Norvégia egyik legsikeresebb zenei exportcikkének vezetőjével, illetbe a black metal színtér egyik emblematikus arcával, Sigurd Wongravennel, ismertebb nevén Satyrral, a Satyricon agyával, a 2007-es Sziget Fesztiválon készítettünk interjút.
Más-e egy efféle mainstream fesztiválon játszani egy Satyriconhoz hasonló bandának, mint a saját közönségetek előtt?
Számunkra igazából nem. Szerintem a közönségünk keményvonalas részének nagyobb különbséget jelent egy efféle fellépés, hiszen egy-egy ilyen nagyobb fesztiválon nem a black metalos réteg képviselteti magát a legnagyobb számban. Ez esetleg furcsa lehet nekik, zavarja őket. Mi azonban szeretünk ilyen eseményeken játszani, például a Download fesztiválon is óriási élmény volt fellépni. Most is a csehországi Brutal Assaultról érkeztünk ide, ahol rengeteg ember nézett minket, és baromira le is vették a zenekart. Hozzáteszem, igazából semmi újdonság nincs számunkra az ilyesmiben, hiszen otthon, Norvégiában nem ritka az olyan fesztivál sem, ahol adott esetben akár mi vagyunk az egyetlen metal banda. Underground csapat vagyunk, az otthoni sikereink azonban simán mainstream szintűek, komoly tömegek jönnek el miattunk egy-egy ilyen fesztiválra, tehát a szervezőknek is megéri meghívni bennünket. Egy Brutal Assault-típusú eseményen igazából semmi extra nincs fellépni, hiszen mára már mi sem számítunk ismeretlennek vagy totális rétegzenének. Ez is metal, az is metal.
Black metalnak tartod még, amit játszotok?
Naná. Amit játszunk, az színtiszta black metal.
Vannak, akik nem így gondolják…
Tudod, egyedül a zenész, a művész dolga, hogy eldöntse, miként határozható meg az, amit csinál. Nem hinném, hogy egy újságírónak vagy egy rajongónak jogalapja lenne ehhez csak azért, mert nem úgy szólunk, ahogy ők azt történetesen egy black metal zenekartól elvárnák. De ez nemcsak a black metalra vonatkozik. Sokan hangoztatják úton-útfélen azt is, hogy punk a ’70-es évek vége óta nem létezik, de akik ma punkot játszanak, nyilván teljesen mást gondolnak erről, hiszen a zenéjük számukra punk rock. Lehet, hogy életükben nem hallották a Sex Pistolst vagy a Clash-t, csak a követőiket, de akkor is punkoknak tartják magukat. A black metalra ugyanez vonatkozik. Nemcsak az lehet black metal, ami teljesen úgy szól, mint a régi Bathory. „De hát ezt a zenét nemcsak a black metal közönség hallgatja, a black metal keretei ennél szűkebbek kell, hogy legyenek!” Ez baromság. Egyáltalán miféle hozzáállás ez? A black metalnak nincsenek határai, rengeteg minden belefér: változatos, sokszínű, komplex és összetett irányzat. Ezer és ezer különböző elemből áll, ezer és ezer különböző banda játssza. Akad közöttük olyan, amely kizárólag nyers, agresszív és horzsoló dolgokban gondolkodik, de olyan is, amelyik rengeteg szép, lassú, lágy és atmoszférikus elemet alkalmaz, sőt, akár teljesen elektronikus megközelítésű is lehet a zene. És ez mind-mind black metal.
Meglátásod szerint mennyiben más ma ez a speciális színtér, mint hőskorában, a ’90-es évek első felében?
Mindenben más. A mai black metal színtér jóformán semmiben sem hasonlít a ’90-es évek elejének norvég színterére. Annak idején ez az egész totálisan underground volt, és ha a nagy összképet vesszük alapul, most is underground, de azért mégis más a helyzet. Az elején beszélgettünk a fesztiválokról. 1993-ban vagy 1994-ben teljesen elképzelhetetlen lett volna, hogy egy hozzánk hasonló banda bármilyen hasonló rendezvényre meghívást kapjon. A legnagyobb koncerteken voltak mondjuk 300-an a leglepattantabb klubokban: fanatikusok zenéltek fanatikusoknak. Ma ezzel szemben nem ritka, hogy akár 30 ezer embernek is játszunk egy-egy fesztiválon. 
Ugyanakkor a színtéren mozgó emberek mentalitása is teljesen eltérő a régihez képest, hiszen generációs különbségek is vannak. Gondolj bele: valaki most 17 éves, és megnézi a Satyricont itt, a Szigeten vagy a Brutal Assaulton Csehországban. Ezek a srácok 3 évesek voltak, amikor mi kiadtuk az első lemezünket… Baromi fiatalon kezdtük ezt az egészet, és igazából még ma is fiatalok vagyunk. Nem is tudom, lehet, hogy egy mai 17 éves éppen ezért könnyebben azonosul velünk, mint mondjuk a Metallicával vagy a Slayerrel, akik azért jóval idősebbek nálunk, és negyvenes arcok ma már… (kajánul vigyorog)
És mi a legnagyobb különbség az akkori és a mostani Satyricon között?
Remélhetőleg rengeteg különbség van. (nevet) Persze olyasmi is akad, ami szemernyit sem változott: imádunk zenélni, a lelkesedésünk, a zene iránti rajongásunk ugyanaz, mint a legelején, de talán az a naiv attitűd nem jellemző már, ami akkoriban. Ahogy öregszel, egyre több minden történik veled, egyre többet tudsz meg a világról, a zeneiparról, bölcsebb és megfontoltabb leszel. Rengeteg banda nem volt képes fejben fejlődni azok közül, akikkel együtt kezdtük ezt az egészet – nincsenek is már sehol. Ha ugyanis 31 éves korodban ugyanúgy gondolkodsz a világról, mint 17 évesen, ott valami komoly baj van. Akadnak olyan korai nyilatkozataim, amiket ma már szögegyenest másként gondolok, az akkori ideológiai körítés is kicsit zavaros volt néhol, de ez már a múlt, és annak ellenére, hogy nemcsak zenészként, de agyban és lélekben is rengeteget fejlődtünk, a Satyricon lényege igazából változatlan maradt. 
Nem is szoktam olyanokon gondolkodni, hogy mit kellett vagy mit nem kellett volna csinálni régen. A jó és rossz tapasztalatok együttesen tettek minket olyanná, amilyenek most vagyunk, minden élmény az út állomásai közé tartozott. Mindenből tanultunk, egyik nélkül sem lehetnénk most itt.
Ha már a black metal színtérről beszéltünk, régebben elég sokat kritizáltak a Phil Anselmóval közös projekted miatt is. Ezzel mi a helyzet?
Hát, nem igazán létezik ma már ez az egész Eibon dolog… A ’90-es évek végén kezdtünk el közösen zenélgetni Phillel, koncerteztünk is 2000-ben, aztán átrepültem hozzá New Orleansbe, ahol rögzítettünk pár felvételt. Mindketten elégedettek voltunk az eredménnyel, de aztán valahogy nem sikerült mindent befejeznünk, és a dolog elsikkadt. Tavaly hosszú évek óta először ismét találkoztunk, és szóba került, hogy be kellene fejeznünk, amit elkezdtünk, de reálisan nézve egyikünknek sem lesz rá ideje a közeljövőben.
Minden idők három legjobb lemeze?
Ez kemény dió… A Black Sabbath Master Of Realityje mindenképpen közöttük van. Aztán a Bathorytól az Under The Sign Of The Black Mark és mondjuk a Massive Attacktől a Mezzanine.
Mi az élet értelme?
Az, hogy érezd jól magad.
Fotó: Draveczki-Ury Lilla
