A The Gathering album után egy ideig kétséges volt a Testament jövője Chuck Billy betegsége miatt, ám pár évvel később újra erőre kapott a csapat, csupán a rajongókat éheztették irgalmatlanul hosszú ideig az új lemez megjelenéséig. Nem csoda, hogy mindenki felfokozott izgalommal várta a The Formation Of Damnationt, melyen 11 tételben csapják arcul a thrashereket. Március első felében a csapat egyik motorja és dalszerzője, a svéd-mexikói származású Eric Peterson gitáros csörgött ránk, hogy kifaggathassuk az új lemezről, illetve néhány régi dologról.
Mi tartott ennyi ideig a First Strike Still Deadly megjelenése óta?
Igazából a The Gathering kiadása óta rengeteg minden történt velünk, attól kezdve ugye, hogy az énekesünk rákos lett, ami akkor érthetően jó időre megakasztotta a zenekart. Közben én csináltam néhány Dragonlord lemezt, majd felvettük a First Strike-ot, turnézni mentünk, összehoztuk a reunion koncerteket, aztán máris megérkeztünk a ma eseményeihez. Az idő baromi gyorsan repül, ha jól érzed magad.
Az új lemezhez egyébként mikor írtátok meg az első dalt és melyik volt az?
Hmm... a legelső az Afterlife volt, még 2003-ban készült.
Egy rakás zenész megfordult már nálatok az utóbbi időben. Miért ilyen nehéz egy stabil felállást összehoznotok?
Nem igazán turnéztunk annyit, mint mások szeretnék, ezért néha baromi nehéz ugyanazokat a zenészeket megtartani egy zenekarban, mivel ők érthetően koncertezni akarnak, pénzt keresni, ilyesmi. Ezért kellett például sokszor mindig más dobossal dolgoznunk, John Allen és Paul Bostaph váltották egymást, majd jött John Tempesta. Szóval ez tényleg csak a turnézás miatt alakult így: jó ideig például egyáltalán nem mentünk sehova, aztán mikor nekilendültünk, előfordult, hogy ugyanaz az arc már nem tudott velünk jönni, ezért keresni kellett mindig valaki mást.
Meg tudnád még számolni azokat a dobosokat, akik megfordultak nálatok a kezdetek óta?
(nevet) Hú, ez nehéz kérdés! Tényleg jó sok dobosunk volt, ráadásul nem is mindenki szerepel a lemezeinken, volt aki csak koncertezni jött velünk. De szerintem a legjobb metal dobosok megfordultak már nálunk. Hm, de számoljunk csak... volt ugye az eredeti dobosunk, Louie Clemente, aztán Paul Bostaph, Gene Hoglan, de dolgoztunk a Machine Head első dobosával Chris Kontos-szal is. Dolgoztunk Dave Lombardo-val, John Allennel a Sadusból, Asgeir Mickelsonnal a Borknagarból, John Dette-vel és Nick Barker is velünk volt egy darabig, utána jött Paul Bostaph újra.
Impozáns lista... Melyik az a dobos, akivel akartatok volna még dolgozni, de valamiért nem jött össze?
John Tempestával szerettünk volna turnézni, de egy rakás dolog miatt – egy része személyes – ez mégsem jött össze. Aztán ott volt a Nick Barkeres történet, vele mindenképpen szerettünk volna tovább dolgozni, ám ő Angliában él, és végül nem kapta meg a vízumot. De örülünk, hogy Paul játszik nálunk, ő ugye abszolút ugyanabból a zenei közegből jött, mint amit mi képviselünk, szóval végül a lehető legjobban alakultak mégis a dolgok.
Annak idején számomra – illetve nem csak számomra – nagy meglepetés volt, amikor Alex Skolnick visszatért a csapatba a nagy újjáalakuláskor. Élvezi amúgy, hogy újra metalt játszik vagy ez csak egy munka a számára?
Jelen pillanatban mindenki jól érzi magát a zenekarban, beleértve Alexet is. Tulajdonképpen ez most több is, mint csupán annyi, hogy „örülünk, hogy zenélünk”, jóval több mint egy „munka”. Illetve pontosabban ez valahol mindkettő, valami olyan meló, amit mindannyian szívből csinálunk, imádunk újra ilyen zenét játszani.
Ilyen sok év várakozás után mindig nagyok az elvárások az új lemezzel kapcsolatban. Éreztetek bármilyen nyomást a dalszerzési időszakban?
Nem túl sokat, igazából csak nekiláttunk, lesz ami lesz alapon. Végre most egy tényleg jó kiadónál vagyunk, és nagyon akartunk már lemezt csinálni. Az elmúlt időszakban nem volt ez mindig így, pl. az előző kiadónkkal finoman szólva nem túlzottan voltunk elégedettek, és nem is akartunk úgy elkészíteni egy lemezt, hogy közben nem jövünk ki jól egymással. De a Nuclear Blasttal tényleg minden flottul ment, abszolút támogattak minket és meg is lett az eredménye!
Néhány új dalban érezni, hogy nagy Arch Enemy rajongó vagy. Ezek szerint hallgatsz mindenféle mai zenét?
Igen, rengeteg mindent meghallgatok, rengeteg kiemelkedő anyag van úgy általában a metalban. Az Arch Enemyt említetted, ugye? Mi van velük?
Hm. Némely dalban mintha Arch Enemy riffek lennének. Bár az Arch Enemyben meg Testament riffek vannak, szóval valahogy egymásra hatottatok, ki tudja...
Hmm.... (hallhatóan meglepődik) Nem is tudom... (nevet) De nem bánom, az Arch Enemy egy remek banda! (nevet)
Írtál dalszöveget az új lemezre?
Nem igazán, inkább a zeneírásra koncentráltam. Az én reszortom most a jó riffek, témák kiagyalása volt, Chuckra hárult a szövegírás feladata.
Klipet készítetek majd?
Igen, épp mostanában beszéltünk róla, a More Than Meets The Eye lesz a klipes dal.
Annak idején, mikor Chuck megbetegedett, megfordult a fejedben, hogy vége a Testamentnek?
Ez olyasmi, ami benne lógott a levegőben, de egyáltalán nem voltunk biztosak benne, hogy mit fogunk csinálni, mi történhet. De az én fejemben az sosem fordult meg, hogy a zenekarnak egyszer vége lesz.
A Dragonlord projekteddel mi a helyzet, készül új lemez?
Igen, hamarosan nekilátunk új dalokat írni, szóval várható új lemez a közeljövőben. A tervek szerint ősszel fogjuk felvenni.
Esetleg újra Steve Smyth-szal?
(kategorikus) Nem.
Ha jól sejtem, nem igazán vagytok jóban...
Nem beszéltünk egymással, mióta átment a Nevermore-ba, elég furcsán alakultak a dolgok és ő is meglehetősen furcsán viselkedett.
2006-ban a közel-keleten, Dubaiban játszottatok egy fesztiválon, ami azért nem egy mindennapos dolog. Milyen hatással volt ez rátok?
Borzasztóan érdekes volt számunkra, fogalmunk sem volt, hogy mire számítsunk, mi lesz ott egyáltalán. Több mint meglepő volt, hogy a srácok mennyire élvezték a zenét, szóval közel-keleten is tökugyanúgy szeretik a metalt, mint bárhol máshol. Minden szempontból hatalmas élmény volt az egész, fantasztikusan jól éreztük magunkat Dubaiban.
Mostanában újra feljövőben van a thrash metal, mondhatni egyre népszerűbb szerte a világon. Nem rémisztő ez számodra, hogy az a stílus, amit annak idején ti kezdtetek el, manapság egy üzletággá vált?
Egy olyan zenekar számára, mint mi ez inkább jó dolog, meg az is jó érzés, hogy a mi zenénk újra népszerű. Új kiadónál vagyunk és a metal színtér újra egészséges, teljesen úgy érezzük, hogy egy erős lemezzel térünk vissza. Most inkább izgatottan várjuk, hogy mi fog történni.
A zenekar első éveiben álmodoztál arról, hogy ekkora sikereket fogtok elérni?
Nem igazán. A zenekar legelső időszakában az volt az egyetlen célunk, hogy felvegyünk egy lemezt, nem gondolkodtunk egy egész életre szóló karrierben. Hosszú és meglehetősen nehéz utat jártunk be, de most, 25 évvel később nagyon jó érzés, hogy a Testamenttel végül ennyi jó lemezt tudtunk csinálni az elmúlt évek alatt. Ráadásul még mindig meg tudtuk őrizni a fiatalkori hatásainkat, csak éppen már sokkal súlyosabban zenélünk, mint annak idején, mint amikor elkezdtük ezt az egész zenekarosdit. És ez nem éppen rossz dolog.
Emlékszel még, hogy alakult ki a Testament sound és ez az egyéni riffelés?
Csak úgy kialakult... valószínűleg a saját hatásainkból, aztán lassan formálódott. Rám például a régi NWOBHM bandák voltak nagy hatással. Meg persze az akkori színtér is hatott mindarra, amiben mi léteztünk. Volt egyfajta barátságos rivalizálás a csapatok között, egy helyen működött egy rakás hasonló vonalon mozgó banda. Nagyon-nagyon rendben volt akkoriban az egész színtér, mondhatom azt, hogy mindannyian barátok voltunk.
Gyerekként kik voltak rád még hatással?
Olyan csapatok, mint a Mercyful Fate, Venom, Angel Witch, Judas Priest, Black Sabbath. Ilyesmik.
A zene mellett mi fontos még az életedben?
Hogy a gyerekeimmel legyek, meg a családommal.
Emlékszel életed legelső koncertjére?
Egy nagy fesztiválon voltam először, ’79-ben, játszott az Aerosmith, az AC/DC még Bon Scott-tal, Ted Nugent, Black Sabbath, Frank Marino & Mahoganey Rush... elég jó kis koncertek voltak ezek.
És az utolsó, amit láttál?
Öööö (gondolkodik), ú, mit is láttam utoljára..., á, megvan, Vancouverben egy remek Dimmu Borgir bulit láttam utoljára.
Ezek szerint szereted ezt az európai black metal vonalat? A Dimmu Borgir a kedvenced ezek közül?
Igen, nagyon csípem ezt a stílust. A Dimmu az egyik kedvencem, de még hallgatok másokat is.
Gyerekként egyébként mi akartál lenni? Léggitároztál a tükör előtt?
(nevet) Abszolút. Egyike voltam azoknak a kölyköknek, akik KISS-t hallgattak és pózoltak közben.
Mi az élet értelme?
Metal! (nevet) Meg a család, szerelem, a boldogság, és, hogy vigyázz azokra, akiket szeretsz. Legyél boldog az életedben. Igen, hogy legyél boldog.
