Shock!

Vivian Campbell húszéves csodagyerekként tűnt fel Ronnie James Dio oldalán 1983-ban, aki mellett egycsapásra világszerte ünnepelt gitárhőssé vált, és generációjának egyik legtehetségesebb európai rockgitárosaként ellenállhatatlanul dallamos és virtuóz játékával meghatározta az első három klasszikus DIO-lemez fazonját. 1986-ban azonban váratlanul hátat fordított mentorának, és később megfordult a Whitesnake-ben, a Riverdogsban és a Shadow Kingben is. Az ír gitáros 1992-ben újabb nagy lehetőséget kapott a sorstól: a tragikus körülmények közepette elhunyt Steve Clark helyére állhatott a Def Leppardban, ahol végérvényesen lehorgonyozott. Noha sokáig úgy tűnt, Vivian megelégszik a Leppard másodgitárosi posztjával, az utóbbi időben újra egyre többet hallani jellegzetesen ízes és lélekkel teli szólógitározását: tavaly egykori DIO-béli kollégáival, Vinny Appice dobossal és az azóta elhunyt Jimmy Bain basszusgitárossal hozta össze a Last In Line zenekar albumát, aminek hamarosan folytatása következik, néhány nappal ezelőtt pedig a halottnak hitt Riverdogs is visszatért új lemezével. A 2013 nyara óta Hodgkin-kórral harcoló, ám azóta is csodálatra méltó lendülettel dolgozó Vivian elsősorban erről a California című korongról mesélt lapunknak, a messzi Salt Lake City egyik hotelszobájából jelentkező muzsikus azonban ugyanilyen készségesen elevenítette fel a múlt történéseit is. A negyven perces exkluzív interjú kivonata az alábbiakban olvasható.

Néhány nappal ezelőtt jelent meg a Riverdogs visszatérő lemeze California címmel. Minek köszönhetően álltatok újra össze?

Egyetlen célunk volt ezzel a koronggal, mégpedig az első lemez hangulatának és hangzásvilágának újrateremtése, és mindjárt az is világossá válik, hogy miért. Serafino Perugino, a Frontiers kiadó feje néhány évvel ezelőtt felhívott, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem készíteni egy új Riverdogs-lemezt. Elmondta, hogy óriási rajongója a bemutatkozó anyagunknak, és örömmel venné, ha felélesztenénk a csapatot. Ugyanakkor azt is világossá tette, hogy kizárólag abban az esetben érdekelné egy új lemez, ha az az első album nyomvonalán haladna. Nem köntörfalazott, frankón megmondta, mit akar, én meg bírom az ilyet. Biztos emlékszel, hogy jó pár évvel ezelőtt kiadtunk egy World Gone Mad című minialbumot, amin rendesen hallatszott, hogy nem igazi zenekar készítette, csupán alkalmi összeborulás eredménye. Akkoriban akadtak nehézségeink, ráadásul időegyeztetési gondjaink voltak, és ezek a külső tényezők mind közrejátszottak abban, hogy a World Gone Mad olyan lett, amilyen. Egyébként is egy erősen akusztikus jellegű anyag volt, tehát elég messze állt az első korong sistergő elektromos gitárjaitól. Ez az új album teljesen más körülmények közepette készült, és mi magunk is sokkal jobb hangulatban dolgoztunk, mint legutóbb. Már az elején kristálytiszta volt mindannyiunk számára, hogy mit fogunk csinálni, és ennek köszönhetően roppant gyorsan haladtunk. Ez azért sem volt hátrány, mert elég kevés időnk volt a lemezanyag formába öntésére.

A Def Leppard-tagság komoly elfoglaltságot jelent számodra, rengeteget turnéztok, most is úton vagy a csapattal. Nehéz volt összeegyeztetni az időbeosztásaitokat, hogy a Riverdogs számára is jusson az életedből egy szelet?

Való igaz, hogy sűrű napirend szerint élek, amiben nem könnyű helyet találni egy ilyen volumenű projektnek. Az sem teszi egyszerűbbé a dolgot, hogy míg Marc (Danzeisen, dobos) és jómagam Los Angelesben élünk, addig Nick (Brophy, basszusgitáros) Nashville-ben székel, Rob (Lamothe, énekes) pedig Kanadában, Ontarióban lakik. A hatékonyság érdekében muszáj volt a szabadidőnket úgy alakítanunk, hogy valódi zenekarként tudjunk dolgozni, úgyhogy amikor mindenkinek megfelelt, Nicket és Robot átreptettük Los Angelesbe öt napra. Az első három nap megírtunk hat dalt, a hátralévő két nap pedig felvettük a demókat a stúdióban. Ezt aztán gyakorlatilag megismételtük a következő ötnapos periódusban - ugyanúgy megírtunk hat dalt az első három napban, és ugyanúgy feldemóztuk őket az azt követő két napban. Ezek után kibéreltünk egy nagyobb stúdiót, ahol újra felvettük a dobokat, majd nekiálltam a végleges gitársávok felvételének és a szólók kidolgozásának. Utoljára hagytuk az éneket, Rob és Nick Marc Los Angeles-i házistúdiójában végezték el a feladatot, mindössze pár nap leforgása alatt.

Nagyon hallatszik, hogy különös gondot fordítottál a gitárszólókra ezúttal...

Vivian: Az első Riverdogs-lemez hihetetlenül intenzív gitáranyag volt. Óriási formában voltam akkoriban, rengeteg gitárt pakoltam a dalokba. Ahogy említettem, ezúttal alapvető célkitűzés volt zeneileg a lehető legközelebb kerülni a debütalbumhoz, így nem hagyhattam figyelmen kívül a gitárszólók jelentős szerepét. Tisztában voltam vele, hogy mindenki azt várja majd, hogy a dalok tele legyenek hosszú szólókkal, úgyhogy nagy örömmel tettem eleget az elvárásoknak. Hosszú idő után visszataláltam a szólógitáros szerepkörhöz, és ez boldogsággal tölt el. Az egész folyamat akkor indult be igazán, amikor pár éve összeraktuk a Last In Line zenekart Vinny Appice-vel, Jimmy Bainnel és Andy Freemannel, ott éreztem rá újra a szólózás valódi ízére. Tudod, a Def Leppardban betöltött szerepem nem tartogat különösebb kihívásokat számomra a gitárt illetően. Énekesként és dalszerzőként sokkal inkább mozgat az a csapat, ami nem csoda, hiszen a Def Leppard mindig énekcentrikus zenekar volt, gitározni viszont nem kifejezetten izgalmas azokat a dalokat. Több dolog vezetett oda, hogy újra felfedeztem az affinitásomat a szólógitár irányába: az egyik mindenképpen az volt, hogy 2011-ben kisegítettem a Thin Lizzy-t egy rövid turné erejéig. Ez a lehetőség felnyitotta a szemem, és segített abban, hogy újra megjöjjön az étvágyam. Kölyökként a Lizzy felbecsülhetetlen hatást gyakorolt rám, Scott Gorham, Brian Robertson óriási hőseim voltak, Gary Moore meg aztán pláne. Ahogy Scott Gorham és Brian Downey társaságában játszottam ezeket a legendás dalokat, totálisan rákattantam a hangszerre. Úgy mentem haza a turnéról, hogy tele voltam inspirációval, és semmi mást nem akartam csak játszani, egyre többet és többet! (nevet) Tulajdonképpen ez vezetett oda, hogy felhívjam Vinny Appice-t, és megcsináljuk a Last In Line-t, majd az egész olyannyira begyűrűzött, hogy már a Riverdogs is újra üzemel. El sem tudom mondani, mennyire élvezem a gitározást manapság. Úgy érzem, hogy pont megfelelő arányban keveredik a játékomban az a tűz, ami szerintem mindig bennem volt, már a Sweet Savage- és a korai DIO-időkben is, illetve azok a blues-hatások, amik már érett fejjel értek.

Mindig úgy gondoltam, hogy nagyon hasonló tűzzel és attitűddel játszol, mint Gary Moore. Mit gondolsz erről?

Rengeteg zenész volt rám hatással az évtizedek során, és nem kizárólag gitárosok. Az utóbbi években leginkább Jeff Beck és Mick Ronson munkáiba ástam bele magam. Jeff Beck a ma élő gitárosok legnagyobbika, ez nem is kérdés, a kreativitása elképesztő! Mick Ronson hasonló kategória, senkihez sem hasonlíthatóak a frázisai, de a tónusa is totál egyedi. Fiatalon azonban nem hallgattam őket, akkoriban Rory Gallagher és Gary Moore voltak a bálványaim, ebben a sorrendben. Rory volt a legelső gitáros, akinek a trükkjeit megpróbáltam leszedni. Az első lemezem az ő 1972-es Live In Europe albuma volt, és életem első koncertje is egy Rory Gallagher-buli volt. Nem sokkal Rory után fedeztem fel Gary Moore játékát, aki csont nélkül a legnagyobb befolyással bírt a játékomra. Lenyűgözött a szenvedélyessége és a páratlan technikai felkészültsége, rajongtam minden megmozdulásáért. Hihetetlenül sokoldalú zenész volt: legelőször a Colosseum II tagjaként hallottam gitározni, ebben a csapatban Jon Hiseman dobossal játszott jazz fúziós muzsikát. aztán visszament a Thin Lizzybe, majd megcsinálta a G-Force-ot és csomó egyéb rockos szólóalbumot, később pedig blues-előadóként aratott sikereket. Bármit is csinált, mindig száz százalékosan odatette magát, nála sosem kizárólag a technikáról szólt a gitározás. Sok olyan nagyszerű kvalitásokkal rendelkező gitárost ismerek, akik csak technikailag sajátítottak el bizonyos műfajokat, Gary azonban nem így játszott. Nála minden egyes hang csordultig volt lélekkel és emóciókkal, függetlenül attól, hogy épp milyen műfajban tevékenykedett. Ez a tűz mindig is magával ragadó volt számomra, tehát a kérdésedre válaszolva, magam is úgy érzem, hogy ez megjelenik nálam. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van! (nevet)

Visszatérve a Riverdogs-lemezre, biztosan komoly jelentéssel bír számotokra, hogy California lett a címe...

Rob, az énekesünk tudna neked erre kimerítő választ adni, mert ő a fő szövegírónk. Bizonyos tekintetben konceptalbumot készítettünk, Rob ugyanazokhoz a karakterekhez nyúlt vissza, akikről az első anyagon írt. Kiindulásként átrágta magát a régi szövegeken, majd mai kontextusba helyezte a témákat, amikről akkor írt. Némi önéletrajzi jelleg is felbukkan a szövegekben, megelevenedik az 1989-es év, az első lemez készítése, és persze a mai idők is, szóval eléggé személyes a dalok hangvétele. A korong címe ugyanúgy szervesen kapcsolódik a dalok tematikáihoz, mint személy szerint hozzánk. Kaliforniában találkoztunk, ott kezdtünk koncertezni, a lemezt Los Angelesben készítettük, és mindannyian a városban éltünk abban az időben, szóval kifejezőbb címet keresve sem találhattunk volna ehhez az anyaghoz.

Igaz, hogy azért szálltál ki 1988-ban a Whitesnake-ből, hogy csatlakozhass a Riverdogshoz?

(mély sóhajt követően) Így igaz, bár, azt hozzá kell tennem, hogy számos egyéb oka is volt a távozásomnak, de ezeket most nem részletezném, ha nem bánod! (nevet)

Rendben, akkor némi kitérő erejéig a kultikus Shadow King-lemezről kérdeznélek, amit a Foreigner-énekes Lou Gramm-mel készítettél 1991-ben. Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Az a lemez rettenetesen nehezen állt össze. Nagyon nem az lett belőle, amit eredetileg elterveztünk. Amikor Lou megkeresett, azt mondta nekem, hogy olyan súlyos bluest akar játszani, amit a Free produkált a hetvenes évek elején. Mivel Lou nagy rajongója volt Paul Rodgersnek, én meg Paul Kossoffnak, úgy tűnt, hogy a koncepció működni fog. Négytagú zenekarban gondolkodtunk, ének-gitár, basszus-dob leosztásban, sallangok nélkül. Ehhez képest a Shadow King lemeznek köze nem lett a blueshoz. Keservesen haladtunk a felvételekkel, Lou épp egy roppant csúnya válás közepén tartott, és ennek tetejébe még komoly drogproblémákkal is küszködött. Éppen csak elkezdtük a dalszerzést és a demózást, amikor Lou hetekre eltűnt szem elől, senki nem tudta, hol is van. Alig tett hozzá valamit a projekthez, és így gyakorlatilag a basszusgitáros és fő dalszerző, Bruce Turgon kezébe került az irányítás. Bruce és Lou megbonthatatlan szerzői egységet alkottak, ami nem is lett volna gond, ám Bruce elképzelései homlokegyenest mást mutattak, mint amiről korábban beszéltünk, és amit meg szerettem volna valósítani az anyagon. Ha előre tudtam volna, hogy így alakul, biztosan kihátráltam volna a projektből. A ritmusgitározást illetően szintén komoly összetűzéseim voltak Bruce-szal, hiszen a riffeket rengeteg vibratóval dúsítom, mert ez az akkordoknak is nagyon jót tesz, ezt még Ronnie James Dio tanította nekem a Holy Diver felvételei közben. Mindig azt mondta, hogy imádom a játékodat, de ha az akkordokat is lebegtetnéd kicsit, akkor még jobb lehetne az összhatás. Erről addig fogalmam sem volt, ám azóta állandóan alkalmazom ezt a trükköt. Szóval amikor a ritmusgitárok felvételéhez érkeztünk, Bruce arra kért, hogy vibratók nélkül nyomjam fel a témákat. Erre csak annyit válaszoltam: Bruce, ezt komolyan gondoltad? Őszinte leszek, erre képtelen vagyok. Így gitározom, ilyen a stílusom, ezen nem tudok változtatni. Bruce klinikai sterilségű és precizitású gitárokat képzelt el a dalokhoz, ám a sterilitás a legutolsó dolog, amit észben kell tartanod, ha blues-alapú zenét készítesz. Persze Lou nem volt sehol, ahogy Keith Olsen producer sem, így nem maradt senki, aki megvédte volna az eredeti irányvonalunkat, ezért azt mondtam Bruce-nak: A legnagyobb tisztelettel, Bruce, mivel képtelen vagyok úgy játszani, ahogy szeretnéd, fogd a gitárjaimat és az erősítőimet, és told fel magad a ritmus-sávokat. Telefonálj, ha szólózni kell. Ezzel otthagytam a saját levében főni! (nevet) Fogtam magam, és egyből elkezdtem egy szólóalbumon dolgozni, mert a Riverdogs-sztori következtében élő szerződésem volt a Sony kiadóval. Dalokat írtam külső szerzőkkel, fel is demóztam őket, ám pár hét elteltével jött egy hívás, hogy jó lenne befejezni a Shadow King-albumot. Így visszamentem a stúdióba, de ekkor már a szívem és a lelkem nem volt benne a dologban. Azt mondtam magamnak, hogy ha már úgy alakult, hogy egy Bruce Turgon-lemezt készítettünk, legalább a gitárszólókból kihozom, amit csak lehet, aztán felejtsük el az egészet. A korong promózása sem volt fáklyás menet, Lou borzasztó rossz állapotban volt, ami engem különösen megdöbbentett, mert nem ilyennek ismertem meg. Már a nyolcvanas években játszottam a szólóalbumain, és mindig úgy gondoltam, sőt, ma is vallom, hogy egyike a legrendesebb, legnagyvonalúbb arcoknak ebben a szakmában. Egyszerűen rossz periódusban jöttünk össze, és ennek a zene látta kárát.

Az eddigi egyetlen szólóalbumod végül 2005-ben jelent meg, és főleg blues-örökzöldeket tartalmazott. Tervezed, hogy a jövőben valamikor újabb önálló lemezt csinálsz?

Jelen pillanatban nem, de idővel szívesen készítenék egy újabb saját anyagot. A Two Sides Of It tulajdonképpen egy kísérlet volt, hogy felfedezhessem a bálványaim bálványait. Rory Gallagherre nagy hatással volt Muddy Waters, Gary Moore-ra Peter Green, rám viszont egyikük sem, engem Rory Gallagher és Gary Moore inspirált. Ezért arra szántam egy teljes évet, hogy leássak a gyökerekig, hogy teljesen felgöngyölítsem eme blues-legendák munkásságát. Állatira élveztem ezt, még blues klubokba is eljártam Los Angelesben, ahol számos blues-figurával jammeltem véletlenszerűen, az egész folyamat pedig a lemez elkészítésében csúcsosodott ki. Nyilván ha újabb szólóalbumra adnám a fejem, az biztosan nem ilyen lenne, mert ez az életem akkori fejezetéhez tartozott.

Térjünk át a hangszereidre! Miként vágtál neki a California album felvételeinek?

Ahogy már említettem, az első Riverdogs-mű jelentette a kiindulópontot az új anyag elkészítéséhez, és ez a hangzásra éppúgy értendő, mint a zenére. A produceri teendőket Nick látta el, aki csodálatosan tehetséges hangmérnök, a tudását számtalan nagy country-produkcióban csiszolta odaát Nashville-ben. Nick különös gondot fordított arra, hogy önmagunkhoz képest a legautentikusabb módon készítsük a felvételeket, még az eredeti producerünket, Jeff Glixmant is felhívta párszor, hogy különböző keverési technikákról egyeztessen vele. A kívánt tónus elérése érdekében Nick azt akarta, hogy ugyanazokat a hangszereket és erősítőket használjam, amiket anno az első lemeznél. Mivel nagy becsben tatom a hangszereimet, és minden cuccom megvan az elmúlt harminc évből, csak elő kellett szednem azokat a személyre szabott Tom Anderson gitárokat. A gond csupán annyi volt, hogy több mint húsz éve kizárólag Les Paulokon játszom, és nagyon nem volt ínyemre kimozdulni a komfortzónámból. Ezért úgy kilencven százalékban maradtam a Les Pauloknál, és csupán a fennmaradó tíz százalékot abszolváltam a Tom Andersonnal, illetve itt-ott hallani még egy 1966-os Telecastert és egy üreges testű Yamaha jazzgitárt, amit Bigsby-tremolóval szereltek. Voltak persze dalok, amelyek esetében az Anderson karaktere kellett, hogy domináljon, ám döntő többségben Les Paulok szólnak a lemezen, a szólókhoz szinte csak őket használtam. Erősítők tekintetében ugyanazzal a Soldano SLO-100-assal álltam neki a szólóknak, mint az első lemeznél, a ritmusgitárokat pedig azzal a Marshall JCM800-assal vettem fel, amit a Holy Diver album idején használtam. Utóbbi darabot Reinhold Bogner a nyolcvanas évek derekán modifikálta, ennek folytán változott némileg a karaktere, de fantasztikusan szól így is. Ezeken túl egy csöves Randall-fejjel is feljátszottam ezt-azt, amit még 1986-ban építettek számomra. Az effektpedálokat nem vittem túlzásba, szinte csak a wah pedált használtam, azt viszont masszívan!

Ha jól emlékszem, a Riverdogs-időkben tranzisztoros Randall-erősítőkön is játszottál...

Pontosan. A Riverdogsban ugyanazt a racket használtam, amit a Whitesnake soraiban, és a csöves Randall-fej mellett volt benne egy tranzisztoros előfok is, amire leginkább a tiszta hangszínű témák miatt volt szükség, nem a zúzós rockerekhez.

Mesélnél kicsit bővebben a gitárjaidról, legfőképpen a Tom Anderson modellekről?

Örömmel. A legelső személyre szabott Anderson Strat-modellem egy kék hangszer volt, ez szól az első Riverdogs-korongon. Amikor csatlakoztam a Def Leppardhoz 1992-ben, Tom épített nekem még néhányat, így összesen hat darab került a birtokomba. Most is az eredeti kéket vettem elő, és arra pontosan emlékszem, hogy az új lemez utolsó dalában, az I Don't Know Anything-ben ezzel tolom a szólót. Hallani is a tremolókart benne, és pontosan ez az, amiért már nem játszom ilyen gitárokon: a tremolós hangszereken való játék közben régóta nem érzem komfortosan magam. Kölyökkoromban Les Paulon tanultam gitározni, a Sweet Savage-ban és a DIO Holy Diver lemezén is kizárólag ilyen gitáron játszottam. A kettes DIO-album, a Last In Line idején tértem át a tremolós Charvel modellekre, mert a korszellem azt diktálta! (nevet) Akkoriban mindenki egyedi grafikájú hot rod Stratocastereken tolta, és én sem vontam ki magam a trend alól. Számos ilyen hangszer megfordult a kezeim alatt, míg megállapodtam a Tom Anderson márkánál, ami ebben a kategóriában a csúcsot jelenti, mert mindig elképesztően minőségi darabokat gyártottak. Még a Leppard Adrenalize turnéjára is ezeket vittem magammal, majd évekkel később, amikor nekiálltunk a Slang albumnak, újra elővettem a Les Pault. Olyan érzés volt, mintha hazatértem volna. Ez az a gitár, amit nekem találtak ki, teljesen természetesen idomulunk egymáshoz. Nyilván egy Tom Anderson nagyságrendekkel sokoldalúbb hangszer, hiszen az elektronikája jóval fejlettebb az egytekercses hangszedők különböző állásokban történő alkalmazásából kifolyólag, és még satus, lebegős tremoló rendszerrel is büszkélkedik, tehát megvan a helye a palettán. Bizonyos témákhoz kimondottan erre van szükség, ezért is vetettem be az I Don't Know Anything-ben. Persze akárhogy is nézzük, Les Paul-arc vagyok, az útkereső superstrat-korszakom csak megerősítette, hogy nekem a Gibson Les Paul való. Pedig a Les Paul nem éppen kezesbárány. Nagyon fizikális hangszer, hogy úgy mondjam. Ha simogatod, nem érsz el semmit nála, éppen ezért ütni-vágni kell, és ez nagyon fekszik nekem, mert a jobbkéz-játékom nagyon kemény. Nem véletlen, hogy Gary Moore és Rory Gallagher akkora hőseim voltak, mindketten Les Paulon játszottak, és mindketten nagyon durván bántak vele, a szart is kitaposták belőle.

A '80-as évek második felében dobta piacra a Kramer a Nightswan modellt, ami tulajdonképpen a szignált modelled volt, viszont nem futott be nagy karriert...

Azt a gitárt úgy terveztük, hogy megfeleljen azoknak az elvárásoknak, amelyeket az akkori dolgaim támasztottak, elsődlegesen a Whitesnake zenéje. Maga a gitár úgy lett kialakítva, hogy a lehető leggyorsabban lehessen játszani rajta, és ehhez ultravékony húrokat használtam. A gond az volt a konstrukcióval, hogy az én stílusom jóval agresszívebb, ami vaskosabb hangszerrel működik igazán. A Nightswan azonban kimondottan kicsi gitár volt, nagyon rövid menzúrával és keskeny fogólappal. Habár jó minőségű cucc volt, nem igazán felelt meg számomra, ezért léptem túl rajta gyorsan. A Tom Anderson gitárok minden szempontból előrelépést jelentettek a Kramer után, hiszen sokkal jobb és sokoldalúbb hangszerek voltak, amiket kézzel készítettek. Egyébként úgy emlékszem, hogy ha minimális mértékben is, de mindezek ellenére használtam az egyik Nightswant a Riverdogs debütalbumának felvételeinél.

Milyen vastagságú húrokat preferálsz általában?

E tekintetben is megtapasztaltam a szélsőségeket az évtizedek során. A Sweet Savage- és a korai DIO-időkben kilences húrokon játszottam, majd tízesre váltottam, mígnem jött a Whitesnake-ügy, ahol egy speciális nyolcas készletet tettem a Kramerre. Szinte újra kellett tanulnom gitározni, olyan szokatlan volt ennyire vékony húrokon játszani. Olyan, addig nem tapasztalt hozzáállást követelt ez a célként kitűzött, gyors, könnyed játékmód, ami teljesen idegen volt nekem, nem csoda, hogy egy év elteltével el is vesztettem minden érdeklődésemet iránta. A Riverdogsban már újra tízes szettet használtam, de nem álltam meg itt, egyre vastagabb húrok után néztem, ahogy haladtam előre az időben. Amikor ismét előkerültek a Les Paulok, új szintre lépett a dolog, a tizenegyes és tizenkettes készleteket követően eljutottam a tizenhármasig, és ez abból is adódott, hogy a Def Leppardban jóformán mindig csak a ritmusgitározásra kellett koncentrálnom. A riffek pedig vastagabb húrokon sokkal jobban szólnak véleményem szerint, ezért is mentem el ebbe az irányba. Persze amikor elkezdődött a kemoterápiás kezelésem, vissza kellett vennem a húrvastagságból, mert a kemó tönkretette az ujjbegyeimen a bőrkeményedéseket, és ilyen formában nagyon fájdalmas volt ennyire brutál húrokkal bánni. Az ember bőre eléggé megsínyli a kemót, tulajdonképpen a haj is ezért hullik ki. A kezelést követően újra tizenkettesen játszottam, az új Riverdogs-lemezt pedig egy olyan készlettel vettem fel, aminek a teteje tizenegyes, az alja pedig ötvenes, egészen pontosan tizenegy-tizenöt-tizennyolc-harminc-negyven-ötven a szett.

Nem nehéz gitározni ennyire vastag húrokkal?

Egyrészt hozzá vagyok edződve, másrészt, ahogy az előbb mondtam, a Def Leppardban szinte csak ritmusgitárosi feladatokat látok el. Mindössze pár szólót játszom a koncertek alkalmával, azokat meg tizenhármassal is lenyomom, ha kell, legfeljebb a nyújtásoknál összeszorítom a fogaimat... (nevet)

A friss Riverdogs-album kapcsán mire vagy a legbüszkébb?

A teljes lemezanyagra. Szerintem tele van érdekes és egyedi dalokkal, jó a hangzása, a gitártémákkal pedig elégedettebb nem is lehetnék. Nem az van, hogy visszahallgatom az anyagot, és azon rágódom, hogy mit kellett volna jobban csinálnom, hanem mosolyogva hátradőlök. Biztosan vannak olyan részek, amiket még jobban meg tudnék oldani, de összességében nagyon jónak tartom a teljesítményemet a korongon. Imádom a The Heart Is A Mindless Bird outróját, ez mindenképpen a mágikus pillanatok egyike volt a stúdióban, de a Searching For A Signal szólója is teljes őrület, nagy móka volt megcsinálni. Csomó jól elcsípett pillanatom van a dalokban, és ez boldoggá tesz.

Látsz arra lehetőséget, hogy a Riverdogs turnézzon a közeljövőben?

Sajnos nem, erre gyakorlatilag semmi esély. Éppen elég fejtörést okozott az időbeosztásaink összefésülése a lemezkészítés idejére. A koncertezés még bonyolultabb lenne. Mivel messze lakunk egymástól, már egy szimpla zenekari próba megszervezése is jelentős költségekkel és bonyolult logisztikával járna. Rengeteg időt elvenne a dalok betanulása és összepróbálása, és nyilván az első albumot is újra be kéne vágnunk, mert az emberek teljesen érthető módon azon témákat is hallani akarnák. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy komplett stábot kellene fogadnunk, turnémenedzserrel, technikusokkal. Mindezekre sem idő, sem pénz nem áll rendelkezésre. A lemezt is roppant szűk költségvetésből kellett kigazdálkodnunk, szóval turnéra végképp nincs keret, idővel viszont még rosszabbul állunk. A Def Leppard leköti az energiáim jelentős részét, és még ott a Last In Line, amivel szintén koncertezünk, valamint éppen a kettes lemez előkészületeit végezzük, hogy szeptemberben elkezdhessük a tényleges munkát. Lekötött bulijaink vannak Európában és Amerikában nyárra és őszre, a Leppard nagy nyári amerikai turnéja pedig jelenleg is fut. Mindemellett van két gyerekem, és még a rákkal is viaskodhatok, úgyhogy ez Riverdogs-turné nélkül is épp elég! (nevet)

Ami a betegségedet illeti, jelenleg milyen állapotban vagy?

Azt kell mondanom, hogy baromi szerencsés vagyok. Két éve már, hogy részese lehetek egy úttörő klinikai terápiának, egy olyan kísérleti fázisban lévő gyógyszerrel kezelnek, ami hamarosan áttörést hozhat a rákos megbetegedések gyógyításában. A szervezetem nagyon jól reagál a szerre, pedig eddig mindössze a kísérleti alanyok 20-30 százalékánál vált be. Óriási sikerként könyvelem ezt el, mert a megelőző években sem a kemoterápia, sem az őssejt-kezelés nem hozott tartós eredményt, a rákos sejtek állandóan újratermelődtek. Szintén nem elhanyagolható, hogy a mostani kezelésnek csupán minimális mellékhatásai vannak, és ennek köszönhetően az életminőségem kvázi ugyanolyan, mintha teljesen egészséges lennék. Ugyanúgy élhetem az életem, mint azelőtt, a munkámat sem kell elhanyagolnom, úgyhogy jelenleg boldogabb nem is lehetnék!

A nyilatkozataidat a betegséggel kapcsolatban mindig csodálattal olvastam, annyira pozitív módon állsz hozzá az egészhez, már az elejétől kezdve. Megváltoztatta a gondolkodásodat valamilyen szinten a rákkal való küzdelem?

Biztosan, de azért megjegyezném, hogy alapvetően optimista típus voltam egész életemben. A pohár nálam mindig félig tele van, sosem félig üres, tudod? Sosem vettem félvállról az életet, sosem becsültem alá a jelentőségét, a lehetőségeimre pedig mindig adományként tekintettem. Ez a gondolkodásmód és hozzáállás sokat segít a rákkal szembeni harcban, roppant mód képes erősíteni belülről. Ugyanakkor némileg másképp viszonyulok a betegség felbukkanása óta az élethez, sokkal inkább úgy tekintek rá, mint véges történetre. Amikor az ember húszéves, még elpusztíthatatlannak érzi magát, és természetesen bele sem gondol abba, hogy az út során egyszer majd elér a végállomásra. Ötvenöt évesen viszont már tudom, érzem, hogy csupán kölcsönkapott idő, amit a Földön töltünk, és emiatt manapság sokkal jobban értékelem az élet adta ajándékokat, mint korábban. Az állapotom rádöbbentett, hogy elsősorban azokkal a dolgokkal kell foglalkoznom, amik igazán fontosak nekem. Ennek is köszönhető, hogy újra felfedeztem a szenvedélyemet a rockgitár iránt. Vágyom rá, hogy sokkal markánsabban hagyjak nyomot magam után gitárosként, mint azt a Def Leppard-béli tagságom lehetővé teszi, emiatt is nagyon fontos nekem a Last In Line és a Riverdogs...

Az interjú a Music Media Magazinban is megjelent.