Shock!

Jó tíz éve már annak, hogy újjáalakult a Stryper, minden idők legsikeresebb keresztény hard rock/metal zenekara, a Sweet testvérek, az énekes/gitáros Michael és a dobos Robert vezette csapat azonban csak az ősszel kiadott No More Hell To Pay lemezzel jelentette meg azt az albumot, amit a fanatikusok azóta vártak tőlük. A stílusában és színvonalában minden túlzás nélkül a Stryper fénykorát idéző anyag kapcsán Michaellel nyílt alkalmunk elbeszélgetni. Az idén 50 éves énekest annak idején sokan borult vallási fanatikusként igyekeztek beállítani – mi ebből semmit sem érzékeltünk, Sweet mester azonban pont olyan barátságos volt, mint azt egy, a felebaráti szeretet elsőbbségét hirdető zenekar főnökétől várná az ember.

Michael, bevallom, megleptetek ezzel a lemezzel. Álmomban sem mertem volna gondolni, hogy képesek lesztek valaha is ilyen közel kerülni a klasszikus Stryper hangzáshoz...

(nevet) Ó, köszönöm, ezt nagyon jó hallani, és szerencsére nem te vagy az egyetlen, akinek bejön az album. Pedig állati nehéz mindenkinek megfelelni, ezt azt hiszem, több lemezünk példája is bizonyította a karrierünk során... Most azonban én is úgy érzem, hogy sikerült fején találnunk a szöget, vagy legalábbis a lehető legközelebb kerültünk ehhez. Roppant büszke vagyok a No More Hell To Payre: a maximális mértékben tükrözi a zenekar művészi törekvéseit, és hangzás, produkciós munka, illetve hangszeres játék tekintetében egyaránt kihoztuk magunkból a lehető legtöbbet.

Melyik albumotokhoz érzed a legközelebb ezt az anyagot?

Szerintem az összes albumunk jó tulajdonságainak kombinációját adja a lemez, és az is tökéletesen benne van, mitől volt különleges a Stryper a múltban. Roppant izgatott vagyok a fogadtatás miatt.

A Second Coming amolyan előtanulmány volt ehhez az albumhoz az év elején az újravett régi nótákkal?

Bizonyos tekintetben igen, akár így is fogalmazhatunk. Viszont fontos tudni, hogy azt a lemezt eredetileg nem is akartuk kiadni, csak kísérleteztünk, illetve különböző kiadói okai is voltak, hogy elkészült. Ellenben olyannyira elégedett volt vele mind a Frontiers, mind a zenekar, hogy végül úgy döntöttük, hiba lenne megfosztani tőle a rajongókat. Még szerencsés is, hogy ez volt az első kiadványunk a cégnél, mert így legalább egyértelműen tettük le a névjegyünket azokra a további albumokra vonatkozóan, amelyekre leszerződtünk velük.

A Stryper mindig is az Egyesült Államokban számított igazán erősnek, a Frontiers viszont olasz kiadó. Nem jelent ez hátrányt számotokra?

Nem, egyáltalán nem. A Frontiersnek remekül kiépült hálózata működik Észak-Amerikában is, ráadásul egy profi cégről beszélünk, amely tökéletesen ismeri a mai viszonyokat, és a mi műfajunkban piacvezetőnek számít a világon. Meg aztán legyünk őszinték: ma már nincs olyan nagy különbség egy erős független kiadó és egy multicég között, ha a terjesztést, a rockzenekarok népszerűsítését nézzük. Tényleg nagy várakozással tekintünk a további együttműködésre, mert sok rejlik még bennünk, és a Frontiers a lehető legjobb hely ahhoz, hogy kihozzuk magunkból ezeket a teljesítményeket.

Nem igazán tudom, hogy működik ez nálatok, Amerikában, mert Európa ebből a szempontból másmilyen, de valamiért mindig is úgy képzeltem, hogy az egyes keresztény közösségek is komoly felhajtóerőt, további kiaknázható csatornákat jelentenek a hozzátok hasonló csapatok számára...

Igen, ez valóban így van, és biztos, hogy ezek a közösségek szerepet játszottak abban, hogy ma is itt lehetünk, sőt, nyugodtan mondhatom, ilyen népszerűek lehetünk. Amikor 1992-ben feloszlottunk, azt hittem, örökre vége a történetnek, és az emberek csak annyira emlékeznek majd a Stryper név hallatán, hogy mi voltunk az a keresztény zenekar a sárga-fekete csíkos kosztümökben. A banda szerintünk sosem csak ennyiről szólt, de akkoriban divat volt minket így leírni... Amikor újjáalakultunk, mi magunk is meglepődtünk, mennyien emlékeznek a dalainkra, és ebben ezek az általad is említett közösségek fontos szerepet töltöttek be. Amolyan második életre tudtunk kelni, amit tényleg mi magunk sem mertünk volna remélni, mások meg aztán tényleg abszolút nem hittek benne. Mindebben persze az is benne van, hogy szerintem elég jól öregedtünk: egyikünk sem szedett fel ötven kiló túlsúlyt, egyikünk sem néz ki hetvenöt évesnek, és mivel mind egészségesek vagyunk, ez a koncertjeink energiaszintjén is meglátszik. A kérdésedre visszatérve: a keresztény közösségek egyébként nem csak az Egyesült Államokban terjesztik a zenekar hírnevét, hanem a világ olyan részein is, ahol tényleg nem gondolná az ember, hogy élnek Stryper rajongók. Elsősorban ezeknek az egyházi szervezeteknek köszönhetően tudtunk sikerrel koncertezni az elmúlt években olyan régiókban, ahol még soha életünkben nem jártunk, és most is megyünk majd Indiába, Indonéziába, a Távol-Keletre is.

A kiadóval és a körülményekkel tehát maximálisan elégedettek vagytok, de milyen most a hangulat a zenekarban?

A lehető legjobb, és persze egyedi is. Eleve sajátos helyzetet teremt, hogy Roberttel testvérek vagyunk, hiszen a lehető legközelebb állunk egymáshoz, ami garanciát jelent arra, hogy még ha nem is értünk egyet valamiben, akkor se harapózzon el túlzottan a feszültség. És persze Timmel és Ozzal is hosszú évtizedek óta ismerjük már egymást... Ők is majdnem olyanok, mintha a tesóink lennének. Viták persze nálunk is előfordulnak, de hát hol nem? Meggyőződésem, hogy olyan kapocs fűzi össze ezt a négy embert, amilyen nem sok zenekarban jellemző. Tényleg hálát adok az Istennek, hogy bő harminc év után is ennyire jól tudunk együtt dolgozni.

Timmel azért akadtak feszültségeitek az évek során, méghozzá többször is...

Ez így van, viszont volt egy nagy különbség a két távozása között. A '80-as években mi kértük meg, hogy menjen el, mert elkezdtünk külön utakon járni. Akkor egy rövid időre Matt Hurich ugrott be hozzánk a Leatherwolfba, de aztán szerencsére megtaláltuk a megoldást a problémáinkra Timmel, és visszajött. 2004-ben pedig négyünk közös döntése volt, hogy elváljanak az útjaink, ekkor került a helyére Tracy Ferrie.

Ti hívtátok vissza Timet 2009-ben is?

Igen, mert megérett rá ismét az idő. Ő pedig szintén így érezte, és vissza is jött. Azóta pedig fel sem merült közöttünk semmiféle nézeteltérés vagy feszültség, és nincsenek is jelek, amelyek ilyesmire utalnának. Mindenki egy célért dolgozik.

Ha visszagondolsz a '80-as évekre, van esetleg olyasmi, amit ma már másképp csinálnátok? A Strypert azért rengeteg támadás érte akkoriban...

Azt kicsit sajnálom, hogy ez az említett sárga-fekete vonal sokak szemében kicsit ráült a zenekarra, és agyonnyomta a zenénket. Akkoriban persze megvolt a szerepe ennek az imázsnak is, szóval nem mondanám, hogy mindenestül el kellett volna hagyni, de sokan inkább a színeket figyelték, nem az üzenetet. Ha zeneileg kérdezed, a válaszom nem. Nyilván vannak kevésbé erős dalok vagy albumok, de egy bizonyos szintig mindegyiket szeretem a mai napig.

Az Against The Law-t is?

Akkoriban elmentünk egy olyan irányba, ami szemben állt a korábbival, de ennek is megvoltak a maga okai. Ettől eltekintve viszont az is erős album volt.

Mi van a régóta készülő szólóalbumoddal?

Igen, az egy ideje késik már, most az önéletrajzi könyvem munkálatai és természetesen a No More Hell To Pay elkészítése miatt sem tudtam igazán foglalkozni vele. Nagyjából a negyede, talán a fele lehet teljesen készen. Sok vendég szerepel majd rajta, és zeneileg is eléggé más lesz, mint a Stryper. Viszont igen gitárcentrikus albumra számíts, amely hangulatában leginkább talán a Truth lemezemre üt, és az életem történetét meséli el. Jót és rosszat, unalmasat és izgalmasat egyaránt érintek majd a dalokban. De még nem tudom, mikor tudok ismét száz százalékos erőbedobással foglalkozni vele, hiszen most a Stryperé a pálya, utána pedig a George Lynchékkel közös projektem következik a sorban.

Igen, akartam is kérdezni, miért csúszik az a bizonyos turné...

Várj, ez nem a T&N, hanem egy másik projekt! A T&N is létezik, és tényleg elhalasztottuk a tervezett turnét bizonyos időegyeztetési problémák miatt. Ez azonban egy olyan banda, ahol George Lynch, Brian Tichy és James Lomenzo a társaim.

Ez azért elég durván hangzik...

(nevet) Nagyon jó lesz, majd meglátod! Már csak egy jó nevet kell találnunk neki. Valami olyan frappánsat, mint a Black Country Communion vagy a The Winery Dogs, ha már maga a koncepció is ezekkel rokon... De a mostani tervek szerint valamikor február és április között véglegesítjük a lemezanyagot, és nyárra akár meg is jelenhet.

Mi minden idők három legjobb lemeze?

Az első a White Album a Beatlestől, ami óriási hatást gyakorolt rám annak idején. Óriási Beatles rajongó vagyok, a mai napig imádom azokat a harmóniákat, akkordváltásokat. Az egyes Van Halen gitárosként változtatta meg a hozzáállásomat és a világlátásomat, a Judas Priest Unleashed In The Eastje pedig énekesként volt alapvető számomra. De a korai Bad Company és Boston lemezek vagy a Journey Escape-je is ezek mellé kívánkoznak.

Mi az élet értelme?

Számomra ugyanaz, ami egyben a Stryper értelme is: hogy a szeretet, az evilági és a nem evilági szeretet minden helyzeten át tud minket segíteni az életben. Krisztus értünk halt meg a kereszten – meg kell próbálnunk megérteni azt a szeretetet, amiből ez a cselekedet fakadt. Szóval a szeretet, a szeretet és a szeretet az élet értelme.