Shock!

Mivel harmadik stúdióalbumuk munkálatai nem haladnak olyan tempóban, mint azt ők – és főleg a rajongótábor – várnák, Contradictions címmel speciális kiadvánnyal rukkolt elő a budapesti Subscribe.

Mi a Contradictions, egy EP kibővítve egy DVD-vel vagy egy DVD kibővítve egy EP-vel?

Egy EP kibővítve egy DVD-vel. Nagyjából 2009 őszére akartuk kihozni az új lemezt, de annyira lassan haladunk, annyira keveset tudunk próbálni mindenki egyéb elfoglaltságai miatt, hogy ez a terv végül meghiúsult. A repertoárt mindenképpen bővíteni szerettük volna új dalokkal, abban azonban nem hiszünk, hogy ismeretlenül nyomjunk ilyeneket a koncerteken. Nem olyan zene a Subscribe, hogy meghallasz valamit élőben, aztán egyből érted és egyből tetszik… A dalainkat jópárszor meg kell hallgatni ahhoz, hogy bejöjjenek. Innen származott az ötlet, hogy akkor adjunk ki valami speciális kiadványt. Leutaztunk Révfülöpre Tamásék nyaralójába, magunkkal vittük az összes hangszert, számítógépeket, mindenféle kis kütyüt, kiürítettük a nappalit, bemikrofonoztuk, és három napon keresztül zenéltünk. Ébredés, reggeli, aztán hangszert a nyakba… Éjszaka pedig ment fel az ének. Így született meg két nap alatt ez a két nóta, egy nap a technikai szarságokkal ment el. Működőképesnek tűnt ez a munkamódszer, elégedettek voltunk vele. A harmadik dal pedig a Kölyköd voltam az Eddától, amit eredetileg a tavaly nyári MTV Iconra gyakoroltunk be, de annyira hozzánk nőtt, hogy végül felvettük. Ami a felvételeket illeti, ezúttal Attissal dolgoztunk a stúdióban, ami új dolog, hiszen eddig mindig külsős hangmérnökökkel csináltuk az albumunkat. A zenénk elég bonyolult, így ők általában csak a közös munka végére értették meg, mit is szeretnénk igazán… Most azonban tök más feeling volt így stúdiózni. Úgy gondolom, a hangzás most áll a legközelebb ahhoz, amit mi mindig is szerettünk volna.

Mi a helyzet a DVD-vel?

A PeCsás bulit eleve rögzítettük, hogy majd valamikor felhasználjuk, és jó ötletnek tűnt most összehozni a kettőt. A lemezipar megdögleni látszik, de ha kiadunk egy anyagot egy rakás izgalmas extrával, az talán érdekli az embereket.

Olyan kiadvány ez, aminek a rendes kereskedelmi forgalomban kell komolyan teljesítenie, vagy inkább csak egy ajándék a Subscribe igazi barátainak, akik akarnak venni valamit a koncertetek után?

Inkább merch-termékről van szó. Az arány egyébként is úgy néz ki, hogy a lemezeink nagyjából 40-45 százalékát adja el a kiadó, a maradék a koncerteken talál gazdára. Az utolsó albumnál is ez volt a helyzet.

Számokra lefordítva ez mit jelent?

Majdnem kétezer példányban ment el, ebből ezret adott el a zenekar és 8-900-at a kiadó. Ez mai szinten persze kurva jó. Főleg, hogy az első lemeznél a kiadónál még azt mondták, hogy „na, gyerekek, legyártunk ezret, és az életetek végéig elég lesz”, miközben mosolyogtak a bajszuk alatt. De már azt is nagyon hamar után kellett nyomni. Ebből a kiadványból is ezret gyártottunk le első körben.

Milyen megfontolás húzódik meg amögött, hogy két formátumban jelenik meg az album?

A fő szempont az volt, hogy így két helyen tud kint lenni a boltban, egyszer a CD-knél és egyszer a DVD-knél. Másrészt vannak gyűjtők, akik ezt a formátumot gyűjtik, mások meg a másikat.

Erről a Kölyköd voltam feldolgozásról ejtsünk pár szót… Például mit szólt hozzá Pataky Attila?

Megőrült tőle! A színpaddal sréhen szemben kellett ülnie egy VIP páholyban, ahonnan a tévéközvetítés miatt le sem lett volna szabad jönniük, de nem tudták visszafogni, úgy beindult. Nem adták le a tévében, de volt egy második számunk is, egy Edda-medley, meg egy finálé, ahol a Minden sarkont játszottuk egy csomó énekessel. Pataky a végén ott is kiráncigálta a mikrofont mindenki kezéből, nem bírt magával. Koncert után pedig odajöttek, és meghívtak minket vendégzenekarnak a harmincadik lemezbemutató koncertjükre.

Egyből igent mondtatok a felkérésre? Olyan nagy Edda fannak egyikőtök sem tűnik…

Alaposan átgondoltuk a dolgot előtte, de végül úgy láttuk, hogy egy teltházas, 2500 emberes PeCsa koncerttel semmiképp sem veszíthetünk. Végül egyébként tényleg durván tele volt a Petőfi Csarnok, de annyira nem vett le minket a közönség. Ami a többit illeti, valóban nem vagyunk fanok, bár tiszteljük és elismerjük az Edda munkásságát. Az MTV Icon pedig presztízsdolog, ami ráadásul kihívást is jelentett zeneileg. Szeretem is játszani a Kölyköd voltamot, az emberek is nagyon leveszik a bulikon.

Említetted, hogy működőképesnek tűnt ez a dalírási szisztéma. Eszerint úgy készül majd a következő Subscribe album is, hogy leutaztok valahová mondjuk két hétre, és összerakjátok az egészet?

Az oké, hogy három nap alatt összeállt két szám, de ha tovább maradunk, lehet, hogy eltorzult volna a dolog. Tehát nem hinném, hogy két hét alatt összeállna így egy teljes lemez, viszont néhány napos, néhány számos adagokban tényleg működött a módszer. De még azt se tudjuk, akarunk-e lemezt csinálni, vagy akarunk-e olyan formában lemezt csinálni, hogy azon ott szerepel tíz szám. Az egyik elképzelés szerint például minden évben lenne valamilyen jelenlétünk, de nem feltétlenül nagylemez: összeáll mondjuk öt-hat dal, és azokat valamilyen formában kiadjuk. Ezt illetően még a zenekaron belül sincs egyetértés. Egyelőre agyalunk…

Mi ennek az oka, a lemezipar általad is említett döglődése?

Az egyik mindenképpen ez. A másik, hogy egy EP felvétele lényegesen olcsóbb, mint egy teljes albumé. Előbbi viszonylag hamar visszajön az eladásokból, utóbbi már neccesebb. Két év alatt lehet, hogy megtérül, de rövidebb távon kevéssé. Nekünk a jelenlegi helyzetünkben ennyi pénzt baromi nehéz lenne kitermelni. A másik pedig az, amit már említettem: mindenki keményen dolgozik, hogy meg tudjon élni és be tudja fizetni a számlákat, így nem tudunk annyit próbálni, mint régen.

Akkor ennyit a budai úrigyerekek-dumáról?

Igen, nagyon szeretjük, amikor mi vagyunk a budai úrigyerekek… Nem akarom azt mondani, hogy szegény családokból jöttünk, valóban volt, akinek Budán laktak a szülei, de soha semmit nem toltak a seggünk alá. Még az első fadarabra is saját magam spóroltam össze 15 ezer forintot, amit aztán utána én is húroztam fel. Ugyanígy mindenki kőkeményen megdolgozott a dobszerkójáért, erősítőjéért. Szóval sajnos nem vagyunk budai úrigyerekek, pedig nyilván minden sokkal könnyebb lenne, ha csak ezzel kellene foglalkoznunk. Akkor például már biztosan kész lenne a harmadik lemez.

Gyakran hallani, hogy a Subscribe valamiféle generációs űrt tölt be itthon, egy csomó olyan fiatal is ott van a koncertjeiteken, aki egyébként más kedvéért nem biztos, hogy elmenne egy rockkoncertre. Nektek is feltűnt ez?

Amikor elkezdtük ezt az egészet, mindenki azt mondta, hogy „hú, gyerekek, ez kurva jó, de egyrészt kár, hogy nem magyarul van, másrészt túl sok a téma a dalokban, váltsatok magyarra és egyszerűsítsetek, és akkor előbb-utóbb sikeres zenekar lehet belőletek”. Ehhez képest hála a jó égnek – lekopogom – ma már akárhová megyünk, sokan vannak, még a vidéki városokban is. A fesztiválokon is mindig a nagyszínpadokon játszunk komoly tömegeknek, akik éneklik a dalainkat. Bonyolult számokat játszunk angolul, mégis tetszik az embereknek, mi pedig boldogok vagyunk emiatt. Talán még a FreshFabrik ért el itthon modern rockzenével angolul hasonló eredményeket, de akkor még a piac is másként működött. Azt szoktuk mondani, hogy nálunk nem voltak tagcserék, és ez is kurva nagy ereje a Subscribe-nak. 1999-ben elkezdtük játszani a Tankcsapda, Green Day, Korn dalokat, amik elég egyszerűek voltak ehhez, hiszen egyikünk sem tudott még zenélni akkor. Aztán elkezdtünk fejlődni, lépcsőről lépcsőre másztunk egyre feljebb, most pedig ott vagyunk, ahol vagyunk.

Meddig fokozható ez?

Ez egy nagyon jó kérdés, amire én sem tudom a választ. A zenekar igazából már most is sokszorosan túlszárnyalta azt, amit eredetileg gondoltunk, hogy elérhetünk. Koncepció igazából továbbra sincs, írjuk a dalokat, ahogy jönnek, és ugyanúgy játszunk ötven embernek, mint ötezernek.

Milyen egy tipikus Subscribe rajongó? Létezik egyáltalán ilyen?

Egyrészt vannak a tinilányok és a tinifiúk, akiknek tetszik ez az egész zenekarosdi: hangos, rohangásznak a színpadon és lehet üvölteni a refréneket. De ott vannak a zeneszeretők, sőt, a zenészek is a kisgyerekek mellett. Mindig is ilyen zenét szerettem volna csinálni: népszerű, mert szerethető, de egyben zeneileg is igényes.

Külföld felé nem akarjátok jobban megnyomni a dolgot?

Most voltunk egy háromnapos román és erdélyi körúton meg egy szerb bulin. Még nem akarom elkiabálni, de őszre formálódik egy kisebb európai kör öt finn zenekarral. Az ötlet onnan jött, hogy a szervező megkeresett minket, hogy nem akarnánk-e itthon leszervezni egy bulit. Aztán valahogy mi is belekerültünk a dologba… Egy prágai és egy bécsi állomás már biztosnak tűnik, de egy budapesti és egy kelet-magyarországi koncert is formálódik. 2011 elején pedig elvisznek minket Finnországba koncertezni. Levelezünk amúgy egy csomó külföldi fesztivállal is, de nem könnyű Magyarországról kijutni.

Kelet felé mennyivel könnyebb mozogni, mint nyugatra?

Nyugaton fényesre van nyalva az emberek segge: bármit megnézhetnek, hiszen rendszeresen jönnek hozzájuk az amerikaiak, van is rá pénzük, és így tovább. Keleten sokkal nagyobb unikum, ha egy jó zenekar érkezik, ráadásul ott már valamennyire a magyar is nyugatinak számít. Romániában először egy foglaltházban játszottunk rémálomszerű körülmények között, viszont ott volt a bulin egy idősebb újságíró, aki beleszeretett a csapatba. Neki köszönhetően léphettünk fel kint a Clawfinger és a Deftones előtt Romániában, aztán jött egy román turné, ahol már mindenütt teltház volt. A nagy bulikon megismertek minket, és annyira jó volt a sajtóvisszhangunk is, hogy még a Fekete-tenger partján is többszázan jöttek össze egy kis klubban. Az első nagy bulink után kíváncsiságból kimentünk a merch-pulthoz, ahonnan aztán két és fél óráig nem is szabadultunk: fotózkodás, aláírások… És minden CD-t meg pólót elvittek, ami csak volt nálunk. Szerbia, illetve a Vajdaság is egyre jobb lett az évek során: először ötvenen voltak a bulinkon, de legutóbb, amikor a Roaddal mentünk, már több mint hatszázan jöttek le, és őrületes hangulat alakult ki. Nyugaton is voltunk már mindenfelé Hollandiától Németországon át Ausztriáig, de ott azért más a helyzet. Játszol, tetszik az embereknek, lehet, hogy vesznek pólót meg CD-t is, de ennyi, ezen túlmenően nem nagyon történik semmi még underground szinten sem. Igazából be kellene fizetni egy rakás pénzt valami nagy PR-cégnek, aki elintézi a sajtómegjelenéseket meg bevásárolja a tévékbe a klipet, hogy utána legyen értelme visszamenni. És persze létezik még az a lehetőség, amiről mindenki álmodozik, hogy valaki meglát egy bulin, és annyira megtetszünk neki, hogy beletol egy rakás lóvét a produkcióra.

Erre azért elég kicsi az esély, nem?

De igen, viszont az Ektomorféknak például összejött. Nyilván az ő esetük kicsit más, mert az a Soulfly-féle zene mindig is nagyon ment a németeknél, ők pedig kurva jól is csinálják. Kint rá is haraptak. Mi is játszottunk már olyan fesztiválon, ahol az Ektomorf headliner idősávban lépett fel, a merch-pultnál pedig nekik volt a legtöbb cuccuk.

Romániában nemcsak Erdélyben, de románok lakta részeken is rendszeresen játszotok. Nem volt még problémátok abból, hogy magyarok vagytok?

Klubban nem, máshol igen… Volt egy fesztivál, amit a verespataki aranybánya ellen hoztak össze, és mi is felléptünk rajta egy sor román zenekarral együtt. Utána lementünk egy helyi diszkóba, és egyből meg is fagyott a levegő, ahogy megérkezett a rasztás, a nagyhajú meg mindenki, kábé még a DJ is abbahagyta a zenét… Szóval az elején volt egy kis lincshangulat, de végül kimagyaráztuk, sőt, miután megtudták, hogy miért vagyunk ott, meg is enyhültek. De egy benzinkúton is volt gond legutóbb. Beszóltak, kötözködtek, a sofőrnek ellopták a kajáját a buszból, simán lehetett volna sokkal nagyobb baj is.

Mi a helyzet Szerbiával ezen a téren?

Szerbiában mindig a magyarlakta részeken játszottunk eddig, így ott legfeljebb olyan volt, hogy a határőr nem szerette a magyarokat, és ezért órákig ott ragadtunk, miközben már rég a buli helyszínére kellett volna érni. Meg nyilván a rendőr is mindig jól akar járni: ha be vagy kötve, az a baj, ha nem vagy bekötve, akkor meg az.

Melyik külföldi bandával volt a legemlékezetesebb együtt játszani?

A Clawfingerék bezárkóztak a koncert előtt, nem lehetett találkozni velük. Ők már kicsit haknizenekar, lejárt a mandátumok, de kisebb fesztiválokra azért még hívogatják őket… A Deftones-ból Stephen Carpenter nagyon nyitottnak bizonyult, a soundchecket is végigülte, lehetett vele haverkodni. Chino viszont mindenkitől elszeparálódott, a zenekarával sincs jóban, ami kicsit fura. A Meshuggah-ék is jó arcok, de Robb Flynn is szimpatikus és közvetlen volt a Hegyalján. Ő például még oda is ment Mátéhoz a Roadból, hogy milyen jó frontember, a dobosukkal meg csináltunk Kettő-négy interjút, ő is rokonszenves volt. Dave Lombardo is normális csóka, külön busszal utazik a családjával, a koncerteken pedig az asszony és a gyerekek oldalról, a kispadról nézik aput, amint dolgozik. Aztán a buli után kézenfogva visszaszállnak a buszba. De tényleg mindenki más: néha maga a zenekar nem jó fej, máskor a turnémenedzser gáz. A Slipknotékat például egy belga fesztiválon láttuk, de koncert előtt gyakorlatilag ki sem engedik őket a buszból.

Az itthoni dolgokra visszatérve, az utóbbi években sokat játszottatok a Roaddal, ami elég érdekes párosítás, hiszen mintha két véglet találkozna…

Abszolút. Az elképzelés az volt, hogy két tábort csaljunk le a koncertekre. Régóta gondolkodtunk azon, kivel turnéznánk együtt szívesen, hiszen nyilván szeretünk egy csomó mindenkit, de nem mindenütt van egy szinten a két zenekar ismertsége. A Roaddal csináltunk két próbakoncertet, az egyiket Gyöngyösön, ahol ők menők, a másikat pedig Veszprémben, ahová mi jártunk vissza sokadszor. Mindkettő kiemelkedően sikerült: Veszprémben majdnem ötszázan, Gyöngyösön pedig hétszázan jöttek össze, így aztán leültünk tárgyalni Mátéval a folytatásról. Úgy gondolom, nagyon jól sikerült mind az őszi-téli, mind a tavaszi turné. Sok helyen tapasztaltuk, hogy tényleg két külön közönségről van szó, gyakorlatilag teljesen kicserélődtek az arcok a színpad előtt, máshol azonban láttunk Subscribe pólós gyereket tombolni a Roadra, és fordítva. Szerintem mindkét zenekar profitált ebből, sokat tanultunk egymástól is.

Várható-e valamilyen folytatás idén?

Őszre voltak bizonyos tervek, de ezek végül nem valósultak meg, illetve más irányt vettek. Idén tavasszal három közös bulink lesz, egyébként önállóan koncertezünk mind. Március 27-én játszunk az A38-on a Plastic Bitch, az Óriás és a Turbo társaságában, utána pedig elindul a vidéki országjárás.

Melyik volt az eddigi legjobb Subscribe koncert?

A tavalyi Hegyalja és Volt egyaránt kiemelkedő volt, nemcsak a közönség miatt, hanem mert a zenekar is olyan formát hozott, ami ritka. Aztán egy Zöld Pardon bulink jut még eszembe, ahol konkrétan elsírtam magam koncert közben, kicsordult a könnyem. Van a Kiss And Kill Your Boyfriendben az a kiállás, amikor a közönség énekel, és akkor minden lepergett előttem. Amikor először színpadra álltunk, tényleg sosem gondoltuk volna, hogy ennyire sikeresek leszünk. Egyébként akkor igazán jó egy buli, ha létrejön a zenekar és a közönség között az az energia-áramlás, ami az egész dolog varázsát adja.

Úgy vettem észre, a Subscribe-ról mindenkinek más zenekarok jutnak eszébe attól is függően, hogy ki mit hallgat. A zenétek nagyon sokszínű, mik azok a közös kedvencek, akiket egyformán szerettek a csapatban?

A Countenancing kapcsán nagyon sok helyről megkaptuk most a Mars Voltát, ami például nem titkolt szerelem, szóval simán lehet, hogy az egyik riff tényleg olyan feelingű. Voltunk többször is koncertjükön, aki már látta a bandát, az pontosan tudja, miért szeretjük őket, aki meg nem, az menjen el, és majd rájön. Az elődöt, az At The Drive-Int is rengeteget hallgattuk. Aztán mindenki szereti a Porcupine Tree-t, az Oceansize-ot, az Opeth-et, a Karnivoolt, a Toolt…

Mi a helyzet azokkal a régi kedvencekkel, amiket te is említettél? Green Day, Korn, Tankcsapda… Hallgatjátok még ezeket?

Nem jellemző. Tankcsapdán, Akelán, Panterán, Nirvanán, Kornon nőttünk fel, meg az akkori deszkás zenéken, az H-Blockx-on, a Dog Eat Dogon és társaikon. A Korn, a Deftones és ez az egész nu metalos vonal csak akkor jött divatba, amikor már zenéltünk, akkoriban mi is ilyesmit játszottunk. Ezeket a hatásokat, úgy gondolom, ki kellett nőni, utána pedig mindenki másfelé indult el. Az előbb felsoroltak jelentik a közös nevezőt.