemlékezései szerint a csapat eleve roppant profi módon és céltudatosan érkezett a stúdióba: „Tapasztaltak voltak, és pontosan tisztában voltak azzal is, mik az elvárások egy stúdióban. Tökéletesen összeszokottan játszottak, és a dalokat is ezer éve nyomták már együtt, így aztán mindig mindenki tudta, mi a dolga. Jimmy itt-ott néhol javasolt nekik utólagos módosításokat, de alapvetően már úgy érkeztek meg, hogy pontosan tudták, mit akarnak." A gördülékeny munkatempón annak ellenére sem esett csorba, hogy a lemez egy része ott helyben, a stúdióban vagy a stúdiózás közben íródott. Lemmy: „A Damage Case-t, a No Classt, az (I Won't) Pay Your Price-ot és a Tear Ya Downt már korábban is játszottuk, de a többi dal a stúdióban született. A Capricorn például egyetlen éjszaka alatt íródott, Eddie szólója pedig akkor keletkezett, amikor hangolt. Ment a szalag, baromkodott a gitárral, Jimmy meg adott rá egy kis visszhangot. Amikor Eddie befejezte a hangolást, bejött, és mondta, hogy akkor most fel is játssza, mire Jimmy közölte vele: már megvagyunk. A Metropolis is nagyon gyorsan elkészült: megnéztem a moziban a filmet, aztán hazamentem, és gyakorlatilag öt perc alatt megírtam a számot. A szövegen ez persze érződik is, mert egy nagy zagyvaság az egész..."

A zenekar nem éppen szokványos megszólalása eleinte persze azért okozott némi nehézséget a velük dolgozóknak, de nem vészes mértékben. Hallesy: „Lemmy játéka inkább gitározás, mintsem basszusgitározás, így aztán a mély tartományokat elsősorban a lábdobokból kellett kihoznunk. Ha Motörheadet hallgatsz, igazából a lábdob vág mellbe, a basszus pedig inkább úgy szól, mint egy másik gitár. Ez komoly kihívást jelentett, de végül sikerült kihoznunk belőle a lehető legtöbbet." A hangszeres alapokat a kor szokásainak megfelelően természetesen nem külön-külön, hanem élőben játszva rögzítették, és még a rázósabb részeket sem nagyon kellett ismételni. „Phil állati jó kondiban volt", emlékezett vissza a hangmérnök. „Az Overkill például egy ötperces, baromi hajtós szám, amit háromszor vagy négyszer vettünk fel egymás után, és egyszer sem lassult közben, simán végigcsinálta. Sőt, ha jól emlékszem, valamelyik későbbi verziót használtuk fel a lemezhez." Az Overkill album végül 1979 márciusában jelent meg.

A lemezt nyitó címadó szám kétségtelenül az egyik azon dalok közül, amelyek átvezették a rockzenét a '70-es évekből a '80-asokba. Philthy szünet nélkül támadó, atomfeszes kétlábdobos tempója helyből teljesen újszerűnek számított akkoriban ebben a formában, de maga a szám is formabontó: rock'n'rollnak éppen rock'n'roll, méghozzá száz százalékosan, csak éppen keményebben, töményebben, mint ahogyan bárki játszotta akkoriban. Tökéletes szerzemény, irgalmatlanul fogós, ráadásul végig fokozatosan adagolják benne a feszültséget Eddie időről időre visszatérő, melodikus szólófutamaival. Érdemes megfigyelni, hogy a dal szerkezete is eléggé eltér az ekkoriban szokványostól – nem véletlen, hogy a mai napig a Motörhead koncertjeinek egyik nélkülözhetetlen eleme az Overkill, a csapat egyik örök remekműve. Ha nem ismered, semmit sem tudsz a műfajról.

0325mhead03A Stay Clean némiképp lazábbra veszi a tempókat, de húz, mint egy ökör, pedig itt még Lemmy ősrockos múltja is egyértelműen visszaköszön a hangulatokban, sőt, a riffekben is. A rövid, szólisztikus kis basszusbetét is maximális mértékben ül. A pattogós tempójú (I Won't) Pay Your Price rock'n'rollja után érkező, ismét basszushangokból kibontakozó I'll Be Your Sister lassabb fokozatba kapcsol, de az a bizonyos elszállósabb, ősrockosabb íz itt is teljesen kézzelfogható. Olyannyira, hogy ha egy mai banda állna elő ezekkel a riffekkel, talán még le is stonereznék őket... Nálam mindig is ez volt az egyik kedvenc innen, de az eredeti A oldalt záró Capricorn is igazi mestermű, az anyag talán legprogresszívebb megközelítésű dala: sem szerkezete, sem a hol szellősen pulzáló, hol disszonáns témák nem nyilvánvalóak – ennyit arról, hogy a Motörhead mindig csak ugyanazt a pár hangot játszotta más-más tempóban... Ha valamit tökéletesen példáz ez a nagylemez, hát éppen azt, hogy mennyire változatos is tud lenni ez a csapat még a maga adott keretei között is: itt bizony még csak két hasonló szám sem szerepel. A Capricornban maga Lemmy is egészen meglepő dallamokat énekel, és ha már itt tartunk, a bibircsókos az egész lemezen óriási teljesítményt nyújt, egyértelműen karrierje egyik legkiemelkedőbb pontját jelenti ez az anyag. Tudom én, hogy felületesen akár úgy is tűnhet, mintha nem énekelne, pedig nagyon is énekel ám...

A No Class az Overkill után a lemez második legismertebb száma, őrületes Motörhead bomba a csapat egyik emblematikus riffjével – erről nincs mit mondani, ezerpontos alapklasszikus, és ugyanez a mocskos, vaddisznóként túró basszusfutamok által dominált Damage Case-re, illetve a rövid, de roppant velős, szintén szellősebb Tear Ya Downra is áll. Persze ez is csak rock'n'roll, de mennyire más, mint bármilyen egyéb korabeli rock'n'roll... A Metropolisban Lemmy több szólamban nyomja, ami szintén meglepő lehet annak, aki csak a nyilvánvaló klasszikusokat ismeri a zenekartól, mint ahogy a nóta pszichedelikusan húzós lüktetése, dallamossága is – tőlem nevezheti Lemmy értelmetlennek a szöveget, de a Capricorn mellett akkor is ez a nóta az Overkill másik igazi különlegessége, valódi gyöngyszem a Motörhead katalógusában. A záró Limb From Limb pedig amolyan önmagából gonoszul, elvetemülten kifacsart blues'n'roll Eddie részegen dülöngélő gitárszólóival, ami aztán egy ponton túl begyorsulva hozza ugyanezt – perfekt befejezés. Mint a fentiekből is látható, az albumon egyetlen gyengébb momentum sincs, sőt, még a két single, az Overkill és a No Class B-oldalára tett darabok, a tempós Too Late Too Late, illetve a vészterhes, kimértebb Like A Nightmare is óriásiak. A hangzás mai füllel nyilván nem vetekszik a 21. századi szuperprodukciókkal, de akkori sztenderdek szerint kiemelkedőnek számított, és jó cuccon hallgatva a patinás ízekkel együtt most is van tere, illetve ereje.

A zenekarnak végre bejött a szerencse: a Louie Louie sikerének köszönhetően kicsivel a kiadás előtt már a címadó számmal is szerepelhettek a BBC Top Of The Pops műsorában, ami helyből óriási extra nyilvánosságot biztosított nekik. A nagylemez a brit listák huszonnegyedik helyére került, a címadó szám pedig a Top 40-be, a harminckilencedikre, és ez így összességében azonnal be is indította a banda szekerét. A Motörheadre olyanok is felkapták a fejüket, akik korábban abszolút nem is hallottak róluk: a csapat hangzása senkiére sem hasonlított a kortársak közül, ez ebben a formában tényleg valami új és roppant jellegzetes volt. A zenekar azt vette észre, hogy a Girlschoollal közös turnén gyakorlatilag hétről hétre nagyobb tömegek előtt játszanak. A Bronze ebben a helyzetben addig akarta ütni a vasat, amíg az meleg, így már az év nyarán megrendeltek tőlük egy újabb albumot: a csapat a nagynevű Reading Fesztiválon adott koncertje után ismét stúdióba vonult, és már az év októberében megjelent a folytatás Bomber címmel.

0325mhead02

Noha az Overkillhez képest ez a lemez a rohamtempó miatt egy fokkal kevésbé kerek, ebben a helyzetben már nem tévedhettek: az anyag a tizenkettedik helyig jutott Nagy-Britanniában, és mindössze hónapok leforgása alatt több mint 250 ezer példányban kelt el Európában. Innentől fogva nem volt kérdéses, hogy a Motörheadé a jövő. (Jellemző, hogy a sikervonatra felülve az év decemberében még a United Artists is piacra dobta a korábban kiadhatatlannak ítélt, három hosszú esztendeje a fiókban porosodó igazi debütöt, az On Parole-t...) A megállás nélkül nyomuló csapat pedig még ezután is tudott mit mondani, hiszen az 1980 novemberében kihozott Ace Of Spades a korai korszak legmeghatározóbb darabja és egyben a hard rock/metal történelem egyik abszolút sarokköve lett.

Az az igazság, hogy baromi nehéz lenne egyetlen kedvenc Motörhead lemezt kiemelnem a sok közül, főleg, hogy rengeteg kortársával ellentétben a csapat még ma is simán minőséget szállít. Nem tudom, meddig teszi számukra lehetővé Lemmy egyre inkább rogyadozó egészségi állapota a további lemezkészítést, de az elmaradó turnékat leszámítva igazából semmi jel nem utal arra, hogy a csapat kreativitása akár egy jottányit is lankadna. Emellett a sokáig mostoha sorsra kárhoztatott, az igazi sikerek által a '80-as évek eleje után elkerült Motörhead a 21. században visszanyerte azt a megbecsülést, amit mindig is megérdemeltek. Ezt a nimbuszt pedig kétségtelenül a korai években alapozták meg – és az első lemez, ami igazán megmutatta, mitől is annyira különleges ez a banda, az Overkill volt. Ha nem is feltétlenül ez „A" legjobb album a diszkográfiában, a lehetséges legjobbak között mindenképpen ott van.

 

Hozzászólások 

 
+9 #5 pumpika666 2014-03-25 21:29
evvel ismertem meg őket(meg a hear'n aid-ről az on the road koncerfelvételé vel), számomra a legkedvesebb, a kazit nyúztam közel 15 évig, azóta cd-n jobban hasít, meg azt nem kell megfordítani :)
számomra 3 head lemez létezik: overkill, 1916 és a sacrifice
persze a többi nagyrésze is megvan eredeti cd-n, de elejétől végéig számomra ez a 3 lemez lett klasszikus, amiken nincs üresjárat, tömény lemmyzmus mind3 :)
Idézet
 
 
+9 #4 Dead again 2014-03-25 17:08
Isten banda a Motörhead.
Idézet
 
 
+4 #3 Ary 2014-03-25 14:18
Nekem az (I Won't) Pay Your Price az egyik nagy kedvencem erről a lemezről. Remek hangulatom lesz a lüktetésétől mindig. :)
Idézet
 
 
+21 #2 Motörbreath 2014-03-25 09:38
Talán a legnagyobb kedvencem a 'fej lemezek közül. Itt tényleg övék volt a világ.

Amúgy szívesen olvasnék pár kevésbé nyilvánvaló lemezükről is, pl. Another Perfect Day, 1916 vagy épp a Sacrifice. Nem sürgetés, ráérek. :)

Gyógyulj meg és térj vissza Lemmy!
Idézet
 
 
+14 #1 Chris92 2014-03-25 08:56
Klasszikus, alapmű, rocktörténelem, stb, stb.
Felesleges sokat ragozni, igazi ösztönzene a legjobb formátumban, a cikk pedig újabb ragyogó megemlékezés.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2005. november 12.

 

Wackor - Budapest, Süss Fel Nap, 2005. február 8.