Shock!

Hittem is meg nem is, hogy ezúttal tényleg visszakanyarodnak a fénykorhoz, de végül összejött nekik... Az év első felében kiadott, legjobb esetben is maximum felesleges Second Coming lemez újrajátszósdija után a Stryper nem hazudott, és az új albumon valóban azt adja, amit a hívek (...) az elmúlt tíz évben is vártak tőlük, de eddig csak részben kaphattak meg. Vagyis pár korrekt, ám modernebb megközelítésű lemez után Michael Sweeték is engedtek a nyomásnak, és elkészítették a klasszikus korszakukat 2K változatban felélesztő albumot. Boncolgathatjuk persze, hogy miért pont most és miért pont így történt mindez, de a lényeg igazából annyi, hogy teljesen egyértelműen a No More Hell To Pay a leghíresebb keresztény hard rock/metal csapat legjobb lemeze az újjáalakulás óta. Innentől fogva engem őszintén szólva nem érdekelnek annyira a motivációk vagy a háttérmatekozás.

2K változatot emlegettem, és nem véletlenül: annak ellenére, hogy nyíltan merítettek a múltjukból, a Stryper nem a legbiztosabb, legpofátlanabbul retrós utat választotta a régi tábor megnyeréséhez. Az új album kifejezetten modern megdörrenésű, mai dinamikájú produkció, amely ugyan minden ízében őrzi a Soldiers Under Command vagy a To Hell With The Devil örökségét, de mégsem merül ki az 1986-os klisék újrapuffogtatásában. Ezen a téren leginkább talán a Ratt visszatérő Infestation lemezével tudnám rokonítani a megközelítést: talán egy hajszálnyival kevésbé bivalyerős a No More Hell To Pay, mint Warren DeMartiniék 2010-es anyaga, de a szellemiség abszolút rokon. Mindennek azért is tudok nagyon örülni, mert a Second Coming végére felpakolt, előzetes ízelítőként beharangozott két új szerzemény nem igazán győzött meg arról, hogy képesek lesznek a fénykorhoz méltó teljesítménnyel előrukkolni. A banda azonban rám cáfolt.

A Stryper ma már elsősorban a nem kicsit nevetséges, fekete-sárga csíkos kosztümök és a meglehetősen amerikai jellegű igehirdetési módszerek – például Bibliák dobálása a közönségbe – miatt él a nagy rockzenei emlékezetben, így nem árt felidézni, hogy a banda annak idején emellett is roppant erős volt zeneileg. Muzsikájuk ízig-vérig tengerentúli jellegén mindig is átütött egyfajta fémesebb, európaibb megközelítés, és ez a kettősség a mostani albumon is a fénykort idéző módon van jelen – mindez azonban kevés lenne, ha maguk a dalok nem lennének méltóak a dicsőséges '80-as évekhez. De azok, és ez már a nyitó Revelation komótosan húzós tempói, finom építkezése és a Sunset Strip harminc évvel ezelőtti hangulatát könnyfakasztó módon felidéző riffekre épülő, cseppet dokkenes beütésű címadó téma nyitó kettőse hallatán nyilvánvalóvá válik. És nem akarom részletesen kielemezni az egész anyagot, mert ha valaha is szeretted a Strypert, itt bizony nem nagyon foghatsz mellé.

A gyors Saved By Love ha lehet, még dokkenesebb gyors tempóival, az album két legmetalosabb darabját pedig pont egymás után pakolták középtájhoz közeledve: a The Legacy a klasszikus Stryper és a Judas Priest (!) metszetében helyezkedik el, a Marching Into Battle pedig még ennél is tovább megy címéhez méltóan katonás tempóival. Vérbeli Stryper ez is, de nem feltétlenül vártam volna tőlük ilyen szabású darabokat erre az anyagra – mindenképpen kellemes meglepetést jelentenek. Személyes kedvencem ugyanakkor Water Into Wine címmel érkezik a műsor vége felé, orbitális '80-as évek-beli kaliforniai riffeléssel és hangulattal, kiirthatatlan refrénnel. Két momentummal nem békéltem csak meg száz százalékosan: az egyik a Jesus Is Just Alright című klasszikus gospel feldolgozása, amivel ugyan nincs nagy gond, de kissé feleslegesnek érzem, sokkal szívesebben hallgattam volna nála még egy állat saját szerzeményt. A másik pedig a The One című ballada – Isten látja a lelkemet, én még az Every Rose Has Its Thornt meg a Heavent is szeretem, de a Strypernek azért régen is akadtak émelyítően cukormázas lírái, és ez is eléggé közelíti ezt a határt. Át azért nem zuhan rajta, de sosem lesz a kedvencem, noha a szóló itt is nagyon finomra sikeredett.

A lemez hangzása állati erőteljes és profi, az említett Infestationhöz hasonlóan őriz mindent, ami érték volt a banda régi megszólalásában, viszont mentes a tipikus '80-as évek-beli túlkapásoktól – a gitárok karcosak, erőteljesek, és még Robert Sweet dobjai is abszolút keményen, bikán csattannak. Engem különösebben az sem zavar, hogy Michael ma már nem akar és a kora miatt nyilván nem is tud folyamatosan szétvisítozni mindent, mert ezen a téren is akadtak régen komoly túlkapásaik. Most azonban sikerült eltalálni egy egészséges egyensúlyt.

Nem is szaporítom tovább feleslegesen a szót: a Stryper az év egyik legerősebb dallamos metal lemezét szállította le a No More Hell To Pay képében, amit simán kiadhattak volna akár a '80-as években is, és a hasonló korú zenekarok esetében bizony nagyon ritka az ilyesmi. Nálam rengeteget szól az album, és egyelőre nem is nagyon akaródzik ráunnom.