Shock!

Léteznek olyan zenekarok, amelyek egészen egyszerűen megingathatatlan kősziklaként állják a zenei trendek változásait. Teljesen mindegy, a világban mi zajlott, a Sodom élt, él és élni fog. A német thrash alapvetés utolsó albuma – az egyébként kiemelkedően sikerült In War and Pieces –  kapcsán faggattuk ki a budapesti koncertjük előtt Bernd "Bernemann" Kost gitárost és az újdonsült dobost Markus Freiwald, és mert halmozzuk az élvezeteket, a szénbányászból lett hétköznapi rocksztárt, Tom Angelrippert is megkerestük pár héttel a koncert előtt.

Part 1.

Hogy megy eddig a turné?

Bernemann: Remekül! Teljesen új a szitu számunkra, hiszen hosszú évek után most új dobosunk van, de tényleg minden nagyon jól ment eddig. Néha mondjuk eszünkbe jut, hogy jobb lenne egy ismertebb nyitóbandával turnézni, ahogy azt a Kreator is tette, akiknek az Exodus nyitott. A mi előzenekarunkat, a Die Hardot ugyanis nem ismeri senki, de ezt leszámítva tényleg nem panaszkodunk. Minden este csupa pozitív visszajelzést kapunk a közönségtől, főleg Makka miatt, úgyhogy igazán boldog vagyok most.

Ha már a turné, nem gondolod, hogy jó lenne ismét egy közös kör a Destruction és a Kreator társaságában?

Bernemann: Mióta 2000-ben megcsináltuk a közös turnét, állandóan ezt kérdezgetik tőlem, de sajnos ezt közel sem olyan egyszerű összehozni, ahogy azt az emberek gondolják. Mindhárom csapat rengeteget koncertezik, főleg Milléék, ráadásul szerintem akkor lenne igazán értelme a dolognak, ha mindhárom csapat egy új lemezt is be tudna mutatni a turnén. Ettől függetlenül mi benne lennénk, Millét is nagyon érdekli a dolog, épp csak a Kreator iszonyúan be van táblázva. Ettől függetlenül, mikor találkozunk, minden egyes alkalommal szóba kerül a dolog. Tavaly amúgy játszottunk együtt a Destructionnel és a Kreatorrel egy nagy bolgár fesztiválon, természetesen feldobta valaki a közös kanyar ötletét, de mint már mondottam, ez közel sem ilyen egyszerű. Az egyik banda épp lemezt készít, a másik turnézik, ráadásul Makka a Century Mediánál melózik. Nekem is van civil munkám, szóval nem könnyű megszervezni a dolgot.

Makka, hogy lett belőled Sodom dobos?

Makka: Marha egyszerűen, simán csak felhívtak! (nevet) Régi cimborák vagyunk, lehettem vagy 15, mikor először találkoztunk, ráadásul ugyanabban az épületben is volt a Sodom próbaterme, ahol az enyém is, így, mikor kiderült, hogy Bobbynak (Schottkowski – ex-dobos) magánjellegű problémái vannak, egyszerűen csak szóltak, hogy be kéne ugrani.

Beszéljünk akkor az új lemezről, ami bár egy 100%-os Sodom anyag, az azt hiszem elmondható, hogy árnyalatnyival változatosabb és dallamosabb, mint az eddigi dolgaitok.

Bernemann: A dallamok egész egyszerűen annak köszönhetőek, hogy imádom a dallamos zenéket. (nevet) Egyébként nem úgy születnek a dalaink, hogy leülünk a próbateremben, aztán megfejtjük, hogy a következő anyagnak milyennek kell lennie. Egész egyszerűen csak megírjuk a dalokat, összepróbáljuk, a stúdióban meg rögzítjük őket és kész. Viszont nem csak erre a lemezre jellemzőek a dallamos megoldások, hiszen már az M16 lemezen, illetve a fekete albumon (a 2006-ban Sodom címmel megjelent lemez – K.G.) is voltak hasonló megoldások. Egyfajta zenei evolúcióról beszélhetünk, ami oda vezethető vissza, hogy Bobby és én már a Sodom előtt is sokkal dallamosabb, poweresebb zenét játszottunk. Teljesen jól működik ez a kombinációról van szó, ahol thrashes riffek keverednek dallamokkal, én pedig nagyon elégedett vagyok a végeredménnyel. Ráadásul könnyen össze is állt a lemez, nem tervezgettünk, egyszerűen csak kiráztuk magunkból a dalokat.

Milyen volt a producer Waldemar Sorychtával dolgozni?

Makka: Waldemar szinte családtag nálunk, ezer éve jó cimborák vagyunk. Régen még egy bandában is játszottam vele, a Despairben, illetve a Voodoocult első lemezét is együtt csináltuk. Nagyon jó barátok vagyunk.

Azért kérdezem, mert szerintem eléggé érezni a hatását a lemezen, az intro pl. teljesen Grip Inc. hangulatú.

Bernemann: Érdekes, amikor ezt mondják, mert amikor kész voltunk a számok megírásával, megkértük Waldemart, hogy ne változtassa meg a dallamokat és a riffeket. Nyilván volt, hogy egy-két dolgot megvágott, néhány refrénből elvett valamit vagy épp azt akarta, hogy egy témát hosszabban játszunk, de a fő alkotórészekhez nem nyúlt. Nagyon fontos amúgy, hogy legyen egy olyan külső kontroll a dalszerzés során, mint amilyen ő is, egyszerűen kell egy plusz fül. Ráadásul Waldemar véleményére nagyon adok. Ennek ellenére a dallamokhoz és a riffekhez nem nyúlt. Azt mondanám, nem is a dalszerzésbe, inkább csak az apróbb simításokba vontuk be.

Milyen reakciókat kaptatok az új lemezre?

Bernemann: Az újságoktól csak pozitívakat. Azt hiszem, mindenki látta, hogy az új lemezzel is csak azon az úton haladunk tovább, amit az utóbbi anyagokkal elkezdtünk. Mindenkinek nagyon tetszett a thrash dallamosabb dolgokkal való keverése. A rajongók közül persze nem mindenkinek jött be az új anyag, de vannak köztük olyanok is, akik már az Agent Orange lemezt is utálták, akik szerint csak a Persecution Maniáig bezárólag voltunk jók. (nevet) Ettől függetlenül én azt hiszem, a régi rajongók többségének is tetszik az új anyag, ráadásul úgy látom, hogy sikerült új fanokat is szereznünk. Amiatt meg különösen boldog vagyok, hogy mikor belecsapunk a koncerteket nyitó In War and Piecesbe, mindenki elkezd üvölteni és lendülnek az öklök, ahogy azt majd ma este is látni fogod. Marhára örülök ennek, mert a zenét a rajongóknak írjuk. Nyilván, fontos, hogy olyan dalok szülessenek, olyan zenét játsszunk, amit szeretünk, de elsősorban a rajongóknak zenélünk. Ráadásul nagyon meg vagyok elégedve a sounddal is, Sodom lemez ilyen jól még nem szólt, és bár nem tudom, hány lemezt fogunk eladni, én a fentiek miatt már most nagyon elégedett vagyok.

Nagyon tetszik, hogy néhány helyen akusztikus dolgok is hallhatóak a dalokban. Előfordult már ilyen korábban is Sodom lemezen.

Makka: Igen.
Bernemann: Igen? (nevet)
Makka: Igen, meg is kellett tanulnom a nótát… (hosszú szünet) Nem vagyok benne biztos, de talán a fekete lemez Blood on Your Lips dalában vannak.
Bernemann: Tényleg...
(mindketten dúdolják)

Makka, amúgy melyik a kedvenc Sodom lemezed?

Makka: Egyértelműen az utolsó.

Tudtam, hogy ezt fogod mondani, úgyhogy akkor halljuk a második kedvencet!

Makka: Őszintén megvallom, igazából sosem voltam nagy Sodom rajongó. (nevet) Az Agent Orange nyilván klasszikus, és szerintem is király anyag, úgyhogy akkor ezt választom.

Ha már a régebbi dolgok szóba kerültek, miért éreztétek szükségesnek az Int he Sign of Evil dalait, illetve kiadatlan régi nótákat tartalmazó The Final Sign of Evil kiadását?

Bernemann: Szerintem egyáltalán nem lett volna szükséges. (nevet) A kiadó viszont nagyon szerette volna. Ha belegondolsz, rengeteg régi rajongó szerette, illetve úgy hozta a sors, hogy ez volt Chris Witchunter utolsó anyaga, úgyhogy talán mégis volt értelme. Manapság egyébként sok minden történik, ami szerintem totál fölösleges. Speciális kiadások, válogatások, bónusz dalok, amik senkit sem érdekelnek. Ha az emberek megvették a Final Sign of Evilt, mert úgy gondolták, érdekes, részemről rendben van, de én meglettem volna nélküle is. (Később, a borítók dedikálása közben azt is megtudhattuk Bernemanntól, hogy a Ten Black Years című best of anyagot, illetve a Tom Angelrippert is csatasorba állító Bassinvaders lemezt sem tartotta szükségesnek. Utóbbit ráadásul még csak nem is hallotta. – K.G.)

Mivel nemrég kijött az Agent Orange speckó új kiadása, nem tervezitek valamikor élőben is eljátszani a lemezt?

Bernemann: Az tervben van, hogy nyáron esetleg lesz pár fesztiválbulink, ahol csak régi nótákat kapunk majd elő, de semmi egyéb. Nem az egész Agent Orange lemezről van szó tehát, hanem egy-két speciális, régisulis buliról. De ez is maximum nyáron várható, most az új dalokat akarjuk pörgetni és semmi kedvünk betanulni egy teljesen más programot.
Makka: A 70.000. Tons of Metal elnevezésű óceánjárós bulin megcsinálhattuk volna, de nekem egyszerűen már nem fért bele. Így is 25 nótát kellett megtanulnom 4 hét alatt.
Bernemann: Az a baj, hogy ha csinálsz egy ilyen bulit, utána azzal jön majd minden promoter, hogy ők is ilyen settet szeretnének. Ha valamit kifejezetten utálnék, akkor az egy nosztalgia-zenekarban való muzsikálás lenne. Nyilván szeretem játszani a régi dalokat is, és a rajongók is hallani akarják az olyan klasszikusokat, mint az Outbreak of Evil, de szerintem jobb kombinálni a régi dalokat és az újakat. Eszem ágában sincs nosztalgiázni.

Dirk "Strahli" Strahlmeier, aki a Masquerade in Blood lemezen gitározott idén januárban hunyt el. Lehet valamit tudni a haláláról?

Bernemann: Sajnos nem tudok róla semmit, mindössze annyit, hogy anno azért került ki a bandából, mert drogozott. Ráadásul a Masquerade in Blood lemez után rögtön börtönbe is kellett vonulnia. Összesen egyszer találkoztam vele, életem első fellépésén a Sodommal, de már akkor is úgy nézett ki, mint egy drogos. Sajnos az is volt. Az egyik wackenes fellépésünkre Tom megpróbálta összeszedni a régi tagokat, de Strahlit sajnos megtalálni sem tudtuk, ekkor már hajléktalan volt. Megpróbáltuk felkutatni, de nem találtuk meg. Nem volt meglepetés, hogy meghalt, de ettől függetlenül ez egy nagyon szomorú sztori.

Makka, hol játszottál még a Despairen ls a Voodooculton kívül?

Makka: Rengeteg helyen, a Moonspellben, a Lacuna Coilban, de az Endorama lemez turnéját is én doboltam végig a Kreatorben. Korábban leginkább session-dobos voltam, de a Sodommal hosszú távra tervezek, mivel nagyon szeretek a bandában játszani.

Általában a Sodomot az emberek egy igazi sörvedelő bandának gondolják, de ti elég fittnek tűntök.

Makka: Pár perce még futottam. (nevet) Minden másnap futok kb. fél órát, kell, hogy jó kondiban maradjak. Szükségem van a bulikon a jó erőnlétre, ezért sem iszom a bulik előtt semmit; nem szeretek részegen játszani. Ezen a turnén mondjuk a többiek is nagyon visszafogják magukat, én 40 vagyok, ők meg már vannak úgy 46-47 évesek, és egyszerűen nem bírják a bulizást! (nevet) Nézd, ha iszol egy sört a buli előtt az oké. Mondjuk nem nekem, én még ennyit sem iszom.
Bernemann: Én sem, nem is szeretem a sört… (mindketten felröhögnek)

Mi az élet értelme?

Makka: Nekem a család és a banda. Ha ez a kettő együtt is működik, az maga a tökély.
Bernemann: Élvezd és szeresd, amit csinálsz, röviden ennyi.

(általános röhögés)
Makka: Igen szeretem, és a gyerekeim is.
Bernemann: (sejtelmesen mosolyog) Vannak olyan pletykák, miszerint az a nóta nem a Star Wars figuráról szól, hanem az egyik német metal magazin szerkesztőjéről, akinek hasonló a testalkata. (hangos röhögés) Vágod amúgy a Get what You Deserve lemez borítóját? Azon Tom egyik jó cimborája van, aki több mint 200 kilót nyom. (általános röhögés)

Kiss Gábor

Part 2.

Mivel jelen pillanatban még friss a történet, a volt dobosotokról kell, hogy faggassalak elsőként. Mi történt Bobbyval? (Bobby Schottkowski 2010. november 30-án lépett ki a zenekarból – a szerk.)(sóhajt) Részleteket sajnos nem mondhatok, de annyit elárulhatok, hogy személyes problémáink támadtak, és végül Bobby úgy döntött, itthagy bennünket. Rosszul érintett, mert ugye most jött ki az új lemezünk, és nem volt egyszerű hirtelen új dobost találni. De gyorsan ráakadtunk Markus Freiwaldra, aki eljön most velünk turnéra, aztán meglátjuk, mi lesz később. 

És hogy találtatok rá Markusra ennyire gyorsan?

Dortmundban él ő is, régóta ismerem, a 80-as évek eleje óta. A Despair nevű bandában játszott annak idején meg máshol is kisegített. Egy helyen próbáltunk, a dobcucca ugyanabban a teremben volt, és így jött az ötlet, hogy miért is ne próbálhatnánk meg. Makka a műfaj egyik legjobb dobosa. Teljesen rendben van a srác, ráadásul piszok gyorsan játszik.

Hogy látod, hoz majd valami friss erőt a Sodom dalokba?

Persze. Ahogy elkezdtük a próbákat, előszedtük a régi dalokat, és persze az újról is néhányat, egyszerűen tökéletesen játszott mindent. Szívvel-lélekkel benne van a zenekarban, meg ő is hatalmas thrash rajongó, mindamellett tényleg fantasztikus zenész. Jó döntés volt, hogy őt választottuk, annak ellenére, hogy rengeteg ajánlatot, e-mailt kaptam mindenfelől. Mindenképpen olyan embert szerettem volna, akivel egy környéken élünk, akivel le tudunk ülni alkalomadtán sörözni is.

Nem. Jó pár pozitívat láttam, de amúgy különösebben nem is olvasgatom, hogy ki mit ír a lemezről. Az a lényeg, hogy a rajongóinknak tetsszen, és a kiadó is elégedett legyen. Persze ha kapunk egy különösen jó bírálatot, annak nagyon tudok örülni.

Túl sokat nem változtatott. A felvételek előtt három hónappal már megkezdődtek az előkészületek és nagyon lelkesen vett részt a munkában. Waldemar kiváló zenész, és a lehető legjobbat akarta kihozni a zenekarból. Már felvettük a dobokat és az éneket, én meg valami újat szerettem volna kipróbálni, és Waldemar addig nem hagyott békén, amíg a lehető legjobbat ki nem hoztam magamból. Nehéz feladat volt, de a végeredmény kárpótolt. Egyébként nem is stúdióban vettük fel a lemezt, hanem a próbateremben, így a pénzt a produkcióra tudtuk fordítani, nem arra, hogy kibéreljünk egy stúdiót. Ráadásul így annyi ideig szöszmötölhettünk, ameddig csak akartunk.

Én a dobokkal vagyok rendkívül elégedett. Egy dobcucc ugye már eleve nem egy kis méretű valami, és rühellem azokat a zenekarokat, ahol dobgép-szerű vagy sampleres a hangzás. Ha felhangosítasz valamit, hallatszik az, hogy min lett felvéve. Szerintem fontos, hogy a dobcucc eleve nagy legyen, az eleve szebben tud megszólalni, és az is fontos, hogy a gitár a fülhöz közelebb szóljon, az ének pedig agresszív legyen. Az utolsó Sodom lemez is szépen szólt, de most sokkal jobbat ki tudtunk hozni az egészből.

A vakhit mindenképpen az, a háború meg sosem fog megszűnni. Arról próbálok meg írni, hogy mennyire rosszá vált ez a világ, pedig mindenki ugyanolyan formában érkezik erre a földre. Fontosnak tartom, hogy a negatív történésekről írjunk, ott van például a terrorizmus, a gyerekmolesztálás, ami bárhol Németországban előfordul, és iszonyatos még belegondolni is. Az ilyesmi egyszerre tesz dühössé és szomorúvá. Olykor az éjszaka közepén jut eszembe valami és leírom gyorsan. A Sodomnak meg szerintem ilyen dolgokról kell dumálnia. Rühellem az olyan klisés szövegeket, mint amikről a Manowar és társai írnak. Nem tudok megváltoztatni semmit, a világon nem tudok segíteni, pedig az álmom az, hogy egy békés világban éljünk. Ha változtatni nem is tudok semmin, de legalább kiüvöltözhetem a színpadon magamat.

Ha te nem is tudsz változtatni a világon, de szerinted a zene és egyes dalszövegek fel tudják nyitni az emberek szemét?

Ezt csak remélni merem. A Sodom mindig olyan zenekar volt, amelyik koncert után eldumálgatott a rajongókkal, mindig volt lehetőség a zenénkről, szövegekről beszélgetni. A világról megvan a véleményem, és ezt sajátos formában mondom el. Ha a srácokat érdekli, miről írok, érdekli az is, mi a véleményem az aktuális politikai helyzetről, de ezt sosem szoktam nyíltan leírni, csak körülírom valamilyen formában.

Ha végigtekintesz az eddigi életutadon, számodra mi a legnagyobb változás a rockzenei világban?

Egyértelműen a 80-as évek volt a legjobb időszak az olyan zenekarok számára, mint a Sodom. Amikor ’89-ben kijött az Agent Orange, végre meg tudtam élni a zenélésből, abba tudtam hagyni a melót a szénbányában. Ezzel egy fontos álmom vált valóra: az, hogy profi zenész lehettem. A 90-es években, ahogy változott a zenei világ, rengeteg zenekar feloszlott, de arra roppant büszke vagyok, hogy a Sodom mindig életben maradt, függetlenül az aktuális zenei trendektől. Mindig előre néztünk, sosem érdekelt, hogy más csapatok mit csinálnak, hogy a zenebiznisz mit akar, mi mentünk a saját fejünk után. A thrash valahol ezt is jelenti, hogy szabad lehetsz és azt csinálhatod, amit szeretnél.

Annak idején a Sodom rettentő népszerű volt a kelet-európai országokban. Te miképp emlékszem vissza erre az időszakra?

Fantasztikus időszak volt, még arra is emlékszem, amikor Szófiában először koncerteztünk, ’91-ben, ’87 körül pedig Katowicében, Lengyelországban. Meglepően nagy volt arrafelé a metal élet, a kelet-európai srácok ki voltak éhezve, hogy metal zenekarokat lássanak. Nem lehetett Németországhoz vagy Közép-Európához mérni egyáltalán. Kelet-Európában a mai napig éhesek a srácok a metal zenekarokra. Németországban bárhol, bármikor, bárkit megnézhettél, de ha Magyarországon, a lengyeleknél vagy Dél-Amerikában játszunk, az mindig különleges élmény. Sokszor olyan, mintha időgéppel visszamennénk a nyolcvanas évekbe. Otthon ez nincs már meg. Havonta százával ömlenek ki az új zenekarok, az égvilágon mindenki turnézik nálunk, az egész zenei világ túl kommersszé vált, sokkal inkább üzlet az egész, nem a metalról szól sajnos. A heavy metalnak mindig különlegesnek kellene lennie, egyfajta forradalmi jelképnek. Európa keleti részében ez még érezhető.

Amikor a Sodom elindult, milyen volt a világ Nyugat-Németországban egy zenekar számára?

Amikor 81-82 körül megalakultunk, igazából teljesen gördülékenyen ment számunkra minden. A környéken elég sok zenekar játszott hasonló zenét. 83-ban már lemezszerződésünk volt, ami elég korainak mondható. Könnyen alakult minden, egy nagy családként működött az egész metalvilág. Akkoriban nem nagyon fejtegettük ezt, csak hagytuk, hogy történjenek a dolgok. Különböző stílusú zenekarok működtek együtt teljesen familiáris formában, a heavy metal egy életstílus volt számunkra. Tényleg roppant egyszerűen ment az egész zenekaralapítás/lemezszerződés-dolog. Manapság ez nem ilyen, rengeteg csapat szeretne szerződést és turnéra menni. A 80-as évek elején a heavy metal indulása életem legjobb időszaka volt.

Ha az akkori zenekarokra gondolsz, még rajongónak mondod magad?

Abszolút. Old-school arc vagyok, a Judas Priesttel, az AC/DC-vel és a Venommal kezdtem, és az olyan zenekakat is szerettem, mint a Tank vagy a Raven. Ezek a csapatok a kedvenceim a mai napig.

A mai Motörheadről mi a véleményed?

Az új Motörheadet meghallgattam, de valahogy nem a régi már. Az utolsó 10-15 Motörhead lemez tökugyanolyan, semmi újat nem mutattak. Az utolsó igazán jó Mocifej lemez az Another Perfect Day volt, az is a kedvencem. Ettől függetlenül rajongónak mondom magam, és tisztelettel adózom Lemmynek. Az, amit ő tett az egész rockzenéért, és a mai napig megállíthatatlan, az egyszerűen óriási.

Melyik a legrosszabb Motörhead lemez szerinted?

A Rock ’n’ Roll.

A thrash metal visszatérésről mit gondolsz?

Nem mondanám ezt visszatérésnek, mi például sosem szűntünk meg, mindig a zenei élet részesei maradtunk. Van persze egy rakás olyan zenekar, amelyik új zenét próbál csinálni a Sodom és a Kreator nyomdokain, de ezt nem lehet csak úgy lemásolni, ha nem voltál részese az akkori időszaknak. A thrash csapatok mindig fontos részei voltak a metal szcénának.

Az eddigi pályafutásodnak volt kimondottan rossz része?

Nem igazán. Persze mindig voltak rossz időszakok, amikor például elveszítesz egy zenészt vagy ki kell rúgnod valakit a csapatból. Az kifejezetten borzalmas volt, amikor Chris "Witchhunter" Dudek meghalt. De az élet már csak ilyen. Nem lehet mindig fent lenni, megvannak a mélypontok. Mi mindig igyekeztünk pozitívan szemlélni az életet. Még akkor is, ha valakit ki kellett rúgni a zenekarból, mert annak megvolt a maga oka. Witchunter sajnos túl sokat ivott és muszáj volt lépni, nem volt más megoldás.

Téged mi tart frissen majd’ 30 év elmúltával?

A rajongók. Mit ér egy zenekar a rajongók nélkül?... A srácok adják az erőt. Koncerteken, ahogy üvöltik a zenekar nevét, és látod rajtuk, hogy mennyire szeretik, ez tölt fel és visz előre. A zeneipar nem egyszerű dolog, főleg manapság, de ez még mindig a szép része a zenélésnek.

Bár még addig van idő, de jövőre lesz 30 éves a zenekar. Van már esetleg valami speciális terv erre az évfordulóra?

Egyelőre nem sok. A kiadónk szeretne megjelentetni egy speciális kiadványt, kiadatlan dalokkal. Én szeretnék csinálni egy olyan koncertet, ami a 25. évfordulónkon volt Wackenben, ahova régi tagokat tervezek meghívni. Amikor 2007-ben játszottunk, az történelmi pillanat volt. A 30. évfordulót azért annyira nem érzem annyira különlegesnek, inkább előre tekintünk.

Az Onkel Tom projekteddel mi a helyzet most?

Stúdiózunk, készülünk az új lemezre, áprilisban fog megjelenni a tervek szerint.

Van egy másik projekted is, amivel a bányászatról fogtok dalolni. Elég különösen hangzik…

Az a Die Knappen. Néhány régi bányász barátommal hoztuk össze pár éve. Egy focicsapatnak írtunk dalokat, de néhány tradicionális szénbányász dalt is játszogattunk. Rengeteg munkanélküli szénbányászt ismerünk, és szerettünk volna néhány dalt írni erről az életformáról. Ez tényleg egy speciális, helyi projekt. Nemrég Essenben játszottunk, de turnét meg semmi ilyesmit nem tervezünk.

Melyik az ultimatív thrash metal zenekar?

A Slayer.

És melyik az ultimatív Sodom dal?

(gondolkodik) Nem is tudom… szeretem a súlyosabb témákat, mint például az A Get What You Deserve, a Masquerade in Blood vagy a Code Red, de nem ezek a legkedvencebb dalaim. Nyilván imádom mindegyiket, még az olyan régieket, is, ami az In the Sign of Evil EP-n hallható vagy az Obsessed by Crueltyn. A Nuclear Winter és a Christ Passion, az Agent Orange, és az An Eye for an Eye a Better Off Dead lemezről például mind kedvencem. Ez mindig attól is függ, hogy épp milyen setlistet állítunk össze az aktuális turnéhoz. Mindig kellenek új dalok, és persze a régiekről sem feledkezhetünk meg, szükség van a klasszikusokra, ritkaságokra is.

Ez könnyű kérdés. A Venom első lemeze, a Welcome to Hell, a Motörheadtől a No Sleep ’til Hammersmith és a Slayertől a Hell Awaits.

Mi az élet értelme?

Azt az égvilágon senki nem tudja! (nevet) Számomra az, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból ebben az életben. Nem szabad elvesztegetni az időt, mindig tevékenynek kell lenni. Ha meghalok, talán megmarad utánam valami a következő generáció számára.

Valentin Szilvia