Shock!

Marten Hagström igazi lelőhetetlen dumagép, és még annak fényében is vidáman dől belőle a szó, hogy nem sokkal korábban hosszasan várta hiába az interjúzó újságírókat a Sziget egyik félreeső zugában.

Egyetértesz velem, ha azt mondom, hogy az új lemezetek kicsit könnyebben foghatóra sikeredett, mint mondjuk az előző három?

Az I EP és a Catch 33 után ez most ismét egy kézzelfoghatóbb, könnyebben befogadhatóbb, mondhatni hagyományosabb megközelítésű lemez, sokkal inkább rokon a régisulis Meshuggah-val, mint az előző anyagaink. Ebben persze nagy szerepet játszik az is, hogy a legutóbbival szemben ez az album nem egy egybefüggő anyag egyetlen hatalmas dalóriással, hanem ismét egy különálló nótákból felépülő lemez, ami egyszersmind az élő hangzásunkhoz is sokkal jobban közelít. Azzal ugyanakkor nem értek egyet, hogy könnyű hallgatnivaló lenne az obZen – meggyőződésem, hogy egy csomóan azért mondják rá, hogy emészthetőbb, mert a nyitónóta, a Combustion egyből megragad az agyadban, és onnantól egyből másként hallgatod az utána következőket is. De a válaszom összességében határozott igen: ez egy könnyebben befogadható lemez, mint az I és a Catch 33 voltak.

Nem is beszélve a Nothingról, ami szerintem a banda egész történetének legextrémebb vállalkozása volt… Mit gondolsz róla mai füllel?

Elégedett vagyok vele, ugyanakkor persze 100 százalékig soha nem lehetsz elégedett semmivel, amit csináltál. Tisztában vagyok vele, hogy a Nothing sokaknál vízválasztónak számít, és bizonyos értelemben az is volt, már csak a készítésének rendkívüli körülményei miatt is. Egyes rajongóink például a mai napig nem tudják megemészteni, hogy nem voltak rajta gyors részek, thrashes betétek… Persze most jogosan kérdezhetnéd, hogy ha elégedettek voltunk vele, akkor miért vettük fel újra.

Igen, épp erre készültem…

(nevet) Na, hát pont a készítésének speciális körülményei miatt. Az eredeti verzió felvételekor még nem érkeztek meg hozzánk azok a hangszerek és erősítők, amikkel eredetileg rögzíteni akartuk a nótákat, így a héthúros gitárok még lejjebb hangolásával próbáltuk meg elérni ugyanazt a hatást, amit a nyolchúrosokkal akartunk. Az újra felvett verzió, azt hiszem, kicsit más szögből láttatja azokat a dalokat, és igazságot is szolgáltat nekik.

Van amúgy kedvenc saját lemezed?

Általában azt szoktam mondani, hogy a Catch 33-t érzem a legkerekebb munkánknak. És mivel ez ugye az egész egyetlen dal, ha azt kérdezed, melyik a kedvenc saját nótánk, akkor is ezt fogom válaszolni! (nevet)

Azért arra sem lehet azt mondani, hogy hagyományos módon készült… Mit gondolsz, egyszeri alkalom volt a Drumkit From Hell alkalmazása vagy esetleg még a jövőben is dolgoztok majd vele?

Sohase mondd, hogy soha. Most úgy látom, egyszeri kísérlet volt, de ki tudja? Igazából teljesen természetesen alakult a legutóbb is úgy, hogy ilyen módon rögzítettük az anyagot. Egyetlen brutális hosszúságú nótáról volt szó tele baromi nehéz témákkal, ami nagyjából két és fél órányi anyagból szűkült le 47 percesre, ráadásul a stúdiózás közben állt össze. Felvettük a basszust, a gitárokat meg az éneket a demóanyagok gépi dobsávjaira, és mindannyian elégedettek voltunk a végeredménnyel, teljesen értelmetlen lett volna újradoboltatni Tomasszal az egész anyagot csak azért, hogy élő dob legyen a lemezen. Aztán kijött az album, és persze egyből mindenki tátott szájjal lesett: „Ne már, tényleg programozott dobok vannak egy Meshuggah lemezen?”. Ez odáig fajult, hogy mindenki ezzel kezdte: „Srácok, tudom, hogy gépi dobbal készült az album…” Én meg ilyenkor néha visszakérdeztem: „Hát ezt meg honnan veszed?” (nevet) Szóval sikerült ezzel az egésszel jól összezavarnunk az embereket, az biztos. Pedig a lényegnek annak kellene lennie, hogy jól szól-e a végeredmény vagy sem, nem igaz? Márpedig a végeredmény jól szól. Az már más kérdés, hogy a programozott dobok kérdése a metal világában valamiért tabunak számít, pedig hidd el, rengeteg banda vet be ilyen eszközöket a lemezein, csak éppen ők nem vallják be. Szerintem nincs ebben semmi rossz, ha utána élőben is sikerül normálisan visszaadni az albumon hallottakat. A Catch 33 ráadásul nem is egy kifejezetten koncertekre készült lemez.

Ha ma visszanézel a korai lemezeitekre, mi az első, ami eszedbe jut?

A Contradictions Collapse volt az egyetlen Meshuggah anyag, amin még nem játszottam. Amikor kijött és először meghallgattam, arra gondoltam: ez egy fenomenális thrash metal album. Ugyanakkor nem kétséges, hogy bizonyos szempontból még volt egyfajta szárnypróbálgatás-jellege is. A sok csavar ellenére sem volt még annyira egyéni a zene, hiszen tisztán érezni benne a Metallicát, az Anthraxet, tehát a klasszikus régisulis thrash hatásokat. A Meshuggah igazából a None EP-n találta meg önmagát, de persze nemcsak azért, mert én ezen szerepeltem először. (nevet) Ott már jóval ritmusközpontúbb, ridegebb, sötétebb lett a végeredmény, ami a basszusgitár hangsúlyosabb szerepének is köszönhető. Még technikásabb, még fejlettebb, még futurisztikusabb – a Meshuggah igazából a None-nal lépett ki a hagyományos thrash keretek közül.

Ahogy te is mondod, a kezdeti időszakban thrashes vonalon mozogtatok, aztán jött a Destroy Erase Improve-éra, amikor mindenki a Panterát emlegette veletek kapcsolatban, manapság azonban már senkinek sem jutna eszébe bárkihez is hasonlítgatni titeket. Te ismersz olyan előadót, akinek a látásmódját rokonnak érzed a tiétekkel?

Gyakran odajönnek hozzám arcok különféle zenékkel, hogy „hé, ezt hallgasd meg, tiszta Meshuggah!”, én pedig meghallgatom, és semmi hasonlóságot nem tudok felfedezni a szóban forgó banda és közöttünk. „Hát, ha te mondod, biztos, és ez tök jó…” Nézd, mi többé-kevésbé együtt nőttünk fel, együtt váltunk azzá, akik most vagyunk, hasonlóan látjuk a világot, hasonló a humorérzékünk, vagyis hasonlóan elbaszott figurák vagyunk. (nevet) Tisztában vagyunk egymás személyiségével és azzal, ki mögött milyen háttér húzódik meg. Az a teljesen sajátos szabályrendszer és világ, ami a zenénket jellemzi, jelentős mértékben ebből fakad. Jóval többről van itt szó, mint csak simán arról, hogy egy zenekar kísérletezős, extrém metal muzsikát játszik. Éppen emiatt azokkal érzünk közösséget – műfajoktól teljesen függetlenül – , akik ugyanúgy magasról szarnak a külvilág véleményére, mint mi, és nemcsak azt mondják, hogy szarnak mások elvárásaira, hanem tényleg szarnak rájuk. Rengeteg banda létezik, akik az interjúkban verik a mellüket: „Mi aztán mindenkit elküldünk az anyjába, ha ránk akarja kényszeríteni az akaratát, bassza meg a kiadó, bassza meg mindenki!”, aztán a következő pillanatban kiskutyaként húzódnak a sarokba, és mit tudom én, szó nélkül lehagyják a lemezükről azt a nótát, ami nem tetszik a kiadójuknak. A művészet az én értelmezésemben azt jelenti, hogy csakis a saját utadat járod, nem pedig másét. Ennek persze lehet, hogy az lesz a vége: eladsz 200 lemezt, és mindegyiket a nagymamád veszi meg. (nevet) De ez másodlagos, mert akkor is azt csináltad, amiről te úgy érezted, hogy csinálnod kell. Ha példát kell mondanom, ott van például Mike Patton. Nem kell szeretned a zenéit – én történetesen imádom őket, de most nem ez a lényeg – , azt viszont mindenkinek el kell ismernie, hogy őt aztán tényleg nem érdekli, ki mit gondol a projektjeiről. Csak és kizárólag azt játssza, amit akar. Ez a látásmód az, amit zenészként és zenehallgatóként egyaránt értékelni tudok. Félreértés ne essék, ez nem jelent okvetlenül extrém, befogadhatatlan zenét. (vigyorog)

Játszottatok már kis kluboktól elkezdve nagy metal fesztiválokon át egészen komoly, esténként tízezres tömegeket mozgató turnékon a Tool vagy a Slayer vendégeként. Melyiket kedvelitek a legjobban ezek közül?

Az a két nagy Tool turné, amin mi voltunk az előzenekar, mindenképpen örökre emlékezetes marad számunkra. Talán ezek voltak a legjobb turnék, amiken csak valaha is részt vettünk. Ugye adott egy zenekar, akik eladtak sokmillió lemezt, és estéről estére dugig telt arénákban játszanak hol 16 ezer, hol 32 ezer embernek – a pontos nézőszám másodlagos, a lényeg az, hogy akármerre mennek, mindenhol baromi sokan jönnek el megnézni őket. Egy ilyen típusú túrán mindent megaméretben kell elképzelni, a méretek leírhatatlanok, gigantikusak. Egy ekkora turné egy nagyon sajátos és érinthetetlen világ: napról napra egy-egy újabb hatalmas garázsban ébredsz, és amikor kiszállsz a buszból, rá kell jönnöd, hogy ismét egy 20 ezer férőhelyes stadion alatt parkoltok. Amint kilépsz a szabadba, mindenhol felszigszalagozott papírok mutatják, merre kell menned, és akárhová mész, ott klinikai sterilitás fogad. Mondanom sem kell, egyik Tool turné során sem találkoztunk egyetlen rajongóval sem, hiszen mindenütt ott nyüzsögtek a biztonsági őrök, a srácoknak gyakorlatilag teljesen lehetetlen átjutni rajtuk. Szóval olyasmi volt ez, mintha mondjuk a Metallicával turnéztunk volna. Maga a főzenekar végig óriási módon bánt velünk. Eleve nagy megtiszteltetés volt, hogy ők választottak ki minket – hogy visszatérjek az előző témához, a Tool is csak és kizárólag a saját útját járja – , és végig mindent megtettek azért, hogy minél jobban érezzük magunkat. Minden koncert előtt normális beállást tarthattunk, minden este lejátszhattuk a rendelkezésünkre álló 45 percet, jó volt a hangzásunk, a fényeink, szóval biztosították a feltételeket ahhoz, hogy normálisan megmutathassuk a közönségüknek a Meshuggah legjavát. Arról nem is beszélve, hogy remekül kijöttünk velük, Danny és Justin rengeteget lógtak a mi buszunkon, dumáltunk, piáltunk, buliztunk. Tízezres nagyságrendű közönségeknek játszani persze másmilyen, mint amikor egy önálló bulin 6-800 ember előtt lépünk fel. Hozzám ezek a kisebb koncertek azért közelebb állnak, ha leszűkítjük a dolgot a felszabaduló energiára, a hangulatra. A fesztiválokat is kedvelem, de ott igazából mindig mindenki szarabbul szól, mint egy klubkoncerten, sokkal nehezebb élvezhető hangzást biztosítani egy bandának. Pláne egy olyannak, mint a Meshuggah…

Gitárosként kiket sorolsz a fő hatásaid közé?

Nem mondanám, hogy különösebben sok zenét hallgatok, így kifejezetten nem is tudnék gitárosokat említeni, akik bármilyen formában is hatással lennének rám. Nem is a zene jelenti az elsődleges inspirációmat zenészként: egy-egy jó film, jó könyv vagy akár csak egy utazás, valami új hely legalább ennyire be tudja indítani az agyamat. De egyébként már akkor sem az érdekelt, hogy én legyek a világ legjobb vagy leggyorsabb gitárosa, amikor elkezdtem ismerkedni a hangszerrel. Rengeteg arc van, akik reggel felkelnek, megisszák a kávéjukat, aztán leülnek a metronóm elé, és skáláznak orrvérzésig. Ez tök jó dolog, tényleg, nagyra becsülöm az ilyesmit, én azonban nem vagyok és soha nem is voltam ilyen. Mindig is az izgatott, hogy valami egyedit, valami kreatívat alkossak a hangszeremmel, hogy kifejezzem magamat, és ez azóta sem változott – ez pedig sajnos azt jelenti, hogy soha az életben nem fogom tudni abbahagyni ezt az egészet. (nevet)

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Húha. (majd svédül odakiált a belépő Fredrik Thordendalnak) Hé, Fredrik, mi a kedvenc lemezem? (nevet) A Metallicától a Master Of Puppets elég egyértelmű, kölyökként óriási hatással volt rám. Aztán legyen Sqaurepushertől a Hello Everything, ez ilyen elektronikus cucc, imádom az ilyesmit. A többiek a zenekarból is rengeteg elektromos zenét hallgatnak egyébként, nemcsak én. A harmadik pedig legyen a California a Mr. Bungle-től.

Mi az élet értelme?

Hogy megéld.

fotó: Valentin Szilvia