Shock!

Tunyogi Bernadett nem csupán Tunyogi Péter nagyobbik lánya. Talán igaz, a magyar rockszíntér leginkább a P. Mobil és édesapja révén ismerheti nevét és hallhatta hangját, ám életútja színesebb és jóval gazdagabb ennél. Rendhagyó nagyinterjúnk során vele beszélgettünk családról, gyermekkorról, karrierről, szeretetről és összetartásról, és persze az idén már tizenöt éve elvesztett magyar ikonról, aki számára máig „az Apu" maradt – Tunyogi Péterről.

A ti életetek, a Tunyogi lányok élete a kezdetektől erősen összefonódott a zenével a P. Mobil, de főleg Édesapátok révén. Vissza tudsz emlékezni, mikor kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy a ti családotok nem teljesen hétköznapi modell, és apukátok nem „hagyományos" apuka?

Ha már a családot nézzük, van egy öcsénk is, Peti, aki ugyan nem ezen a pályán mozog, de tehetséges. Az az igazság, hogy az egésznek két vetülete van számunkra is. Visszatekintve most, hogy felnőtt és már szülő is vagyok, anyu meg apu a lehetőségekhez képest igyekezett olyan gyerekkort teremteni nekünk, hogy ne érezzük, amit te is mondasz, hogy a családunk eltér a többitől, hogy mások lennénk. Rendes, hagyományos értelemben vett szuper gyerekkorunk volt. Az ténykérdés, hogy amikor kimentünk az utcára, azért kicsit mást tapasztaltunk. Az első emlékeim például olyanokról szólnak, mint mikor az Elektromos Temetés koncert volt az Ifiparkban (1984 – SzG), és mentünk a Tabánon át a helyszínre. Rengeteg ember volt már a környéken. Régen szokás volt, hogy vidékről a srácok, lányok már az előtte való nap feljöttek „csövezni" sátorral akár, hogy jó helyen tudjanak majd állni a koncerten, vagy egyáltalán bejussanak. Apuval mentünk a bejárat felé keresztül a tabáni dombon, és ahogy meglátták, jöttek oda hozzánk. Szeretettel persze, de ahogy közeledtek felénk sokan, megijedtem. Nem tudtam eldönteni, hogy bántani akarnak vagy „csak" szeretnek. Szerencsére az utóbbi! Apu sietett a hangbeállásra, de mindenkinek nagyon kedvesen odaköszönt. Vagy Almádiban egy koncerten anyuval a színpad oldalában álltunk és nekem nagyon hangos volt a zene. (nevet) Élveztem, de kicsit ijesztőnek tűnt. De szép emlék az is, amikor Tőserdőn volt egy nagy koncert és úgy döntött a család, hogy már pár nappal előtte ott leszünk a kempingben. Ahogy elindult a koncert este, néztük a tesómékkal egy picit, aztán menni kellett aludni. (nevet) Azért anyu arra mindig vigyázott, hogy kisgyerekként rendszer legyen az életünkben, hogy ebben a közegben idejekorán ne merüljünk el. A turnékra sem mentünk. Óvodába, iskolába jártunk... Anyuval megvolt a tökéletes civil életünk. Mindamellett persze mi sem voltunk teljesen civilek, hiszen a Rádió és az Operaház gyermekkórusába jártunk, és már kicsi korunk óta mi is énekeltünk. Sokszor előfordult, ha elmentünk a piacra, hogy „Tunyókám, félretettem neked egy szép csülköt", de apu sosem várt el ilyesmit. Mindig azt mondta: ne tévesszen meg minket, hogy ismert ember. Akkor a P. Mobil a fénykorát élte, úgyhogy tényleg az volt. Felhívta a figyelmünket: ez nem azt jelenti, hogy többet érne, mint bárki más. Van, aki kovács, van, aki irodában dolgozik és van, aki kenyeret süt, ő pedig énekel, de ennyi a különbség, semmi más. Senki nem ér többet, vagy inkább kevesebbet a másiknál.

A P. Mobil a hőskorban rengeteget játszott, néha több mint kétszáz bulit egy évben. Nehéz volt ezzel összehangolni a családi életet? Hogy apu otthon is legyen, de a zenekar is menjen, és senki ne érezze hiányát?

Sokat volt távol, igen, de anyu volt a fix pont a hétköznapokban. Mi ebben szocializálódtunk a testvéreimmel, természetes volt, hogy ez a munkája. Apu pedig a családjáért dolgozott, illetve voltak számára olyan napok, hagyományok, amik szentek voltak. Mondjuk a karácsony, a szenteste, a húsvét, vagy ha nem volt turnén, a vasárnapi ebéd, hogy együtt legyen a család. Ezekhez nagyon ragaszkodott. Ilyenkor igyekezett úgy intézni, hogy otthon legyen. Ahogy belépett az ajtón és levette a bőrdzsekit, kint hagyta a rockert és hagyományos értelemben vett apuka lett. Később imádta az unokáit is. Sajnos, aki tovább vitte a nevét, öcsém kisfiának születését nem, de azt még megérhette, hogy a kislányom és Orsi két gyermeke is megszülethessen. Odáig volt! A földön kúszott velük, a falatot belerepülőzte a szájukba óriási türelemmel, együtt hintáztattuk őket a játszótéren, és anyuval vigyáztak is rájuk. A kemény rocker szíve lágy nagypapát takart. Meg apukát is egyébként. Ez is hozzá tartozott a személyiségéhez, hiszen nagyon fontos, hogy érzékeny ember volt.

Nagyon tudatosan neveltek akkor benneteket.

Inkább jó, egészséges ösztönnek nevezném. Nagyon fiatalok voltak anyuval, nem hiszem, hogy az elején különösebb stratégiájuk lett volna. Persze később akadtak momentumok, amikor meg kellett nekünk tanítani, magyarázni bizonyos szituációkat mind erkölcsi, mind más értelemben. Történt olyan, hogy ott feküdtek a mobilosok mondjuk az ajtónk előtt hálózsákban, amikor mentünk iskolába, anyu meg vitt nekik kávét. A buszon pár hosszúhajú egyén odaszegődött mellém: fiúk, lányok, maximum húszévesek. „Te vagy a Tunyó lánya? Elkísérhetünk?" És kérdezgettek apuról. Mi meg be voltunk tanítva otthon, hogy nem állunk szóba idegenekkel, úgyhogy úgy mentem végig a buszon, hogy egy szót se szóltam hozzájuk. (nevet) Kérdezgettek, jöttek mellettem. Akkor már nem féltem tőlük, inkább csak kellemetlen volt. Tudtam, hogy attól, mert hosszúhajúak és farmercuccban járnak, még nem rossz emberek, csak szeretik a rockzenét. Az osztálytársak is frocliztak egy kicsit néha ezzel, de a stabil családi hátterünkkel sokkal könnyebben tudtuk ezeket kezelni.

Amikor tinédzserkorba értetek, természetesen jött, hogy nyitottatok a zene felé, megszerettétek ezt a vonalat? Vagy ez csak megöröklődött valahogy óhatatlanul?

Nekünk ez teljesen természetes szituáció volt. Én is meg a húgom is egész életünkben énekeltünk. Nálunk otthon kétfajta zene szólt a szülők által: vagy a rock, Led Zeppelin, Deep Purple, meg Rod Stewartot is nagyon szerették, vagy Mozart és a klasszikusok. Ebben a két végletben nőttünk fel. Persze nagyon hamar, amint kiderült, hogy van hozzá adottságunk, mi is tanultunk zenét. Amikor a P. Mobil nem működött (1984 és 1994 között – SzG), és egy ideig apu elment vendéglátózni, dobos-énekesként. Dobosként kezdte a karrierjét annak idején. Volt otthon egy octapadja is, ezen gyakorolt. Kevesen tudják, de rengeteg stílusban tudott énekelni, mindenfélét. A szülei színészek voltak. Gyakorlatilag ott nőtt fel a színházi öltözőkben, Illetve a nagyanyja nevelte. Édesapja és édesanyja mind a ketten nagyon tehetséges művészként jól énekeltek, főleg az apukája. Anyukája pedig szubrett típus volt. Mindig azt mondják, hogy az ő alkatát örököltem. Annak idején a színészek nem csak Shakespeare-t, hanem operettszerepeket is játszottak. Mindent tudtak a szakmáról. Apu az összes zenés darabot fújta kívülről. Elég volt egy részlet és tudta, hogy ez a Csárdáskirálynő, második felvonás, harmadik kép,.. Folytatta bárhonnan bármelyik darabot. Sőt, volt hogy egy operettben apródként szerepelt a szüleivel. Van róla fénykép is. Mi zenészként nem nézünk le semmilyen műfajt. Na jó, a mulatósban meg a technóban nem nagyon voltunk otthon! (nevet) Mindent lehet jó minőségben játszani. A többi zenei ízlés kérdése. Én is rengeteg különböző stílusú zenekarral felléptem. Kábé tizenhat éves voltam, amikor kezdtem háttérénekesként énekelni együttesekben. Épp emiatt a turnék és koncertek miatt illetve hogy játszottam a Rock Színházban, a gimnázium utolsó évében magántanuló voltam.

De hogyan kerültél ebbe bele tulajdonképpen? Hogy kezdődött?

Amikor általános iskolás voltam, akkor kezdődött a Whitney Houston-korszak. Amúgy is évek óta énekeltem a kórusban, sok gyerekszerepet a rádióban, tévében, színházban, külföldön. De akkor minden Whitney Houston-számot megtanultam, ami csak kazettán vagy bárhonnan fellelhető volt. Hamar rájöttem, hogy a kis vékonyka alkatommal nem leszek operaénekes, bár gyerekként azt szerettem volna. Toldy Máriának volt egy énekiskolája, ahova csomóan jártunk énekelni: Auth Csilla, Malek Andi... Egyszer csak odajött hozzám valaki egy sulikoncerten, hogy elvállalok-e egy feléneklést. Elvállaltam. Az volt az első stúdió munkám felnőttként. Egy fogkrémreklám volt talán, fent a Fonográf stúdióban. Onnantól kezdve valahogy már ment az infó, hogy itt van ez a kislány, milyen ügyesen megcsinálta fél óra alatt... Jött a következő felkérés és végül egyre több helyre hívtak. Arról nem is beszélve, hogy a gyerekkórus, meg a kottaolvasás miatt remekül boldogultam a szólamokkal, ami ugye a háttérénekléshez elengedhetetlen. Később már mi találtuk ki, írtuk, énekeltük a szólamokat, vokálokat egy-egy zenekar új számaihoz. Ez pont az az időszak volt egyébként, amikor apu kiment külföldre.

Ez a '80-as évek vége táján volt valahogy?

Inkább a '90-es évek elején. Akkoriban többek között a Tátraiban vokáloztunk, és kiesett Keresztes Ildi, mert akkor kezdett szólókarrierbe. Mondtam, hogy van nekem egy kishúgom, elhozom magammal. Ugyanúgy énekel, mint én, ugyanúgy tud mindent. Elvittem Orsit is, és utána már ketten jártuk a koncerteket, turnékat.

Édesanyátok teljes vállszélességgel támogatta ezt a dolgot?

Ez is nagyon pozitív tulajdonsága volt a szüleimnek. Elmondták a véleményüket, és ez az élet minden területére értendő, de sose erőszakoskodtak. Ha valamit szerettem volna, mindamellett, hogy elmondták a buktatókat, hagyták, hogy menjek és csináljam. Volt egy olyan emlékezetes szitu, hogy hosszú idő után két külföldi vendéglátós turné között apu hazajött rövid időre. Pont egy Tátrai-koncertre készültünk Orsival. Este nyolckor sminkeltük magunkat otthon, mert a koncertek kilenc körül kezdődtek, anyu pedig várt ránk, hogy a helyszínre vigyen bennünket. Bejött apu és kérdezte, hogy ti meg mit csináltok? Azonnal mossátok le, pizsama és irány az ágy! Anyu meg válaszolt, hogy a lányok mennek dolgozni, vokálozni a Tátraiba. Apu kiakadt! Dolgozni? A Tátraiba? Ilyenkor? És egyáltalán! Az összes zenekar mind nőfaló, csak azért kellenek a lányok hogy legyen kivel szórakozni! (nevet) De akkor már indult egy teljesen új korszak, ami apunak kimaradt. A Tátraiban is emlékszem, micsoda jó női vokálok voltak a számokban! Vagy Ákosnál, vagy akár a Rapülőknél például. De énekeltem Demjén Rózsinál és az Omega-koncerteken is. Ezek a zenekarok már rég nem azért vitték a lányokat, a vokálosokat a színpadra, hogy ott rázzák a feneküket csak a látványért. Mi már érvényes, fontos zenei elemei voltunk a produkciónak és tagjai a zenekaroknak. Az összes idősebb zenész, akivel dolgoztunk mind úgy bánt velünk, mintha a saját gyerekei lettünk volna. Szeretettel, tisztelettel voltak irántunk, elismerték a munkánkat.

Mennyi ideig tartott, hogy megeméssze ezt a szituációt? Hogy a gyerekkórusból egyszer például Tátraiék mellett álltok a színpadon?

Nem volt egyszerű, mert hamarosan az érettségi után újelentkeztem a Színművészetire is. Az hogy vokáloztunk, hogy Orsi énekesnőként is lemezeket adott ki még oké. De az, hogy oda felvételiztem... Ez volt az egyetlen alkalom az életünkben, amikor apu nem akart támogatni. Volt egy pici mosolyszünet is. Azzal magyarázta, hogy végignézte a szülei életét, lelkileg megterhelő, durva és nehéz a színházi világ, és egyszerűen nem akarja hogy ezeken én is keresztülmenjek. Mégis elmentem és fel is vettek rögtön a Színművészeti Egyetemre. Később persze tisztáztuk, hogy mennyire féltett... Úgyhogy eltartott egy ideig, mire elfogadta a helyzetet.

Még annak ellenére is, hogy időközben látta: a zenészszakma teljes tisztelettel van felétek?

Ez tényleg egy gyors „menet" volt számára. A kislányai gyorsan felnőttek és hirtelen mindenki belecsapott a lecsóba. (nevet) De nem tartott ez a „harag" olyan sokáig azért. Másodikos egyetemista voltam, amikor a Valahol Európában musical bemutatója volt, amiben a női főszerepet játszottam. Ott ült a színházban, és nagyon büszke volt. Ez volt az első alkalom, amikor megnyugodott, hogy látják a tehetséget, hívnak, játszom, talán jó lesz nekem. Azóta a pályán eltöltött kábé harminc év alatt persze megtapasztaltam, amire annak idején gondolt, amitől féltett.

Hátrány vagy előny volt, hogy színészek voltak a nagyszülők, hogy híres énekes az édesapád?

Inkább hátrányát éreztem, ha választani kell. Az elején mindig be kellett bizonyítanom, hogy nem azért vagyok ott, mert ezt elintézték. Így is volt. Apu sem elvből, sem alkatilag nem volt egy „intézkedő" típus. Az elején volt olyan zenész, aki őszintén elmondta egy közös munka után, hogy kíváncsi volt, mit tud a Tunyó lánya. Nagy örömömre annyira elégedett volt, hogy a mai napig dolgozunk együtt. A színművészetin pedig sem előny, sem hátrányt nem jelentett. Apu nem egy műfajban dolgozott velük, a nagyszüleim pedig akkor már régen nem éltek. Ha hírből hallották is hogy színészek voltak nem az érdekelte őket a felvételin, hanem a teljesítmény.

1994-ben, amikor a P. Mobil visszatért, már ti is ott voltatok velük a Fradi-pályán énekelni. Ez az ő döntése volt, ő vitt be benneteket, vagy Schuster Lóri érezte, hogy hozzáad a dologhoz?

Megmondom őszintén, erre már nem emlékszem, gondolom, Lóri volt az ötletgazda. Azért mindenkit kiskorunk óta ismertünk, a régi tagokat is: Bencsik Samu, Cserháti, Vikidál... Apu óriási horgász volt, nyaranként lejöttek hozzánk a Balcsira, és készültek a rántott halak. Elmentünk kirándulni is. Van egy fotóm, ahol Cserháti fogja a kezemet Nagyvázsonyban. Így amikor együtt léptünk fel a Fradi-pályán velük, akik végignézték, ahogy felnőttünk, nem volt benne semmi erőltetett vagy beleerőszakolt. Az ő szemükben ez egy kedves dolog lehetett, hogy Tunyó lányai jönnek és énekelnek velük.

Számotokra Orsival meglepetés volt, amikor a Babolcsai Néni lemezen, Az utolsó rock'n'rollban megénekelt benneteket?

Konkrétan csak a stúdióban hallottuk először a szöveget. Annyit tudtunk, hogy apu írt egy számot és azt is fel kellene még vokálozni. Nagyon tetszett, jókat nevettünk, amikor meghallottuk a felénekelt verziót. (nevet)

Nemcsak az hangzik el a dalban, hogy „a két lányom már nálam jobban énekel", de az is, hogy „én vagyok az apjuk, az anyjuk meg a menedzser". Tényleg az volt?

Ez azért kicsit túlzás. (nevet) Az az igazság, hogy Orsit és ha kellett, engem is elkísért anyu a fellépésekre. Orsi ugye sokszor szólóban énekelt, zenekar nélkül. Akkoriban rengeteg félplaybackes hakni volt. Az unokatesóm volt a söfőrje, anyu pedig intézett közben a helyszínen mindent. Számlázni, időpontokat egyeztetni.... Volt olyan este, hogy három-négy helyre is mentek. A menedzsmentnek és Orsinak ő volt a segítsége.

Arra emlékszel, hogy édesapáddal mikor álltatok együtt először a színpadon?

Hú... Hát, az elsőt nem is tudom. Ami a legmeghatározóbb volt, az a Honfoglalás szimfonikus, 1995-ben készült koncertváltozata volt. Az tényleg csodálatos emlék számomra. Talán el sem hinnék, hogy amikor apuval elmentünk a próbára, csak improvizáltunk. Nem találtuk és gyakoroltuk ki otthon, hanem azt mondta apu: figyelj, itt van ez a rész és amikor oda jutok, majd énekelj rá valamit, jó? Mondom, jó! Egyszerűen csak énekeltük együtt, és ez lett. Utána párszor elpróbáltuk és rögzítettük, de előre nem írtuk meg. Azért is lett ilyen jó, mert jött magától. Csak figyeltük egymást és a zenét. Akkor nem is gondoltam végig, de most ha visszatekintek... Ezt nem lehet tanítani, erre születni kell.

Évekkel később, amikor a Mobilban volt egy törés, apud elkerült onnan. Ezt nehezen élte meg, nagyon megérintette ez?

Nem tudom, kinek a döntése volt, őszintén mondom, semmit nem tudok erről. Akkoriban épp Németországban dolgoztam hosszabb ideig, a Nyomorultak című musical egyik női főszerepét játszottam egy nemzetközi produkcióban, heti nyolc előadással. Már arra jöttem haza, hogy megalakult a Tunyogi Rock Band. Apu amúgy sem volt közlékeny típus, de nem is szándékoztam ebbe beleszólni. Természetesen mindenben támogattuk. Ha kellett, vokáloztunk, elmentünk koncertre énekelni... Sokszor feltették már ezzel a töréssel kapcsolatban a kérdést, mert ezek a pletykák mindig érdekesek. Akkor is és most is azt mondom, hogy én mindenkit a gyerekszememmel látok és tisztelek, szeretek ma is.

A 2000-es évek közepén jött aztán egy nehezebb időszak, egy komolyabb egészségügyi problémával.

Igen, sajnos a műtét, betegség...

Tudtak érdemben segíteni rajta?

Igen, megműtötték és mindenféle terápián kellett utána még részt vennie, nagyon kemény időszak volt. Sokszor látták, hogy a koncerten sutyiban bekapott valamit, ami félreértésekre adott okot. Hát igen, gyógyszert a betegségére koncert előtt, a színpad mögött... Olyan szinten volt egyébként hiú meg szemérmes, hogy még amikor bárszéken ülve énekelt, akkor se mondta el, hogy beteg, csak a közvetlen munkatársainak.

Én magam is emlékszem olyan koncertre abból az időszakból, amikor kicsit megviseltebbnek tűnt a koncert előtt, meg utána is, amikor viszont felállt a színpadra, kijött belőle az őserő.

Soha senkinek nem panaszkodott, még nekünk se. Soha! Hatalmas erő volt benne. A színpad, a zene volt az élete és a túlélését segítette. Mi tudtuk ezt.

Idén sajnos már tizenöt éve lesz, hogy elvesztettük őt egy szerencsétlen baleset okozta tragédiában. Hihetetlen, hogy már ennyi év eltelt azóta.

Mintha most történt volna. Nekünk elröppent ez a tizenöt év. Egy koncertre ment aznap, és az elmondások alapján ahogy odaért és bement, valahogy elszédült, rosszul lett, talán a hirtelen meleg miatt is. Akkoriban is kezeléseken vett részt... De nagyon nem örülne, hogy erről beszélek. Nem akarná, hogy így emlékezzünk vele kapcsolatban.

Azon az estén én is ott voltam, emlékszem, alig fél órával később értünk oda, minket már az a hír fogadott, hogy elmarad a koncert, mert Tunyó kórházba került. Akkor még nem lehetett tudni, mennyire súlyos a helyzet, csak annyit, hogy megcsúszott, és baleset lett a vége.

Ne is mondd! Annyira borzalmas emlék, hogy nem is szívesen beszélek róla. Apu hirtelen elvesztését azóta sem tudja feldolgozni a család. Sok műsorba hívtak később erről beszélni, de nem mentem, mert azt gondolom, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akikkel ilyen szomorú dolgok történtek. Nem akartam a nyilvánosság előtt sajnáltatni magam, és a személyes gyászommal haknizni... A kislányom akkor volt kétéves, nem is tehettem volna meg, hogy összeomlok. Emlékszem, ültem otthon és bemondták a tévéhíradóban, hogy meghalt Tunyogi Péter... De hiszen ő az apukám, nem egy hír! Ezt nagyon furcsa volt megélni. Sokszor ment vagy mennek a mai napig is régi számok, nosztalgiaműsorok a tévében, rádióban, halljuk a hangját és látjuk. Akkoriban ez megnehezítette a dolgokat, de most már jó érzéssel tölt el az emlékezés.

Nehéz volt utána, amikor először a színpadon álltál ezekkel a dalokkal?

Igen, akkor is és mindig. Az az igazság, hogy az összes emlékkoncerten nehéz. Mostanában például nyáron a Tabánban vagy decemberben az Analógban énekeltem a P. Mobillal. Nem tudtam, hogy az utolsó szám a Ha újra kezdeném. Megszólalt a zene, apu énekelt, ráadásul egy csomóan voltak olyan pólóban, amin az ő képe volt. Ilyenkor mindig sírnom kell. Nyilván már nem bömbölök a színpadon, bár régen az is előfordult, de könnybe lábad a szemem, összeszorul a torkom és közben nagyon büszke vagyok rá.

Az öröksége nem halványult máig sem, ma is olyan szeretet övei a rajongók részéről, mint annak idején.

Igen, és ennek én is nagyon örülök. Igyekszem követni azokat a rajongói oldalakat amik róla szólnak és nagyon ritkán hozzá is szólok. Örömmel tölt el, hogy mennyi embernek ad pozitív energiát a hangja, a számaik. Valóban úgy érzem, mindenki szeretettel fordul felé, és ami az egésznek a lényege, hogy nagyon sok közöttük a fiatal. Nemcsak az a korosztály, akik a régi rajongókból állnak, akik ezen nőttek fel és jönnek nosztalgiából, hanem azoknak a gyerekei is, vagy egész egyszerűen egy teljesen új, fiatal, a rockzenét kedvelő generáció. Sokszor írnak rám fiatal srácok, hogy sajnos nem láthatták élőben soha, csak YouTube-on, és mennyire sajnálják, mert imádják a hangját, a számait! Apu élni fog, amíg emlékeznek rá. Mi lehetne jobb, mint hogy egy felnövekvő generáció tovább viszi az emlékét? A férjem révén vitorlázom, és sokat vagyok vitorláskikötőkben a Balcsin. Ott is, mint kiderült, van pár gimnazista fiú, aki szereti a rockot, apu hangját, a P. Mobilt, a Tunyogi Rock Bandet. Írtak nekem most decemberben, hogy tudnék-e segíteni, amikor kezdődik az Analógban a koncert, mert jönnének. Nagy örömmel töltött el! Természetesen, mivel nyáron együtt is vitorlázunk, meghívtam őket. De a fiatal új tagok a Mobilban is kiválóak! A basszeros, a dobos, az énekes, mind képzett zenészek, és nagyon jók. Abszolút bele tudtak helyezkedni a számukra esetleg retrónak számító rockstílusba, és nagyon jól játsszák. Persze a rock örök!

Április végén ötvenéves jubileumát ünnepli a P. Mobil a Budapest Arénában, és vendégként te is ott leszel.

Ugyanúgy, mint az Analógban is, meghívtak egy duettre az énekessel, Baranyi Lacival. Már zajlanak a próbák, így meglátjuk, ezen kívül esetleg még mivel rukkolhatunk elő. Meghívott a zenekar a P. Mobil-táborba is, szóval igyekszem gyorsan befutni a célba a Kékszalag vitorlásversenyen, ami épp akkor zajlik, és odaérni még időben. Szóval úgy néz ki, hogy többször is lehet még ilyen együttműködés. Az ötvenéves évforduló nagyon nagy dolog. Főleg Lórinak, aki a P. Mobilt végigvitte és életben tartotta ennyi ideig. Így most én is tiszteleghetek apu és az egész zenekar életműve előtt, beleértve az összes régi tagot.

Orsi is ott lesz veled esetleg?

Nem, ő végleg befejezte a szakmát, lassan már tíz éve. A családjával külföldön él.

Érdekes ez is az élettől: ő nem is akart annyira énekes lenni, és végül több önálló albuma is megjelent, te meg énekes voltál, végül mégis a színház felé vitt az életed.

Igen, Orsi gyerekekkel akart foglalkozni. Mindig nagyon türelmes, szociálisan érzékeny ember volt. Én pedig igyekeztem a színművészet mellett az éneklést is megtartani. Nem tudom ezt már szétválasztani, hiszen zenés színésznőként, a színházban is megmaradt életemben a zene. Annyi stílust volt szerencsém kipróbálni! Végül is minden munkám a zenéből indul ki.

Szoktál még megkereséseket kapni zenekaroktól?

Persze. Előfordul. De számomra ez már más. Annak idején világsztár akartam lenni, de hát minden fiatal erről álmodik. (nevet) Most már a kedvemre való, minőségi munkákat vállalom csak el. Egy idő után az ember rájön, hogy mi az igazán fontos, és én soha nem voltam hajlandó egy szint alá menni. Nekem is lehetett volna pop- vagy rockalbumom, de engem érdekelt a színház is. Beszippantott egy másik igényes művészeti ág világa. Úgy gondoltam, ezzel még több lehetőségem lesz kiteljesedni. Végül is, a nagyszüleim színészek voltak, benne volt a véremben úgy látszik.

A kislányod is viszi ezt az örökséget tovább?

Maja már tizenhat éves, és pont úgy, mint az én szüleim velem, én sem pusholtam ebbe az irányba. Már kiskorában kiderült számomra, hogy van ehhez tehetsége, de nem akarta, így egy két tannyelvű általánosba írattam. Először Gryllus Vilmossal, Malek Andival és velem énekelt egy élő tévéműsorban, aztán egy anyák napi kisfilmben is játszott, most pedig a harmadik évadot forgatja egy napi sorozatban az egyik kereskedelmi csatornán. Egyébként egy dráma tagozatos gimnázium színészosztályába jár. Minden alkalommal, amikor valahová beválasztották, csak utólag tudtam meg. Nemrég volt egy fogadóóra, ahol a zenés tanárnő azzal fogadott, hogy azt hitte, foglalkozni kezdtem Majával, mert nagyon jól énekel. Mivel otthon nem hallom soha, hiszen előttem nem énekel, fogalmam sem volt erről. De végül is mi ebben a meglepő? (nevet)

De ha közelítesz a lakásban, abbahagyja.

Pontosan! Így ő is magától kezdte ezt az életet, és sikerélménye van, hívják. Most még filmrendező akar lenni, de aztán ki tudja, elképzelhető, hogy énekes lesz belőle és nézhetünk! (nevet) Lehet, hogy ennek a családnak ez a sorsa? Genetikus örökség, most már a sokadik generációban.